Az Ifipark

A Kex játszott. Ha jól emlékszem, hatvankilenc nyarán történt. Egy osztálykirándulás zárásaként utaztunk a fővárosba a gimnázium által bérelt farmotoros Ikarusszal, Pannonhalma hegyéről a Bakony holdkráteres útjain. A szállást úgy oldotta meg az ofő, hogy a pestiek és a budaiak látták vendégül az ország legkülönfélébb vidékéről származókat. Este irány az Ifipark!

Baksa az erősítők és a hangfalak között nyargalva-bújva, rögtönzött performanszával belakta az egész színpadot. „Csillagok ne ragyogjatok, csillagok megvakulok”, és mindenki tudta, hogy a Parlament kupolája fölé pillantgatva melyik csillagokra gondol.

Nagyanyám titkos Kex-rajongó, karácsonykor mindig a Családot kérte. Az együttes egyetlen kislemezén hallható biedermeier dalocskát magam is szerettem, sokszor el is klimpíroztam neki, vele dudorászva: „Emlékszem, régen volt, mikor még együtt élt a család…”

Talán még ebben az évben, ugyancsak a Parkban, a kérészéletű Sakk-Matt lepett meg a Luxemburg és a Szabad Európa Rádióból titokban lefülelt Cream, s Jimi Hendrix számaival. Radics Béla, a gitárkirály a koncert tetőpontján fejéhez emelte hangszerét. Ölelte, csókolta a meggypiros Gibsont. „A fogával gitározik!” – ámuldoztunk. Aztán hátra, a nyakába vette a hangszert. A bennfentesek szerint foggal képtelenség játszani, a nyelvével pengethette a húrokat, de így is nagyon vadnak tűnt a rítus. Egy húr beleakadt egyszer a fogai közé. Úgy kellett kitépni, ömlött a vér a szájából. Hogy honnan szedhette ezt a Hendrixes show-elemet?

Előfelvételisként – felsőfokú tanulmányaim megkezdése előtt besoroztak a honvédség kötelékébe – itt búcsúztam el szerelmemtől és barátomtól az Ifipark ütött-kopott piros bádogasztalkái között. Vesztemre.

Évekkel később egy tehetségkutatót rendeztek, a Ki Mit Tud? többfordulós klónversenyét. Hobó – ha jól emlékszem – itt is zsűritag volt, akárcsak Bródy János, Nagy Feró és Török Ádám. A döntőt a Parkba tervezték a tömegmozgató mogulok.

A Makám elődjének számító Creatív Stúdió Öt (C.S Ö.) nevű együttesemmel – a fenti urak szimpátiájának köszönhetően – bejutottunk mi is, ám az akkori hangmérnökök számára szokatlan, ismeretlen akusztikus hangszereivel kiálló formáció eleve vesztésre játszott.

(Érdekes, hogy évek múltán mindannyian a zenei szcéna tarka forgatagának magasabb régióiba kerültünk. Juhász Endre oboista a Makámban folytatta, Lengyelffy Miklós a KFT bőgőse lett, Dévényi Ádám dalszerző-énekes több formációja után leginkább szólistaként, míg Reőthy Gábor mint a Vasmalom alapítója szerzett hírnevet. Velük muzsikált évekig a C.S.Ö. után Szilágyi Attila gitáros is, aki 2010-ben váratlanul eltávozott köreinkből. Szalai Péter a Calcutta Trióban és a Makámban kamatoztatta Indiában szerzett tablajátékos tudását, míg jómagam a Kolinda két vezéregyéniségével, Lantos Ivánnal, majd Párizsba való – akkori titulussal – disszidálása után Dabasi Péterrel zenélhettem évekig, mielőtt megalapítottam 1984-ben a Makámot.)

Naivitásunkra jellemző, hogy a csapnivaló hangosítás folyományaként hirtelen felindulásból megóvtuk a versenyt. Bródy és Török Ádám kisebb védőbeszédben fogta pártunkat, újra színpadra állhattunk, ám ezután jött az igazi feketeleves. Sípolt, búgott, gerjedt a színpad. Mi Horváth Jánost, a Hungaroton hangmérnökét kértük meg a hangosításra, de őt nem engedték a keverőpulthoz. Felfokozott lelkiállapotban vonultunk le a deszkákról. Következtek a pesti és vidéki elektromos bandák. Mára csak a győztes H.I.T. nevére emlékszem.

A sok csalódott szerterajzó zenész azt hitte, vége a világnak, ám ezután robbant a bomba, aminek titkaiba sem a verseny több tucat szereplőjét, sem a közönséget nem avatták be a könnyűzenét irányító, manipuláló apparatcsikok.

(Kíváncsi lennék, vajon a zsűrit mennyire vonták be? Arra gondolni sem akarnék, hogy valakinek az utasítására keverték hallgathatatlanná a produkciónkat.)

Hatalmas járművek gurultak a színpad mögé, s a sürgő-forgó személyzet tarka ruhakölteményeket tolt hosszú kerekes ruhafogasokon az öltözők irányába. Percek alatt varázsolódott át a tér. Jampik perdültek elő. Elképesztő sikerük volt. A Park dugig. Kinn, a kerítés mögött a hátsó falig tömött sorokban tombolt a nép.

A suttogópropagandát végző tömegoszlatók tízezerre saccolták a nézők számát. A színpadon az újjáalakult Hungária zenészei játszottak, Fenyő Miki vezetésével.

Itt hallottam évekkel később a Kolindát is pár tucat ember előtt játszani. Ki tudja, ez volt talán az az élmény, mely végül a zenei pályára lökött.

Fotó: Fortepan/Urbán Tamás.

Szerző: Krulik Zoltán

A blog az NKA Cseh Tamás Program Magyar Könnyűzenei Örökséget Támogató Alprogramjának támogatásával készül.