A beat extázisában - interjú Kovács Andrással

2017. május 25. - beatkorSzaki

kovacsandras.jpg

Kovács András 1969-ben megjelent Extázis 7-től 10-ig című filmje egyike a Kádár-korszak populáris zenéjét feldolgozó legismertebb és legjelentősebb alkotásoknak, melynek ismerete megkerülhetetlen a magyar beat-korszak szempontjából.

Ignácz Ádám:
Ennyi évtized távlatából visszatekintve mit gondol, mennyire volt reális az a társadalmi probléma, amelyet a film feltárni igyekszik?

Kovács András:
Diktatúrában éltünk. Be voltunk ide zárva, bár azért utazni lehetett. Én például eltöltöttem fél évet Párizsban, azt hiszem, ’62–’63-ban. Kaptam egy francia ösztöndíjat. Akkor volt a cannes-i fesztivál, ami olyan, mint a katolikusoknak egy zsinat. Bementem Párizsban a francia ügyintézőhöz, és kérdeztem is, hogy nem volna-e mód, hogy én oda elmenjek. Erre azt mondja a hölgy: „uram, az ön ösztöndíjában korlátlan utazási lehetőség szerepel, oda utazik, ahova akar, ingyen.” Éppen akkoriban terjedt el a franciáknál a spontán filmezés, ami eredetileg szovjet találmány volt. Moszkvában Kino Pravdának hívták. Tehát a Pravda című újság filmmelléklete. A franciák ezt fordították le, és cinema veritének nevezték el. Én is ott, Cannes-ban ismerkedtem meg a műfajjal.

A spontán filmezés a társadalmi viszonyokról szólt. Még Cannes-ban voltam, amikor telefonáltak otthonról, hogy megjelent egy riport a Népszabadságban egy feltalálóról, aki azzal bajlódik, hogy megvalósítsa a találmányát, és felmerült a filmgyárban, hogy ebből filmet kéne csinálni. Az egyik kollégámat, Makk Karcsit kérték fel, aki kitűnő rendező, de ő azt mondta, hogy nem vág bele, mert ha őszintén csinálja, akkor nem lehet bemutatni. Nem őszintén meg nem érdemes. Ezek után nekem telefonáltak, hogy érdekel-e engem ilyesmi, és akkor igent mondtam, bár közöltem, hogy csak hónapok múlva megyek haza. Tehát ha valaki érdeklődik a film iránt, akkor vágjon bele, ne tartsák vissza miattam a dolgot. Mikor hazajöttem, még mindig szabad volt a téma. Ekkor csináltam meg a Nehéz embereket, már az új műfajt alkalmazva.

Ignácz Ádám:
Miben lehet ennek a műfajnak a lényegét megragadni, s miképpen vált alkalmazhatóvá mindez az Extázis 7-től 10-igre?

Kovács András:
A spontaneitást már említettem. A Nehéz embereket tulajdonképpen öt portré alkotja, illetve egyszer Fábri Zoltán, aki kiváló rendező volt, és nagyon jó megfigyelő, azt mondta, amikor elkészültem, hogy ez a film nem öt portréból áll, hanem hatból. A hatodik nehéz ember én vagyok, mert bár nem jelenek meg egy kockán sem a filmen, de én kérdeztem, én reagáltam a beszélgetésekben, tehát így az én portrém is belekerült a filmbe. Erre nem gondoltam; én csak egy objektív, külső szem akartam lenni. És ugyanez mondható el a későbbi filmjeimről is.

Ignácz Ádám:
Mikor felelevenítette a forgatókönyvet, sikerült-e arra is visszaemlékeznie, hogy magukat a zenekarokat milyen szempontok alapján választotta ki, hogyan került velük kapcsolatba, s egyáltalán magukat a koncertjeleneteket milyen megfontolások alapján vette fel? A zenéket hogyan építette be a filmjébe?

Kovács András:
Említettem a fiatalkori élményeimet a népzenével kapcsolatban, tényleg nagyon vonzott az a zene. Így amikor a beat elindult, nyilván az Illés zenekarra figyeltem fel. Az Illés után a Metrót ismertem meg, Zoránnal, majd beleástam magam, sőt jártam koncertekre is, és figyelni kezdtem a közönséget. Ez a riport is ilyen „előtanulmányok” eredménye.

Mint mondtam, az Extázisban van egy adag irónia. Bizonyos mértékig azért is kértem kölcsön Vitányi Ivántól ezt a címet, mert ő is „távolról” nézte a fiatalokat, mint én, nem azonosult a fiatal tömeggel, amely megtöltötte a koncerttermeket. Mi már idősebbek voltunk. Objektíven akartam megjeleníteni a beat-jelenséget, és mint társadalmi problémára akartam rá reflektálni.

Majdnem ötven éve csináltam ezeket a riportokat, és sok mindent elfelejtettem, de azt tudom, hogy hónapokig vágtuk, szelektáltuk, rakosgattuk ide-oda őket. A Nehéz emberekkel is úgy jártam korábban, hogy amikor befejeztem, és megnéztem, akkor elégedetlen voltam vele, mert azon töprengtem, hogy még annyi mindenkivel csináltam interjút. Nem lett volna jobb, ha „azt” teszem bele, s nem „ezt”? Ez a dilemma ennél a filmnél is előfordult. De aztán az idő kitörli az emlékeket. A feleségem mesélte, hogy felhívott egy orvost, és panaszkodott, hogy romlik a memóriája. Az orvosnő kérdi: „hány évesnek tetszik lenni?” „A kilencvenedikben vagyok.” Az orvos elkezdett röhögni. Mégis mit gondol? Ez a természetes! (Nevet) De ennyi örömöt ritkán éreztem, mint ennek a szövegnek az újraolvasásakor!

Fotó forrása: Kilencesterv.

Készítette: Ignácz Ádám.

A teljes interjú szövege itt olvasható.

A blog az NKA Cseh Tamás Program Magyar Könnyűzenei Örökséget Támogató Alprogramjának támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr3811935407

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.