Egy összetéveszthetetlen hang – Demjén Ferenc 70. születésnapjára

előadói pályakép

2016. december 21. - beatkorSzaki

demjen_ferenc.jpg

Dám László riporter és Demjén Ferenc

Demjén Ferenc több okból is a magyar könnyűzene megkerülhetetlen alakja. Már a műfaj születésénél jelen volt, népszerűségét pedig a kezdetektől napjainkig sikerült megőriznie. Nem csupán zenészként, hanem szövegíróként és dalszerzőként is ismert és elismert. Pályájának ötven éve alatt játszott underground rock and roll zenekarban, vendéglátóhelyeken, szupergruppban, tánczenekarban, és a szólókarrierje is a legjelentősebbek közé tartozik, vagyis a könnyűzene gyakorlatilag összes, Magyarországon ismert szintjén zenélt, ráadásul mindenütt hiteles tudott lenni.

Demjén Rózsi sohasem állt könnyen kezelhető művész hírében, így az életmű és a hozzá kapcsolódó történetek kapcsán egyszerű volt megvizsgálni a tehetség és környezetének a viszonyát, legyen az szakmai vagy társadalmi-politikai jellegű. Írásom alapját egy Demjén Ferenccel folytatott nagyobb lélegzetű beszélgetés adja, továbbá Miklós Tibor interjúkötete, Sz. Koncz István könyve, valamint folyóiratok és weboldalak interjúi.

Család és hangszerek

Bár az angolszász kezdetekhez képest a magyar könnyűzene születése jó tíz évet késett –mintát tehát már bőven lehetett látni –, ha valaki tőlünk nyugatra nézett, a műfaj honi jövője enyhén szólva is bizonytalannak tűnt, a zenélés nem jelentett biztos egzisztenciát. Mégis, amikor a Demjén család kerül szóba, Rózsi mindig szilárdan állítja, hogy a família a kezdetektől támogatta őt. Igaz, István bátyja – akivel együtt indult az énekesi pályájuk – már megharcolta a családon belül a szakma elfogadását. A zenészegzisztencia építésében Rózsi tehát már csak a második volt, de ettől függetlenül fontos, hogy a szülők mindig támogatták a döntését (Sz. Koncz István: Demjén – Félszáz év, Budapest, R & R Művészeti és Kulturális Bt., 14.).

Rózsi és István zeneszeretete hamar szóba kerül, ha a családra terelődik a szó: „Bátyámmal már tízévesen összeeszkábáltunk mindenféle hangszereket.” Az első generációs értelmiségi családról sejteni lehet, hogy már a szülők titkos szerelme is a zene volt. A gépészmérnök apa, id. Demjén István Miskolcon és Diósgyőrben kórusban énekelt. „Iszonyatosan erős orgánuma volt – emlékszik vissza Rózsi, aki csak templomban hallotta énekelni az édesapját –, mindig összehúztam magam, amikor hallgattam, annyira elnyomta a körülötte lévők hangját.” Az édesanya, Helmberger Ilona szintén szívesen énekelt, nagyon tiszta hangon, kezdetben ő is előadóművészi karrierről álmodott, de az ő családja nem támogatta ezt, mert az énekesnőket erkölcstelennek tartották.

„Tulajdonképpen polgári család, bár apám munkásként kezdte, Diósgyőrben tanult, mérnök lett. Itt, Pesten, a minisztériumban lett főmérnök.” (Miklós Tibor: Keresem a szót, keresem a hangot…, Budapest, 1977, Zeneműkiadó Vállalat, 114.) Demjénéknek 1950-ben politikai okok miatt kellett elhagynia Diósgyőrt, és Budapesten néhány kitérő után a VII. kerületben, a Kertész utcában telepedtek le. Szemben egy zeneiskola működött, a mai Erzsébetvárosi Kéttannyelvű Általános Iskola, Szakiskola és Szakközépiskola. Itt sajátította el Rózsi az alapokat. A szülők látták zenei érdeklődését és zongorát béreltek neki, az iskolán kívül pedig Gosztonyi János orgonaművész is oktatta a kis Ferencet. Mestere gyakran a Zeneakadémiára is bevitte, hogy a fiú a zongora mellett az orgonával is megismerkedjen. Ebben az időben barátkozott össze Rózsi Cseh Tamással, a BVSC vívószakosztályában. Egy öltözőszekrényt kaptak és hamar megtalálták a közös hangot. A kölcsönös barátság és tisztelet Cseh Tamás haláláig kitartott. Rózsi elmondta neki, hogy nagyon gyorsan halad klasszikus zenei tanulmányaival, egyfolytában órákat és feladatokat ugrik át. Cseh Tamás azt mondja erre, hogy vigyázzon a leckék és zeneművek kihagyásával, mert fontos tapasztalatokról maradhat le, ami a zongorajátékra is hatással lehet. A klasszikus művekben villámgyorsan haladó Rózsit mégsem a türelmetlenség távolítja el a zongorától, hanem az angolszász beatzene, aminek a gitár a hangszere, és ami az első pillanattól lenyűgözi őt.

Első hangfalait édesapja rakta össze. Látták, hogy néznek ki a Marshall-ládák, csak ők magyar hangszórókat raktak bele. Nem úgy szólt, mint az amerikai technika, de nekik jó volt így. A basszusgitárt is az édesapja és a bátyja szerelték össze számára, a teste szekrénypolcból volt, a hangszedője – ahogy kezdetekben sok kézzel készült elektromos gitárnak – telefonból kiszerelt membrán, és a nyak sem volt megmerevedve. A következő gitár is családi gyártmány, de ez már komolyabb darab, nagy és nehéz, de egyszersmind használhatóbb is.

Az első profi felszerelésre a hetvenes évek elejéig kell várnia Rózsinak. Ekkor már Bergendyvel játszik, de ez a cucc sem vásárolt. Afféle szponzoráció keretében, a francia Selmer biztosítja számára. A cég képviselőit, akik Budapestre is eljöttek, Rózsi fogadta, mert ő legalább beszélt valamennyire angolul. A reggelig tartó buli, meg egy sor bár és kocsma után megkapták a Selmer teljes felszerelését, többek között a világ élvonalába tartozó erősítőket is. Rózsi megemlíti, hogy a zenészeknek a Selmer támogatása mellett is volt egy sor technikai jellegű kiadása. Minden zenekar saját erősítést, teljes koncertfelszerelést vásárolt, akkoriban nem lehetett ugyanis bérelni, a koncerthelyeken pedig végképp nem rendelkeztek ilyesmivel. A teljes felszerelést egyetlen zenekar nyomott, vagyis megszabott gázsija általában nem tudta kitermelni, egyszerűen képtelenség volt annyit játszani, hogy behozza ezt a költséget. A koncertező banda tehát jó esetben eltartotta magát, de akár veszteséges is lehetett. A szabott gázsit – amit háromszáz és négyszázötven forint között határoztak meg – intenzív turnézással próbálták ellensúlyozni a zenekarok, napi akár két-három fellépést is vállalva. Ez rendkívül fárasztó volt. Az utak és a gépkocsik minősége miatt ezért száz kilométer távolságon túl már csak ottalvós bulikat vállaltak, máskülönben képtelenség lett volna visszaérni Budapestre.

bergendy_2.jpg

A Bergendy a színpadon

Zenekarok a vendéglátózástól a rock and rollig

Noha előtte még jó pár bandát alapítottak, akikkel egy láda sörért és pár szendvicsért vállaltak fellépéseket, az első zenekar, amit Rózsi megemlít, a Dogs. A koncertezéssel párhuzamosan Demjén elkezdi a vendéglátózást is. Míg a korai időszakban ötven forintot kaptak az együttesükkel egy estéért, a szállodák zenekaraiban százhúsz forint járt, és nem csak heti egy-két alkalommal. 1966-ban az érettségijére egy vidéki szálloda étterméből utazott vissza Rózsi. Tanult szakmájában, vegyésztechnikusként nem is tevékenykedett, bár a Pálma Gumigyárban elvégezte még a kötelező gyakorlatot, amelynek keretében a Lenhossék utcai óvszergyár részlegében dolgozott (Sz. Koncz István: Demjén – Félszáz év, Budapest, R & R Művészeti és Kulturális Bt., 21.).

A korai korszak zenei hálózatait nem kíséreltük meg feltérképezni, de mivel Demjén Ferenc a hetvenes évek előtt minden zenei színtéren képviselte magát, nagyjából kirajzolódtak a csomópontok. Rózsi nagyon korán elkezdett vendéglátózni, mellette azonban az egyik első rock and roll együttesnek, a legendás Liversingnek is tagja volt. Hamarosan nagy ismertségre tett szert a zenészek körében, a vendéglátósok közül ugyanis kevesen muzsikáltak undergroundnak mondható zenekarokban és fordítva. Emellett Rózsi sokat járt szórakozni is, ami szintén fontos terepe a kapcsolati háló kiterjesztésének. A korszakban nem voltak ugyanis lemezboltok, hangstúdiók, amelyek tőlünk nyugatra találkozási pontot jelentettek a szakma számára, sőt a koncerthelyszíneken is ritkán találkoztak egymással a zenészek, mert a legtöbben fix helyen, saját klubjukban léptek fel. Így aztán a kocsmák lettek a találkozási pontok. Rózsi három helyet emelt ki, amelyeket a szakma rendszeresen látogatott: az Erzsébet sörözőt, az Apostolok sörözőt és a Royal hotel éttermét és sörözőjét. Az említett helyszíneken előszeretettel fordultak meg rockzenészek, tánczenészek és sztárzenekarok tagjai is. Orszáczky Jackie mellett Rózsi számára Radics Béla volt a legfontosabb figura ebből az időből.

Demjén tehetségének első felismerői természetesen a zenészek voltak. Hamarosan vendéglátósok, rockzenészek és sztárzenekarok is keresték – basszusgitárosként, énekesként. Bár ezt nem emelte ki, Rózsi ekkoriban rengeteget játszott. Radics Béla első klasszikus rockzenekaraiban, a Sakk-Mattban és a Tűzkerékben basszusgitározott és énekelt, de közben a Moulin Rouge mulató zenekari árkában is zenélt és énekelt – itt ismerkedett össze a Metro együttes tagjaival –, míg Radiccsal a csepeli, angyalföldi, újpesti klubokat járta, ahol az underground rockzenészek között vívott ki elismertséget (Sz. Koncz István: Demjén – Félszáz év, Budapest, R & R Művészeti és Kulturális Bt., 37.). A Moulin Rouge-ban azonban hamar összekapott a vezetőkkel, Radicstól pedig sok más probléma miatt távolodott el. A „gitárkirálynál” csak néha volt gázsi, na de azért meg kellett harcolni, életének és legendás Gibson gitárjának költségeit Radics rendre levonta ugyanis a juttatásból, sokszor ingyen játszottak ezért a zenésztársai, miközben az összes pénzt Radics tette el. Ráadásul a Kapitány nem volt hajlandó saját dalokat írni sem, a feldolgozásokat pedig Demjén egy idő után kezdte már kevésnek érezni.

A hatvanas évek végén Rózsi a Szabadság szállóban (ma Grand Hotel Hungária, Budapest, Rákóczi út 90.) vendéglátózott, és azt tervezte, hogy sok más tehetséges társához hasonlóan külföldre távozik. Utólag úgy látja, ez nem lett volna jó döntés, mert a külföldön vendéglátózó remek magyar zenészek véleménye szerint megrekedtek a fejlődésben, csak más slágereit játszották ugyanis, saját ötleteik megvalósításához nem maradt energiájuk. Bergendy István az utolsó pillanatban kereste meg, hogy a zenekarába csábítsa. Rózsi belement, hogy mielőtt külföldre indul, vegyenek fel egy kislemezt. Ezt a két dalt előadhatták szilveszterkor is, pont a Himnusz előtt, Hofi Géza műsora után, amikor az egész ország nézte a televíziót. A Mindig ugyanúgy és a Fázom hatalmas sláger lett, Demjén Ferencet és a Bergendyt már másnaptól fogva mindenki ismerte és felismerte a boltban és a koncertszínpadokon. 1970-től ezért már azt csinálhatta, amit a legjobban szeret. Slágereket ír a zseniális billentyűssel, Latzin Norberttel, amiket Bergendy István hangszerel, a siker pedig folyamatos. Nyolc album után kerül elő a történetben Erdős Péter neve. Erdős doktor 1977-ben vetette fel, hogy a következő Bergendy-album legyen egy Demjén Ferenc-szólólemez. A Fújom a dalt című korongon elképesztő névsor működött közre, többek között Presser Gábor, Somló Tamás, Zalatnay Sarolta, Babos Gyula, Sztevanovity Zorán, Karácsony János zenéltek Bergendyék mellett. Ezen jelenik meg Rózsi egyik legismertebb dala, a Presserrel közösen írt Mikor elindul a vonat.

bergendy.jpg

A Bergendy az MTV stúdiójában

A szupertehetség

1977-re már a kultúrpolitika is felmérte magának a különleges tehetségű énekest, basszusgitárost, szövegírót és dalszerzőt. Ellene szól a makacsság, ami minden döntésében megnyilvánul. Demjén nehezen kezelhető, és a korszakhoz képest rendkívül kicsapongó rock and roll életformát él. Mellette szól viszont, hogy olyan slágerszerző, aki sikert akar, el akar jutni a hallgatókhoz, lírai dalszövegeiben ráadásul igen nehezen lehetett volna egyenes politikai utalást találni.

Erdős Péterről Rózsi úgy tudja, hogy szerette őt, de ez elsősorban anyagi alapú kapcsolat volt. „Foglalkozott velem, mert látta, hogy van bennem egy csomó lemez” – emlékezett vissza az előadó a kapcsolatuk lényegére. Mindemellett úgy tűnik, a két nehezen kezelhető személyiség felismerte egymásban a közös vonásokat és Erdős vállalta, hogy a bevétel érdekében menedzseli Demjén Ferenc pályáját a rendszeren belül.

Így kapott zöld utat a Lerch Istvánnal, Menyhárt Jánossal, illetve Herpai Sándorral felálló V’Moto Rock. Személyükben Rózsi ismét tökéletes dalszerzőtársakat talált. A magyar szupergrupp pont úgy hozta a sikereket, ahogy azt várni lehetett tőlük. Miközben Rózsi vállalta, hogy a rendszer – így Erdős Péter felé – képviseli a zenekar érdekeit, zenekarvezetőként sem szakított rock and roll életformájával. Demjén a szakma egyik etalonjává lett. Kovács Kati „szupertehetségnek” nevezte ( Sz. Koncz István: Demjén – Félszáz év, Budapest, R & R Művészeti és Kulturális Bt., 91.), dalszerzőként közreműködött a legnagyobb sikereket hozó lemezeken, közben pedig egy exkluzív szerződéssel dolgozó V’Moto Rock vezetője, akikkel a szerződés szerint évente új albumot kell készítenie.

Szólóban

Így ért el a V’Moto Rock a rendszerváltás idejére, amikor – kívülről nézve logikusan – a zenekar széthullott. Már nemcsak a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat létezett, indultak a magánalapítású lemezkiadó cégek, és lehetőség adódott volna egy új album rögzítésére, de Lerch Istvánnak más céljai voltak. Menyhárt János viszont maradt, Rózsi többek között vele készítette el 1977 után matematikai szempontból második, művészileg az első igazi szólóalbumát.

A Szabadság vándorai – rajta a Szerelemvonattal – 1989-ben jelent meg a Nívó Records gondozásában. Egy kivételével minden számot Demjén Ferenc és Menyhárt János jegyez a korongon. A kék színű, átlátszó lemezt a Minőségellenőrző Hivatal balesetveszélyesnek minősítteti, s megemlítik azt is, hogy ha sütőbe rakják, a lemez elolvad. Az ezt követő két album a Proton kiadónál jelenik meg, ezután azonban a teljes menedzsmentjét a saját kezébe veszi Demjén Ferenc. Ez jó döntésnek bizonyul, ettől a pillanattól a közönség előtt évtizedek alatt megszerzett hitele, ismertsége teszi lehetővé, hogy a zenei viszonyrendszereken kívül gondozza és továbbírja életművét, így már a kompromisszumokat nehezen tűrő természete sem függ a produkción belül senki mástól. Szerzői kiadású albumokkal jelentkezik, és a koncertjeit is maga szervezi. Az 1991-es első Budapest sportcsarnokos fellépése után sokáig évente tart egy arénás bulit, hetvenedik születésnapjára pedig a Papp László Sportarénába szervez koncertet.

A nyolcvanas évek végén New Yorkban megismeri harmadik feleségét, Rebeccát. A dán felmenőkkel bíró amerikai asszony azóta részt vesz Rózsi menedzselésében, s lényegében ő tartja össze a produkciót. Demjén Ferenc remekül kezeli saját életművét, de nem csak a múltba néz, hiszen rendszeresen – nagyjából két-három évente – jelentet meg új albumokat is. Bár erről nem sok szó esik, Rebecca hatása nagy lehet a menedzsmentben és Rózsi életvitelében is, egyértelműen körvonalazható ugyanis az amerikai DIY-szemléletű vállalkozás, ami rendkívül sikeresnek bizonyul. Rózsi hetvenévesen is gyakran lép színpadra. Általában heti két-három koncertet vállal, közben dióspusztai birtokán, valamint Budapesten írja és veszi fel az új dalokat. Az életmű tehát még korántsem lezárható.

Fotó: Fortepan/Urbán Tamás, Origo.

Szerző: Réz György

A blog az NKA Cseh Tamás Program Magyar Könnyűzenei Örökséget Támogató Alprogramjának támogatásával készül.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr5112052731

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.