Volt egyszer egy beatkorszak

Mikor a lenini értékrend felborul – interjú Pentz Zsolttal

2017. október 02. - beatkorSzaki


Pentz Zsolt, a Nemzetközi Koncert-igazgatóság (NKI) Könnyűzenei Osztályának vezetője volt a nyolcvanas évektől kezdve, egészen a rendszerváltozásig. 1940-ben született Budapesten. Szülei pedagógus végzettségűek voltak. A Toldy Ferenc Gimnáziumban érettségizett, 1958–1964 között pedig elvégezte az ELTÉ-n a történelem-angol szakot. A diploma átvétele után a Magyar Rádióban töltött egy évet a Külföldi Adások Főszerkesztőségén, az angol nyelvű adások szerkesztőségében, ahonnan a Kossuth Rádió adásait sugározták idegen nyelveken. 1965-ben került az NKI-hez, ahol az angol nyelvterületet, valamint Lengyelországot és Csehszlovákiát bízták rá.

Csatári Bence:
Másfajta fegyelmi ügyek is előfordultak az Interkoncert háza táján. Zalatnay Sarolta az LGT együttessel 1975-ben az akkor Szovjetunióhoz tartozó Kárpátalján is koncertezett, de a helyiek felháborodva keresték meg levélben Vitányi Ivánt, a Népművelési Intézet igazgatóját, mert szerintük az énekesnő erkölcstelenül viselkedett és túl rövid miniszoknyát hordott a színpadon. Vitányi továbbította a panaszt Kornidesz Mihálynak, az MSZMP KB Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztálya (TKKO) vezetőjének. A szocialista erkölcs egyébként is nehezen körülírható fogalom volt, egyáltalán, hogyan lehetett ezekhez a normákhoz igazodni?

Pentz Zsolt:
Efféle nem csak a Zalatnayval történt meg, mert mondhatnám, hogy évente négy-öthat zenekar ment ki a Szovjetunióba. Óhatatlan, hogy valamelyiknél beütött egy ilyen gikszer. A szovjet koncertszervező monopolcéget, a Goszkoncertet ugyanakkor mindig vendégül láttuk, hogy válassza ki a zenekarokat, amelyeket fel akar léptetni Szovjetunióban. Mi megmondtuk nekik, az anyagi és technikai feltételeket, ők pedig megnézték a koncertet és eldöntötték, megveszik-e a produkciót. Ilyen alkalmakkor Magyarországon elvittük a kollégákat a kinézett együttes fellépésére, vagy „steril” körülmények között egy stúdióban, illetve egy próbateremben bemutattuk, mire képes a zenekar, hogy néznek ki a tagok, milyen a zenéjük. Tehát ilyen értelemben a Goszkoncert is biztonságra játszott. A fenti eset úgy játszódhatott le, hogy Zalatnayék kimentek a színpadra, amely előtt ott ült a helyi idősebb korosztály, akik életükben nem láttak még ilyet, és a koncertet nézve azt érezték, hogy felborult a lenini értékrend, és írtak egy levelet a helyi pártbizottságnak, amelynek első dolga volt, hogy feljebb passzolja a levelet. A vége az lett, hogy a Goszkoncertes kolleganőmet leteremtették, hogy miért engedett meg bizonyos lazaságokat a színpadon. Ehhez hasonló esetek mintegy kétévente egészen biztosan előfordultak. Én például nagyot buktam az Edda együttessel, mert a szovjetek szerint kigúnyolták a munkásosztályt. Pedig azt hittem, az alatt a két hónap alatt, amíg az Edda a Szovjetunióban koncertezik, nyugodtan alhatok, nem lesz semmi probléma. Ehelyett a Zalatnayékéhoz hasonló vélemény írtak a nézők, ugyancsak a helyi pártbizottságra, és hasonlóan is játszódott le a folyamat. Akkor már Kőháti Zsolttal, a TKKO könnyűzenei referensével kellett tárgyalnom, és természetesen megígértem neki, hogy a jövőben ügyelünk a szocialista országokba kiküldeni szándékozott műsorok ízlésbeli, tartalmi, tehát egyszersmind politikai minőségére, illetve törekedni fogunk arra, hogy ilyen esetek ne forduljanak elő többé. Ezzel le is volt zárva az ügy. Vitányi idősebb volt, Kőháti fiatalember, ő másképp állt hozzá. A beszélgetés végén barátságosan váltunk el egymástól. Gondolom ő is tudta, hogy én mikor mindent megígérek, azt mondom magamban, hogy az egész ügy le van sajnálva.

Sokszor a leglehetetlenebb dolgok fordultak elő. Gondolná például, hogy bele lehet kötni Koós Jánosba? Ő akkora sztár volt Szovjetunióban, hogy hozzá fogható külföldit hirtelen nem tudok mondani. Moszkvában lépett fel, és akkora sikere volt, hogy elénekelte a repertoárját, ráadásként még egyszer az egész műsort, és még mindig tombolt a közönség, de ezen felül már nem volt más a repertoáron, csak egy-két angol szám, azokat is elénekelte angolul. A koncert másnapján mit sem sejtve bementem reggel az Interkoncertbe, ahol már a főnököm várt, hogy menjek be a nagyfőnökhöz, mert telefonált a minisztériumból a még nagyobb főnök, akinek telefonált Aczél György elvtárs, hogy hogyan fordulhat elő, hogy imperialista nyelven énekel Koós János a mi drága szovjet barátainknak. Onnan tudta, hogy a reggeli rádióműsorban Kulcsár István moszkvai tudósító örömmel számolt be arról, hogy akkora sikere volt Koós Jánosnak, hogy még angolul is kellett énekelnie. Kulcsár István végre tudott adni egy rendes kis színes anyagot, a leszúrást viszont megint én kaptam.

Csatári Bence:
Egy másik alkalommal meg azt lehet olvasni a dokumentumokban, hogy Karel Gott csehszlovákiai énekest akarták Magyarországra hozni. Ennek végül lett eredménye?

Pentz Zsolt:
Karel Gott személy szerint nem akart Magyarországra jönni. Ő Kelet-Európában és az NSZK-ban a legnagyobb sztár volt. „Az aranyhang Prágából”, ez volt a lemezeire írva, amelyek tucatjával jelentek meg Nyugat-Németországban is. Ő volt az egyetlen igazi keleti, aki Nyugaton karriert csinált. Minek jöjjön el Magyarországra? De a magyarok, főként az ORI, presztízst csináltak abból, hogy a „csehszlovák” énekes még nem járt nálunk, amiből arra a téves következtetésre jutottak, hogy biztos haragudnak a „csehszlovák” elvtársak. Mondták ezt annak ellenére, hogy igazából az ORI sem akarta annyira ezt a fellépést. A többi szocialista ország akart magyar művészeket, mi azonban gyakorlatilag – most maradva a poprocknál – nem akartunk a keleti blokkból sokakat importálni, mert egy NDK-s zenekart nem lehetett eladni a magyar közönségének. A jazz másik kategória, ott szovjet, lengyel, esetleg cseh zenészeket fogadtunk, nekik garantált volt a közönségük Magyarországon. És ez komoly konfliktus volt, hogy a Goszkoncert állandóan szovjet pop-rock együttest akart ideküldeni, miközben nálunk sokkal jobb zenekarok voltak, mint ott. Eközben pedig jelentős mennyiségű szovjet jazz zenészt vettünk, akár dupla gázsiért is. De ők meg mindemellett nem a jazzt, hanem a pop-rockot erőltették. Nálunk is lehetett volna vadhajtásként erőltetni, hogy vigyük ki például a Benkó Dixieland Bandet (BDB) Csehszlovákiába, de nem tudom, hogy ennek mennyire lett volna értelme. Pláne, hogy a BDB nyugatra könnyen eladható volt A magyar rockzenekarok, például az LGT vagy a Skorpió ugyanakkor nagy sikereket ért el Csehszlovákiában és Lengyelországban.

Készítette: Csatári Bence.

A teljes interjú szövege itt olvasható.

A blog az NKA Cseh Tamás Program Magyar Könnyűzenei Örökséget Támogató Alprogramjának támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr5011935679

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása