Csányi Attila zenekarvezető és jazzkutató, 1940-ben született Budapesten. 1946 és 1956 között Tarjáni Tóth Idánál és Hazai Györgynél tanult zongorázni, 1959 és 1961 között Pitó Tibor növendéke. Hazainál zeneszerzést is tanult. 1957-től 1961-ig Zilcz Györgynél tanult harsonát. Saját zenekart vezetett 1958 és 1964 között, amelyet a Magyar Televízió is bemutatott 1959-ben. 1968-ban Simon Géza Gáborral és Pál Sándorral elhatározták, hogy összegyűjtik a magyarországi jazztörténet hangzó emlékeit, dokumentumait és összeállítják a magyar jazz történetét. E témában számos cikket, tanulmányt, diszkográfiai összeállítást publikált. 1986 és 1989 között az Oldsmobile Dixieland Jazz Band művészeti vezetője, 1989-ben alakította az Orient Dixieland Jazz Bandet, amely tíz évig működött. Az együttes a húszas és harmincas évek dixieland- és swingmuzsikáját szólaltatta meg korhűnek szánt hangszerelésben.

Jávorszky Béla:
Közben – 1962 októberében – a Bajcsy Zsilinszky és az Alkotmány utca sarkán megnyílt a híres Dália klub. Sokan innentől számítják Magyarországon a modern jazz kezdetét. Te hogyan élted ezt meg?

Csányi Attila:
A Dália motorja Kertész Kornél volt, akinek a neve már 1958 óta az Astoria Kvartett miatt együtt szerepelt a modern jazzel. Amolyan hallgatólagosan vezetőként elismert ember. Ő már sokkal korábban szeretett volna jazz klubot létrehozni. De az akkoriban megjelent beatrock elsöpörte a jazzt. Saját magam is tapasztaltam ezt. A pozanosunk – tipikus jótanuló, vörös diplomás gyerek volt, aztán hangmérnök lett – a harsona mellett a zongorán is jó volt. A zenekarban jól érezte magát, kapott szólókat, tehát nem volt egyáltalán elnyomva, ha akart, hangszerelhetett is, de nem nagyon akart. Egyszer szólt, hogy játsszuk már mi is a Radio Luxembourgon gyakran hallható Rancho meg a Tequila slágereket. Mondtuk neki, hogy minket a jazz érdekel. Ő meg azt akarta. Aztán egyik nap azt mondta, hogy gyerekek, akkor kiszállok. Tehát a saját bőrünkön tapasztaltuk a beat elsöprő erejét.

Visszatérve Kertészre, szerintem a modern jazz a Savoy és Astoria jam-session-ökkel kezdődik, 1958/59-ben. Öt éve elkezdtem feldolgozni – még nincs megírva –, felkutattam néhány résztvevőt, szereplőt. Egy csomó fényképem már van, de például a műsorokra még nem tudtam rálelni. Fogarasi a halála előtt adott nekem két kazettát, amin vagy Savoy-beli vagy Astoria-beli jam van. Mégpedig élvezhető minőségben.

Egyszer Fogarasival készítettem egy rádióműsort, és mondta, hogy van neki Dália-, Astoria- és Savoy-magánfelvétele. Mondtam neki, hozza be illusztrációnak. Magam is nagyon kíváncsi vagyok, de a rádióműsorban maga lenne a csoda. Ment a műsor felvétele, behozta – akkor még orsós szalagon volt neki –, beszélgetek vele. Zsoldos Mari, a hangmérnök egyszer csak integet, hogy „gyertek, ezt nézzétek meg!” Az oszcilloszkópon a keverőpultján látható, hogy sztereó a jel. Tehát Fogarasi – aki Kandót végzett és erős műszaki vénájú ember volt a Szele Tiborral együtt – már sztereó felvételeket csinált ezekről a jam-ekről saját maguknak.

Ami a Savoy meg az Astoria jam-et illeti, ott Fogarasi és Berkes Balázs volt a sztár. Meg egy dobos, aki ma is él, de régen visszavonult, ezért kevesebben emlékeznek a nevére: Szalai Gábor, civilben mérnök. Nagy tekintélye volt Idrányi Ivánnak, aki mindenféle oktetteket meg szeptetteket állított össze és kimondottan west coast jazzt játszott. Megpróbáltam ezeket a modern jazzel kísérletező embereket megkeresni. Mind rendkívül kulturált ember volt, aki el tudta mondani, mit akart. Például a zongorista, hangszerelő, zenekarvezető Tóth Zoltán (szintén mérnök), aki mindent tud a zenéről. Vagy a zongorista- vibrafonos Radics Gábor, egykori Dohnányi-tanítvány, aki minden zenében otthonos volt. Meg hát ott vannak a Dáliában a vezetőség tagjai, őket nyilván ismered.

A zongoránál Csányi Attila

Jávorszky Béla:
Simon Géza Gábor könyvében (Magyar jazztörténet, 1999) benne vannak.

Csányi Attila:
Igen, de Simon koránál fogva nem járhatott oda, tehát nem tudhatja azt, hogy dr. Gregorits János nemcsak a helyettese volt Kertésznek, hanem gyakran fel is lépett ott. Zongorista, egyébként ügyvéd, itt lakik a közelben. A Dália négy jazz újságpéldányát nyilván ismered. Kevesen tudják, hogy az egyik újságon a karikatúrát Radics Gábor vibrafonos rajzolta.

A Dália úgy működött, hogy a klubest első felében előadás volt, 5-6 ember lemezeket mutatott be és arról beszélt. Voltak köztük kevésbé jártasak. Például akivel később sokat dolgoztam, zenész is volt, Pál Sándor egyszer Wynton Kellyről tartott előadást. Hogy „Tessenek idenézni, a zongora klaviatúrája ekkora, akkor ő miért csak ennyi részen játszik?”. S akkor ott mindenki bólogatott hozzá.

Az előadásokat amúgy többnyire Dezső Csaba, Tóth Zoltán, Marton György és Kertész tartotta. Gondára nem emlékszem, de lehet, ő is tartott ilyesmit. Az igazi érdekességek azonban mindig a jamek voltak. Ezek a zenekarok többnyire nem próbáltak, úgy álltak ott össze. Berkes Balázs vagy Pege rengeteget szerepelt. Idrányiék már kevesebbet. Tóth Zoltánnak volt egy saját big bandja, ott kezdett például Tomsits és a két Bergendy. A semmiből kellett összetartania egy zenekart. Teljesen amatőrökkel nem lehetett, mert akkor nem lesz rendes zene belőle, aki meg jól játszott, azt sokfelé hívták. Tehát meg kellett találni azt a bizonyos egyensúlyt. Hangszeléseket szerezni egy vagyon volt. Akkor még nem lehetett rendelni az interneten, hanem emberek leültek, kagylóztak és kottáztak.

De Tóth Zoltánnak volt egy szeptettje is, az elég sokszor fellépett a Dáliában. Két fuvola és egy szaxofon, meg a ritmusszekció. De például ott volt Csíkvári Tamás fuvolás is, aki jól improvizált. Ma is él, a jazztől visszavonult, zongoristaként tevékenykedik. Talán tornászokat vagy balett-táncosokat kísér.

A Dáliában ezen kívül még vidéki együtteseket is hívtak. Vidéken nagyon kevés zenekar működött, Hulinék még nem voltak olyan szinten – de ebben nem vagyok biztos –, hogy Dália-képesek legyenek. De a hatvanas években például Pécsett elég gazdag zenei élet zajlott, ott játszott többek között Pagony Antal, aki később szintén Nyugatra került.

Szerencsém volt, hogy ott lehettem a Dáliában annál az Ablakos-Krautgartner párbajnál. Külföldiek ugyanis nem nagyon léptek fel ott. Bár már terjedt a híre, cseheket, lengyeleket elég sokszor láttunk a vendégek között. Egyszer csak megjelent Krautgartner. Akkor rettentően haragudtam Ablakosra, aki kevés gátlással rendelkező, a tekintélyt nem tisztelő fiatalember volt. Beállt mellé és szabályosan provokálta a lemezekkel és nagy múlttal rendelkező Krautgartnert. Én meg utóbbira voltam kíváncsi és haragudtam, hogy mit fúj ez itt állandóan, miért nem hagyja már abba. A cigány jazzmuzsikusoknál amúgy szokás volt a „beszállok és elvágom a száját”. Ami azt jelenti, hogy a másik akármit csinál, megpróbálták túlfújni vagy túljátszani. Azután meg kellett állapítani, hogy a rutinos nemzetközi sztár mögött egyáltalán nem volt szégyenkeznivalója a fiatal, 18-19 éves Lakatos Dezsőnek. Sőt, mintha az ő „győzelmét” könyvelhettük volna el. Az lenne egy igazi csoda, ha valami rejtekhelyről előkerülne egy orsó a játékukról.

A Dália azzal, hogy az Alkotmány utca sarkon bezárták, még nem szűnt meg. Először átköltözött a Balaton étterembe, az Akácfa utcába, a Maximmal ellentétes oldalon. Majd onnan később a Keleti Károly utcába.

Címlapkép: Hangfoglaló Program/Csákvári Zsigmond.

Fotó: Jávorszky Béla Szilárd hivatalos oldala.

Készítette: Jávorszky Béla Szilárd.

Az interjú teljes szövege itt olvasható.

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.