A makámák vonzásában - interjú Krulik Zoltánnal

2017. június 15. - beatkorSzaki

makamkolinda.jpg

Makám és Kolinda

Egy lexikonbeli szócikk szerint a makám „szellemes férfiak társaságát” jelenti, ami korai korszakában igaz is volt a besorolhatatlan műfajú, instrumentális kamarazenét játszó Makám együttesre is, melyet Krulik Zoltán alapított 1984-ben. Egy másik definíció szerint az arab eredetű szó olyan zenei hangsorokat (makámákat) takar, amelyekben a rögzített, illetve az improvizatív elemek egyszerre vannak jelen. Ez is igaz a mindenkori Makám-muzsikára, ezzel együtt a zenekar jelenlegi felállása – az úgynevezett vokális korszak szellemében – már inkább a dalműfajhoz kötődik, mint a kortárs hangszeres kísérleti kompozíciókhoz. Az együttesben megforduló énekesnők pedig tovább szélesítették ama szellemes férfifők körét, akik közül Krulik Zoltán maradt meg a Makám vonzáskörében. Életművének vezérmotívumai is ehhez a szinte állandó átalakulásban lévő formációhoz vezetnek, melyben a véletlenszerű fordulatok és a tudatos döntések valóban úgy harmonizálnak, mint a fentebb körülírt makámákban.

Papp Máté:
Mi volt az a tipikusan magyar vonás, ami megkülönböztette a muzsikátokat az akkor még nem „világzenének” nevezett, de lényegében world music ízű zenék között?

Krulik Zoltán:
A parlando-rubato például, ami olyan mélyen van bennünk, hogy ezt nem lehet tanítani, sem lekottázni. Nagyon érdekes, hogy Nyugat-Európában azért nem tudnak sok mindent lejátszani a magyar zenéből – Bartók bizonyos dolgait sem –, mert valami hiányzik, ami csak itt van meg, amit egy magyar zenész ab ovo tud, és ezek főleg lelki tényezők, de hozzátenném, hogy a nyelvünkből, a magyar nyelv zenéjéből is erednek. Erről ír a már említett Szabados is, aki szintén példaértékű számomra, jártam a koncertjeire a Kassák Klubba. Itthon ez a fajta „világzene” viszont még viszonylag ismeretlen volt, hiszen indiai és balkáni zenei struktúrákat építettünk be a kompozíciókba, jócskán elrugaszkodva az akkori trendektől. Fejtegettem, hogy mitől ilyen erős ez a Kelet felé vonzódás, és természetesen a gyerekkorban találtam támpontokat: az Ezeregyéjszaka meséit, Benedek Elek mesekönyveit, amikből otthon lefekvés előtt olvasott anyám. Persze olvasta ő a Nemo kapitányt meg a Pál utcai fiúkat is, de ezek napközi olvasmányélmények voltak, este, lefekvéskor a perzsa mesék jöttek, könyvekből vagy tekerős vetítőből, a falon megelevenedve. Emlékszem egy ilyen perzsa mesefolyamra: elmegy a ház ura és otthon hagyja a gyönyörű szép lányát, a papagájára bízza, hogy vigyázzon rá. A lány meg elvágyódik persze, nincs otthon a papa, üres a ház, jó lenne ide-oda menni, de a papagáj feladata, hogy otthon tartsa, ezért eleinte szép, majd egyre izgatóbb történetekkel csábítja az otthonmaradásra és ringatja álomba, illetve azzal riogatja, hogyha kimegy az utcára, akkor szablyás útonállók fognak leselkedni rá…

Papp Máté:
A Kolindából alakult Makám zenekar viszont ki mert menni az utcára. Zenélni, 1989-ben. 

Krulik Zoltán:
A Zolnay Pál-féle Utcazenészek című filmre gondolsz. A Makám és Kolindával több – főleg irodalmi témájú – tévéfilmben dolgoztunk együtt Zolnayval. Láttuk külföldön, hogy profi zenészek is kiállnak és játszanak az utcán, sikk volt akkoriban az ilyesmi. Mi is kiálltunk, de jött a rendőrség, engedélyt kellett kérni (akkor még fizetni nem kellett érte). Itthon is elkezdtünk utcazenélni, többször elzavartak a rendőrök, de találtunk egy-két jó helyet. A Váci utcában játszottunk, amikor Zolnay Pali elsétált előttünk, megtetszett neki ez az utcazenész dolog és azonnal filmbe álmodta. Ilyen szocioriportszerű film készült, eljött a családjainkhoz is a stáb, meg kivittek az Ecseri piacra, a Tangóra, csupa extrém helyre hurcolt minket, persze élveztük. Egy csomó mindent kivágott, például az sem került bele a végleges verzióba, amikor az esztergomi vonalon felültet minket egy nyitott szerelvény platójára, és ott, a rohanó vonaton kell muzsikálnunk. Viszont maradt bent egy-két igazán megrázó képsor: a Fény utcai piacon például Szőke Szabival, a zenekar gadulkásával játsszuk a Panaszfal című darabomat, és Zolnay közben egy idős asszonyt kameráz, akinek mély fájdalom ül az arcán… Évtizedek, évszázadok fájdalma, aminek akkor, 1986-ban különös, rejtjeles üzenete volt.

Papp Máté:
Valóban érezhető a filmben az a fajta kevésbé egzotikus, inkább keserű elvágyódás, ami belehallható a zenétekbe, és ami akár a korabeli bezártságérzetre is vonatkoztatható.

Krulik Zoltán:
Én is így érzem. Az elvágyódás benne volt ebben a zenében. Mi viszont nem szerettünk volna elmenni innen, minden nehézség ellenére sem. Az Utcazenészeket főműsoridőben játszották a Magyar Televízióban, ami akkoriban sokat jelentett, országos ismertségre tettünk szert, már mint Makám, mert közben szétvált a Makám és Kolinda, volt két markáns akarat, két zenei irány a zenekarban – Péteré és az enyém –, így békében elváltak útjaink

Fotó: Dal + Szerző.

Készítette: Papp Máté.

A teljes interjú szövege itt olvasható.

A blog az NKA Cseh Tamás Program Magyar Könnyűzenei Örökséget Támogató Alprogramjának támogatásával készül.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr1912344879

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.