Utazás a "Felföldi Királyságba" - interjú Vági Lászlóval

2017. január 11. - beatkorSzaki

vagilaszlo_1.JPG

Szegedi Egyetemi Színpad, Petőfi rock, középen: Dózsa Erzsi, Árkosi Árpád, Vági László és Ács János.

Ha felVági László nevéből indulunk ki, esetleg arra a következtetésre juthatunk, hogy viselője – a jó ideje saját „Felföldi Királyságába” visszavonuló zeneszerző, filmrendező és képzőművész – valamifajta önérzetes sértettségtől vezetve költözött ki egy ópusztaszeri tanyára, hogy hátrahagyja mindazt, ami hányatatott, ugyanakkor rendkívül kalandos életútjának eladdig irányt szabott, és ami mindvégig szellemi szembeszegülésre késztette őt. Azt az általa kontraszelektívnek nevezett miliőt, melyet akár nemzeti sajátosságként is elkönyvelhetünk, de amit ugyanúgy kiterjeszthetünk a huszadik századi kelet-közép európai térségre is. Bár a 2015-ben hetvenéves Vági szerint „a világon mindenütt utálják azt az embert, akinek önálló gondolkodása van. A kontraszelekció mindig, minden körülmények között működik.” Kőbányáról Szegedre kerülve, „risszrossz rockzenészként” és amatőr filmesként már igen korán megtapasztalhatta ezt, hiszen az akkori hatalomnak való kiszolgáltatottság fokozottan érte azokat, akik szabadon merték kinyilvánítani, amit a körülöttük lévő szűkebb-tágabb világról gondoltak.

Papp Máté:
Hogyan kezdődött a zenélés nálad? Volt esetleg valaki a családban, aki muzsikált?

Vági László:
Édesanyám operaénekesnek készült valamikor, de nem lehetett az, pedig szép hangja volt. Egyébként apámnak se volt rossz füle. Én meg egy állati gátlásos, visszahúzódó, csöndes kölyök voltam, de valahogy megvolt bennem ösztönösen az a bizonyos itt-és-most; tehát én akkor nyílok meg, amikor a dolognak tétje van, amikor a nagyhangú elhallgat, én odamegyek és megcsinálom. És nálam ez a zenében jött ki a legjobban. Szegeden kezdtem dobosként és énekesként a Sárgaingesek zenekarban. Az első föllépésünkkor a Beatles Misery című dalát énekeltem el. A szintén helyi D+C-ből ott volt a basszusgitáros, a zongorista, a gitáros meg a szaxofonos – marhára tetszett nekik, és hívtak, hogy menjek el hozzájuk énekelni. A Sárgaingesek annyira berágtak, hogy kiutáltak a zenekarból. Így hát húszévesen megalapítottam az Angyalokat.  Ekkor tanultam meg gitározni is, mert mikor az egyik korai felállás gitárosát, „Sanyócát” (Nagy Sándor) behívták katonának, pár hét alatt kellett a számok kíséretét átvennem.

Mi voltunk az első vidéki együttes, ami fellépett a budapesti E-Klubban  többek közt az Omega, a Syrius és a Bergendy mellett. Dévényi Tibi egyszer egy lengyel magnóval felkéredzkedett, hogy lemezlovaskodhasson a szünetben… Aztán az Ifjúsági Parkban is megfordultunk. Paál Istvánt, a Szegedi Egyetemi Színpad rendezőjét és barátomat kértem meg, hogy legyen az együttes menedzsere. Levittem a pincébe, ahol gyakoroltunk, ő meg lehozta ezt a Veress Miklós nevű, dekadens lelkületű költő barátját – meghallgatták a számainkat, aztán pedig mindketten besegítettek. Az első újságíró-beatet egyébként én írtam nem sokkal később Veress Miklóssal Anna Frank naplója címmel, mielőtt még Dinnyés elment volna „Bob Dinnyésnek”. A szöveg megjelent versként a Tiszatájban, és a Pajtás újságban is, kottával.

Papp Máté:
Milyen dalokat játszottatok az Angyalokkal? Gondolom, hogy feldolgozásokkal kezdtetek.

Vági László:
Volt egy risszrossz magnóm, éjszaka fölvettem a tápéi rádiómból, a Szabad Európáról A felkelő nap házát az Animals-től, másnap begyakoroltuk (el tudtam énekelni, mert marha könnyű volt); pár nappal később már játszottuk is a textilgyárban, ahol egy ideig próbáltunk. Egymás után négyszer vagy ötször kellett lenyomni, mert akkora ováció volt. Ugyanígy jártunk a Paint it blackkel a Rolling Stonestól. Újvidéken székeket dobáltak össze a helyi srácok a szám közben és majdnem felgyújtották a stadiont, a rendező meg könyörgött nekünk, hogy hagyjuk abba, mert balhé lesz; tíz dal helyett azt hiszem, hetet vagy nyolcat tudtunk eljátszani. Rászabadultunk olyan motyóra, hogy az nem igaz. Addig tízwattos EAG erősítőnk volt, amin rajta volt az ének meg a gitár is, ott meg Marshall volt meg ilyesmi. Atya gatya! Elszállt velünk a világ.

Papp Máté:
A dob és a mikrofon után hogyan került a kezedbe a fuvola? Jethro Tull-hatás?

Vági László:
Nem, nem a Jethro Tull miatt. Először blockflötém volt, csak aztán jött a „fujola”. Laczó Andris – operaénekes lett belőle, nem tudom, most mi van vele – is fuvolázott egy ideig, és a tanára úgy leszúrta, mint a pengőskocát, mert a hatásomra kezdett úgy fuvolázni, ahogyan a klasszikus zenében nem szabad. Szóval autodidakta, mondhatni formabontó fuvolista voltam. Az akkori zongoristámmal, tudod, mi lett? Most a Luxemburgi Zeneakadémián tanít. Két hétig helyettesítettem egy dobost egy bárban, és ott zongorázott ez a cigánygyerek; akkor hívtam el, hogy hallgassa meg az akkor már formálódó Vági-ék nevű zenekarunkat. Aztán annyira megutálta a bárzenélést, hogy elkezdett velünk dzsesszt játszani. 

Fotó: Fortepan/Kádas Tibor.

Készítette: Papp Máté

A teljes interjú szövege itt olvasható.

A blog az NKA Cseh Tamás Program Magyar Könnyűzenei Örökséget Támogató Alprogramjának támogatásával készül.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr7311935743

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.