Egy könyv nagyon hiányzik a magyar rocktörténet kötetei közül: Laux József önéletrajza. Pedig 1974-ben hozzákezdett, de csak a szinopszisig jutott el:
„Tőlem talán elhiszitek (Rock-misszió) könyv-szinopszis
Először is szeretnék bemutatkozni: Laux József vagyok, 1943-ban születettem Budapesten, az Üllői úton, mégis budainak vallom magam, mert ott nőttem fel, és ott sok a zöld.
Gyermekkorom óta csapatokban szeretek játszani, kezdve a grund-csapatoktól a foci-, majd jéghoki-csapatokig. Közben és utána zenekari csapatokban. De azért elvégeztem az élet kötelező gyakorlatait is – családi kérésre – az óvodától az egyetemig, mert valahogy szeretek minden óhajt teljesíteni, még ha nehezebb is, mint elutasítani.
Most a Locomotiv GT vezető tagja vagyok, előzőleg az Omega, nagyon előtte pedig különböző dzsessz és beat-együttesek tagja voltam. Attól kezdve, hogy 1954‒57 között ez a zene megszületett, úgy éreztem, ebben benne kell lennem. Hogy épp dobos lettem, az talán egy szerencsés sorsolás eredménye volt a József Attila Gimnáziumban. Így cseréltem fel a jéghoki ütőimet dobütőkre. Közben rájöttem, hogy mindenki szeret és tud is dobolni, ki jobban, ki kevésbé, mivel mindenki szeret valamit ütni. Csakhogy egészen más játékból játszani, játékszabályok mellett, mert az nem fáj – de az életben életszabályok vannak, és az már fájhat.
Azért kívánom ezt a kis útikönyvet megírni – bár nem szeretek írni, még levelet sem –, mert most, bejárva az egész USA-t, úgy érzem, kötelességem arról szólni, amiben és amiért élek. Sokan írtak ugyan már rólunk, és nem is akarom a szemtanúk véleményének hitelességét csökkenteni, de mégiscsak az a leghitelesebb forrás, aki a szemtanúkkal akarja elhitetni saját magát.
Az Omega együttes a Hősök terén, 1970-ben. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
Magyarul, egy hivatásról szeretnék írni, amelynek egyre többen esnek áldozatul, mivel a külsőségek miatt az a közhiedelem alakult ki, hogy ez egy jó kis hobby, óriási élet és milliókat hoz. Másrészt szeretném megcáfolni azt a téves elképzelést, hogy a mai zene szeretete nyugatimádatot jelent. Éppúgy jöhet is, mehet is más irányból és más irányba – legyen az dél, észak vagy kelet – épp csak attól függ, honnan hová utazunk, hogy játszhassunk.
A könyv csak az első fejezet szeretne lenni, néhány év munkásságát elmondva, képekkel, kritikákkal, dokumentumokkal megtördelve, jó levegősen, hogy bárhonnan olvasható legyen. Nem éppen vidám misszióról szólna. Keményről, amilyen maga a rock. Utazások előkészületeiről, várakozásairól, az utakról a földön és levegőben, életekről és sikerekről a világ különböző részein, Magyarországon, Angliában, Japánban, Nyugat- és Kelet-Európában, most legutóbb éppen Amerikában, egy hosszúnak tűnő nyáron keresztül. Amerikában, mert ott sikerült bebizonyítani – ami talán a leghihetetlenebb magam előtt is ‒, hogy az, ami húsz éve azon a kontinensen született, a Made in USA védjeggyel, talán csak azoknak, akik ott élnek és angolul beszélnek, mint minden »találmány« a földön, ami ér valamit, elválik feltalálóitól, önálló életet kezd. A föld másik oldalán is kivitelezhetik eredeti módon; kicsit később vissza is juthat, bemutatkozik, az »anyaországban«, és mint zene, ezen keresztül, mint nyelv, megtanítja őket magyarul is énekelni. Egyelőre ugyan csak pár sort: »Ringasd el magad, ha senki sincs, ki elringasson, ringasd el magad«. Ezért csak az első fejezet.” (Szántó Péter és az LGT: És ilyen a Boksz? Az LGT sztori; Felelős kiadó: Az LGT (Presser Gábor, Somló Tamás, Karácsony János, Solti János), a kiadásban közreműködött az Editorg GM, Budapest, 1985.)
Az Omega tagjai a Balatonon. Forrás: A szerző archívuma.
Laux József a hazai rocktörténet két meghatározó alapzenekarában is dobolt. Jellegzetes stílusban és tempóban, azonnal felismerhetően, feszesen, dinamikusan, a felesleges díszítéseket mellőzve. Amit tudott, a kedvenceitől leste el, (néhány órát vett Kovács Gyulától is), mert zenekarainak ő volt a vezetője, menedzsere is, csak ezt akkor még nem így hívták. A manapság szép számban működő zeneipari menedzserképzők akár két szemesztert is szentelhetnének a máig híres Laux-féle módszerek tanulmányozására, holott ő ezt nem tanulta senkitől: magától jött rá, „mitől megy a villamos”. Természetesen beszélt angolul és rendelkezett otthon telefonnal. Járatta és olvasta a nemzetközi könnyűzenei szaklapokat. Pontosan tudta, melyik hivatalnokot, újságírót, rádiós és televíziós döntéshozót, mindenható szövegírót, fotóst, nyomdászt, koncertszervezőt, milyen márkás itallal, karton amerikai cigarettával vagy a hölgyek esetében francia parfümmel lehet meglágyítani. Kinek kell leadni titokban (valutában, természetesen) a külföldön keresett gázsi bizonyos százalékát. Sőt: hogy a könnyűzenei intézményekben ne tudják letagadni a külföldi megkereséseket, beszerzett egy telexgépet (géptávírót) otthonra is, és odakérette a másolatokat. Ez a hatvanas-hetvenes években bravúros mutatványnak számított.
Laux József Ludwig dobszettje mögött. Forrás: A szerző archívuma.
Az 1967-es táncdalfesztiválon az Omega kísérte Zalatnay Saroltát, aki a Majláth Júlia‒Fülöp Kálmán szerzőpár Nem várok holnapig című dalával nyert. A hangszerelésért Presser Gábor különdíjban részesült, ám a legfontosabb, hogy a nemzetközi zsűri soraiban Charlie Coutts is helyet foglalt, aki akkoriban a Magyar Rádió angol szekcióját vezette, imádta a beatzenét, járta a budapesti klubokat. Összebarátkozott mások mellett Laux Józsival is, és amikor 1967. július 7‒8‒9-én a Spencer Davis Group Budapesten koncertezett, az angol zenekar menedzsere, John Martin megkérdezte jó barátját, Charlie-t, hogy kit ajánlana „cserezenekarnak” egy angliai turnéra, azonnal az Omega neve merült fel.
Egy év múlva szálltak fel a MALÉV IL-18-as gépére, a londoni járatra, az éppen második magyar turnéról (1968. május 18-június 6.) hazainduló Nashville Teens tagjainak társaságában. Ami még izgalmasabbá tette az utat: már a zsebükben volt egy lemezszerződés a Decca cégtől (igen, akik elhajtották a Beatlest). Erre az Omega néhány tagja másképp emlékszik vissza; többen azt nyilatkozták, hogy a turné közben akadt három szabadnapjuk és vendéglátóik megkérdezték tőlük, van-e kedvük nagylemezt felvenni, míg Presser Gábor több esetben is úgy írja le a történetet, hogy Laux Józsi fő érve az volt, amikor visszahívta a Scampolóból az Omegába orgonistának és zeneszerzőnek, hogy hamarosan indulnak Angliába nagylemezt felvenni és koncertezni, kellenek a saját dalok. Az előre betáblázott stúdióidők tekintetében egész biztos, hogy ez utóbbi visszaemlékezés a helytálló. Így az Omega előbb vett fel lemezt Angliában, mint Magyarországon, habár a Trombitás Frédi és a rettenetes emberek korábban került boltokba, mint az Omega Red Star From Hungary.
Az Omega tagjai a Margitszigeten, 1968-ban. Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán
Novemberben még egy angliai turnéra utazhatott a zenekar. Két év múlva a harmadikra viszont már az Illés együttes indult el helyettük. 1970. július 9. és 11. között Spanyolországban, Palma de Mallorcán a Barbarella Fesztiválon harmadikak lettek az Olyan szépen mosolygott című dalukkal, majd két koncertet is adtak Franciaországban és lemezszerződést kínáltak számukra, de utazniuk kellett haza, a nyári ORI-turnéra. Előző éjszaka a szállodai szobájukban Laux javaslatára szavaztak a zenekar tagjai, hogy disszidálnak-e vagy hazatérnek. Abban állapodtak meg, hogy a többség akaratának mindenki aláveti magát. Józsi a kintmaradásra szavazott, de a többség haza akart menni. Ahogy később nyilatkozta, ez volt az első komoly törés közte és az Omega között. Az év vége amúgy is nagy változásokat hozott: Frenreisz Károly (Metro) és Presser Gábor elkezdték tervezgetni egy új zenekar felállását. Laux József és (akkori) felesége, Adamis Anna is kiváltak az Omegából és Barta Tamással (Hungaria) 1971 tavaszán megalapították a Locomotiv GT együttest, ami szintén bizonyíték az óriási bátorságra és a bölcs előrelátásra, hiszen a biztos siker helyett a bizonytalan új utakra léptek, elsőként hazánkban. És milyen jól tették!
(Folytatjuk!)
Szerző: Rozsonits Tamás
Nyitókép: Fortepan / Péterffy István
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
