Apokalipszis a Kőbányai Ifjúsági Parkban - interjú Szűcs Lászlóval

2016. december 08. - beatkorSzaki

szucslaszlo.jpg

Szűcs László billentyűs 1955-ben született Budapesten. A Kőbányai Sörgyár zenei óvodájában kezdett zenét tanulni, itt figyeltek fel a tehetségére. Klasszikus zeneszerzés tanszakon végezte el a konzervatóriumot, majd a dzsesszkonzervatóriumba is beiratkozott. Ebben az időben alakult az első zenekara. Ezt követő zenekarának basszusgitárosa ajánlotta őt az akkor induló Theatrum együttes tagsága számára. Az 1972-ben alakult Theatrum a korszak hazai progresszív rock színterének egyik, ma már kevésbé ismert formációja, amelyben számtalan, később országosan ismert zenész kezdte pályafutását, így Szűcs is. A billentyűs 1975 nyarán, kalandos körülmények között Jugoszlávián keresztül Nyugat-Németországba disszidált Mándoki László, valamint Csupó Gábor társaságában. Először vendéglátós zenészként dolgozott, majd 1978-ban Münchenbe költözött, ahol le is telepedett. Játszott egy big bandben, majd bekerült a legkeresettebb a stúdiózenészek közé.

Szűcs László:
Jött a következő zenekar, amivel játszottunk egyszer Óbudán, a Zápor utcai általános iskola tornatermében egy bálon. Leittuk magunkat, mint a csacsik, úgy be voltunk rinyázva. Jól bepálinkáztunk egy ottani kocsmában, de nem lett belőle baj. Egy pianínón vertem az In the Summertimeot. Vagy hatszor el kellett játszanunk, hólyagos lett a kezem, mert persze nem volt behangosítva. Ez volt az első „rendes” fellépésem. Aztán volt még egy zenekar, aminek a basszusgitárosa ajánlott be a későbbi Theatrumba. Felhívtak, hogy hallottak rólam. Elmentem Kovács Péterhez, aki a Nagykörúton lakott. Ott volt Dandó Péter, meg Jánoska. Ültünk, beszélgettünk, Jánoska pedig dobolgatott a térdén. Hú, de érzi – gondoltam magamban. Már ott olyan dolgokat csinált, olyan time-ja volt, hogy látni lehetett: nem lesz rossz!
Én a szüleimtől kaptam egy Matador orgonát, megvették nekem őrült sok pénzért. Hálás is vagyok nekik, mert tényleg senkinek semmi köze nem volt a családban a zenéhez és mégis hittek abban, hogy én majd meg fogok tudni élni a zenéből. Amikor egy pár évvel korábban bekerültem a konziba, kaptam egy szép zongorát is. Már ez is nagy dolognak számított, ebbe is beleöltek mindent, ami volt, hát még az orgona. Nagy érvágás lehetett. Elkezdtünk próbálni. Először a Gyümölcs- és Főzelékkonzervgyár KISZ-klubjában. Itt történt meg, hogy próbálunk, próbálunk, mikor nyílik az ajtó és Zöldi Károly – a korábbi Arthur Blues Band orgonistája – kíséretében belépett Pataki László. Jánoskának kiesett a kezéből a dobverő, Pipó belesápadt. Én meg csak kerestem, hogy tudnék a föld alá süllyedni. Úgy meg voltunk illetődve.
A zenekar úgy nézett ki, hogy Jánoska dobolt, Pipó basszusgitározott, Kovács Péter gitározott, Kántor Péter multihangszeres, Torontáli István énekelt, jómagam pedig orgonáltam. Ez volt az ős-Theatrum. Később jött Angyal József „Alkalmas”, a másik multihangszeres.
Az első fellépésünk 1972 őszén volt a Bercsényi kollégiumban, a Syrius előtt. A Tarkust játszottuk, és nagyon bejött, tényleg vastapsunk volt. Nagy dolognak számított ez, hiszen teljesen ismeretlen zenekar voltunk. Ráduly Misiék támogattak minket továbbra is, szerdánként előttük játszottunk a koktélhajón. Aztán megkaptuk a Bem rakparton a szombatot, mert a Syrius akkor már elment onnan valamelyik egyetemi klubba. Előtte a Dagály utcai Derkovits Művelődési Házban volt egy ideig klubunk. Játszottunk a Vár Klubban és felléptünk az FMH11 Illés-klubjában is. Csak az volt a baj, hogy ezzel a zenével nem lehetett rendesen pénzt keresni, nem tudtunk elvállalni kommerciális bulikat, ahol táncra kellett volna játszani, mert hát ennek a műfajnak nem volt nagy közönsége. Egyszer felléptünk a Kőbányai Ifjúsági Parkban és kimondottan büszkék voltunk rá, hogy az Apokalipszis című szvitünkkel negyed óra alatt kiürítettük a Parkot. Úgy ment a táncos lábú közönség kifelé, mintha eleredt volna az eső! Aztán vidéki klubokban is löktük, ahol lehetett. Volt, ahol bejött, volt, ahol nem.

Dragojlovics Péter:
Botrányok előfordultak? Úgy tudom, a Syriustól folyton magyar nótákat követeltek Albertirsán, az lett a vége, hogy abba is kellett hagyniuk.

Szűcs László:
Volt egy emlékezetesen botrányos koncert. Valahol Pécs környékén léptünk fel. Az volt a baj, hogy eltévesztettük az utat. Megkérdeztük egy bácsitól, hogy hol a falu. Mondta, hogy itt át lehet menni, és megtaláljuk. Mire átértünk a Barkasszal a földúton, az egész szerelés szétesett. Összetörtek a csövek az erősítőkben, csak az én Marshall-koppintásom – egy Kodály Zoltán nevű hegedűkészítő alkotása – működött. Arra tettünk rá mindent, basszust, éneket, gitárt. Persze a Matador-orgonám sem ment. A közönség pedig már nagyon pipás volt, mert egyébként is jól elkéstünk. Már akkor ment a kiabálás, amikor szereltünk. Elkezdtük az első számot és halljuk ám, hogy amikor a basszus szólt, szegény Géza hangja egészen torz lett. Mintha gurgulázott volna. Én közben vertem valami pianínót, ami persze nem volt bemikrofonozva. Visszaköszönt a Zápor utcai élmény. Rémes volt az egész. Amikor vége lett a számnak, a közönség taps helyett küldözgetett minket melegebb égtájakra. Valahogy túléltük az első szettet, lementünk a gardróbba, bejött az ottani szerencsétlen kultúros csaj, és azt mondta,: gyerekek, fel a fejjel, ezek a bunkók nem értik ezt a Jimi Hendrix-dzsesszt! Végül is túléltük.
Szintén emlékezetes koncertélmény, igaz ez pozitív értelemben. Valahol Hatvan környékén léptünk fel. Játszottuk a dolgainkat, de azért beiktattunk egy-két Deep Purple-t is. A közönség megőrült, fel akartak jönni a színpadra. A roadoknak kellett udvariasan lehessegetni őket. Partvissal. Akkor meg feküdtek a földön és ott őrjöngtek. Még a sofőrünk is kijött a színpadra – a buli közben ment –, hogy ő ilyet még nem látott. Ott szimplán jól akarták érezni magukat. Élvezték is, hogy úgy mondjam…
Valamikor el kellett mennünk az Országos Rendezőirodába, letenni a vizsgát, megszerezni a működési engedélyt. Ez sikerült is, simán megkaptuk, mert jó volt a zenekar. Nem akartuk a zsűrit túl nehéz dolgokkal leterhelni – még a végén megijednek –, hanem játszottunk egy közepes tempójú swinget. Szépen megráztuk és ennyi. Így lett hivatalos engedélyünk, ekkortól kaptunk az ORI-tól is bulikat. Kísértük Szűcs Jutkát, Rodolfót. Zseniális volt. Mondtuk neki, Művész Úr, hát ez fantasztikus! Ő meg: Gyerekek, nyugi! Nekem, amit ti csináltok, ugyanolyan felfoghatatlan! Mi pörög ott? (A Leslie-tölcsérre gondolt.) Miért pörög? Nekem az a szakmám, hogy ezt a kis nyuszit elővarázsoljam! Szóval nagyon jó fej volt az öreg.
Az újonnan megalakult Skorpióval is volt egy közös turnénk, nyáron a Balatonon, szabadtéri színpadokon. Ez az egyik legszebb emlékem. Hozzájuk már akkor sok szál fűzött. Fekete Gabi ugye tőlünk ment oda, Papp Gyulával együtt jártam a konzira, vele ettem életem legelső pizzáját Budapest első pizzériájában – erre ő már biztosan nem emlékszik –, Frenreisz Karesz meg máig az egyik legjobb barátom. Nagyon jó szerelésük volt. Képzeld el, a koncert előtt azon szólt az új Barry White-lemez, miközben gyülekezett a publikum. Tiszta Nyugat volt.

theatrum.jpg

A Theatrum zenekar

Dragojlovics Péter:
Hogy fogadott titeket a közönség?

Szűcs László:
Nagyon bejöttünk nekik. Játszottunk ELP-ket, aztán a King Crimsomtól a 21st century schizoid mant, valamint a saját dolgainkat. Az Apokalipszist nem, mert az kicsit túl nehéz lett volna abba a környezetbe, azt inkább csak a saját klubunkban adtuk elő.

Fotók: Szűcs László gyűjteményéből.

Készítette: Dragojlovics Péter.

A teljes interjú szövege itt olvasható.

A blog az NKA Cseh Tamás Program Magyar Könnyűzenei Örökséget Támogató Alprogramjának támogatásával készül.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr2412032625

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.