A rock negyedik nemzedékét képviselő punkokról szóló írásunk első részében általában foglalkoztunk a szubkultúrával. Most a zenét vesszük górcső alá.

Minthogy az egész szubkultúra az elődökkel való totális szembefordulást képviseli, ez a zenén is megmutatkozik. A hetvenes évekre csúcsra érő art rock és stadion rock héroszokat állít színpadra, bonyolult zenei formákat alkalmaz. Már nem a lázadás jelképei a zenészek, a hatalom megalkudott velük, a divat pedig beolvasztotta őket. Ezzel szemben a punk a maga mindennapi „senkijeit“ küldi a színpadra, nem válik el élesen a közönség és az előadó, visszaad egyfajta bensőséges hangulatot. A zene nagyon egyszerű, ezek az előadók gyakran a színpadon tanulnak meg játszani, de a hangsúly nem is a virtuóz hangszerkezelésen van, hanem az indulatok sűrítésén és átadásán, a megteremtődő hangulaton.

Lévén, hogy a punk főleg a tizenévesek között terjedt el és aratott sikert, nem lehet elvárni, hogy rögtön profi előadókat termeljen ki a közösség. A népszerű punkzenekarok sokszor valójában középiskolás amatőr bandák voltak, gyakran mindenféle hangszeres előképzettség nélkül, autodidakta módon képezték magukat – persze nem túlzottan: mint az ismeretes, három akkord bőven elegendő volt egy számhoz (vagy akár egy albumhoz is).

Hangszereik és az egyéb felszereléseik is ennek megfelelően olcsó, sokszor igen rossz minőségű darabokból álltak, sőt, volt, hogy több zenekar úgy dobta össze, adta egymásnak kölcsön a cuccát koncertek vagy próbák alkalmával. Fellépéseiket művelődési házakban, iskolai klubokban tartották, idővel persze megalakultak a szcéna kultikus szórakozóhelyei is, mint a Fater (később Muter) klub, vagy a Fekete Lyuk. A punk-pereket követően azonban nehézkessé vált a fellépések szervezése, így végül néhány punkfesztivált hoztak össze maguknak az előadók (Total ’85, Total ’87, Total ’88 – hivatalos nevén Budapest Alternatív Punk Hardcore fesztivál).

A bandák névválasztásában is a mozgalom szellemisége mutatkozott meg, a lényeg az volt, hogy minél meghökkentőbb legyen: ETA, Punkráció, Kamikaze, Razzia, Utó-pia, Inqbátor, Invázió, Temetkezési Vállalat, Petting, T-34, QQRIQ, Rottens, Kretens (tagjai közt Hrutka Róbert), Auróra Cirkáló, CPg, Modells, Dögevők, Trottel, Cerberus, Erogén Zóna, Agydaganat, QSS, Marina Revue stb. Nehéz is lenne mindet felsorolni, hiszen folyamatos volt a fluktuáció a zenekarokon belül, és amatőrségüknél (valamint a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat hathatós közreműködésénél) fogva legtöbbjüktől alig-alig maradt fenn bármiféle hangzóanyag.

A számok alapvetően nagyon egyszerű versszak-refrén-versszak felépítésűek, 2/2-es vagy 4/4-es lüktetésű dob- és gitárcentrikus darabok. Lényeges, hogy az art rock monumentális, gyakran tíz-tizenkét perces hömpölygő zenefolyamával szemben állva, maximum másfél-kétperces és rendkívül gyors dalokat kínálnak a punk zenekarok.

„Ritka összhang három dimenzióban“ – A Modellsről

A középiskolás zenekarok táborából kiemelkedik az 1982-ben alakult Modells nevű csapat. A gitáros, Rónaszéki Endre és a dobos, Ványi Tamás egy buliban ismerkedtek össze és kezdtek később zenélni Ványi anyukájánál egy panel hatodik vagy hetedik emeletén. Szükségük lett egy basszusgitárosra is, így került az együttesbe Ványin keresztül Kilián János. Míg Ványi és Rónaszéki valamelyest képzett zenészek voltak, Kilián abszolút autodidakta módon tanult meg játszani: „Jancsi pedig egy őstehetség volt. Soha nem tanult zenélni, jó füle volt. Ennyi. Vett egy basszusgitárt“ – emlékszik vissza Rónaszéki Endre a passzio.hu-nak adott intrerjúban.

Az együttes nevét közösen ötlötték ki. Olyat akartak választani, amit könnyű megjegyezni, egyszerű, jól hangzik és egy kicsit menő is. Először az S-Modell-re gondoltak, mégpedig abból az indíttatásból, hogy – mivel pénzük nem volt – a Skálát megtegyék szponzorukká. Írtak is egy szívhez szóló levelet az áruháznak, melyre mindösszesen annyi választ kaptak: „Nem.”. Így aztán, mivel a nevet nem használhatták, egyszerűen megfordították, és így lett belőle Modells. „Nekem ez a név is tetszett. Mi modellek akartunk valahol lenni, de ugyanakkor nem akartunk legyökerezni egy divatnál.“ – mondta Rónaszéki.

A zeneszerzést-szövegírást abszolút közösen végezték. Bemutatkozásukra valószínűleg 1981 körül kerülhetett sor a dobos kapcsolatai révén (Kretens, VHK, Invázió’84). Volt egy hármas felállás, ami amúgy is gyakran együtt mozgott, a Kretens–Modells–Invázió. Közösen koncerteztek, együtt béreltek próbatermet és hangcuccokat.

A zenekar meglehetősen rövid életében az 1982-es év volt a „sikerév“. A Goldberger gyár művelődési házában volt egy koncertjük, ahová meghívták D. Nagy Lajost, Trunkos Andrást és Dzodzoglu Jorgoszt a Rolls Frakcióból így történt, hogy később felléphettek az Újhullámos találkozón a Rolls előtt. Nem sokkal ezután kaptak ígéretet egy bemutatkozó lemez felvételére is, ám erre soha nem került sor, végül ez is okozta a zenekar vesztét.

Később a Középiskolás Zenekarok tehetségkutatóján második helyezést értek el, így ismét a Rolls Frakció előtt játszhattak a Kertészeti Egyetem Klubjában, és egy poszter is készült róluk, illetve az első helyezett Kamikazéről az Ifjúsági Magazinban. Ezután sorra jöttek a meghívások, s tulajdonképpen ezért is vették fel azt a négy számból álló demót, ami szinte az egyetlen utánuk megmaradt felvétel. Erre is a kapcsolatokon keresztül volt lehetőségük, a Műegyetem egyik termében, egy másik zenekar akkori mércével kiválónak számító technikájának segítségével.

Ahogy a beígért lemezfelvétel reménye egyre halványodott, úgy fogyott a tagok lelkesedése együttesükkel kapcsolatban. Először Kilián hagyta ott a zenekart, helyére felvették Kreisz Györgyöt, majd Ványit hívták más zenekarokba dobolni, végül Rónaszéki megalapította a Reggel nevű formációt, és ezzel hivatalosan is véget ért a Modells története.

A csapat valójában igényességével emelkedik ki a hasonló punkzenekarok mezőnyéből. Dalszövegeikben nincs erőszak, káromkodás, punk-mércével mérve kifejezetten elvont szövegekről van szó. „A Modells valami olyasmivel kísérletezett, hogy a kecske is jól lakjon, de azért a káposzta is megmaradjon. Megpróbáltak olyan műsort összehozni, amely igényes mind technikai, mind koncepcionális téren, de amely mégis vállalható punkzene, mindenfajta különösebb megalkuvás nélkül. Ez végülis sikerült nekik, de az már más kérdés, hogy mire mentek vele. Mai szemmel nézve egyértelmű, esélyük sem volt, hogy a körön belül kerüljenek“ ^– írta róluk könyvében Pozsonyi Ádám.

Feloszlásuk után Ványi olyan zenekarokban folytatta, mint például a már korábban emlegetett Mos-Oi, Z.E.F. és a Független Adó. Rónaszéki a saját zenekarával a kilencvenes elejéig futott. Kilián pedig szintén nem fordult el a zenéléstől (játszott az Art Decóban, a Retrográd Zörejekben és a Bp. Service-ben), de talán a legendás Fekete Lyuk DJ-jeként lett a leghíresebb.

Fotók: Fortepan/Urbán Tamás, Sideburns fanzine.

Felhasznált irodalom:

Pozsonyi Ádám: A Lenin-szobor helyén bombatölcsér tátong, Mucsa könyvek, Budapest, 2003.
Jávorszki Béla Szilárd–Sebők János: A magyarock története 2., Népszabadság könyvek, 2006.
Rónaszéki Endre-interjú 1-2., passzio.hu

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.