Fujkin István képzőművész, lemezborító-tervező sok éve Kanadában él és alkot. Nevéhez fűződik többek között az LGT Zenevonat, az Edda 6. és Török Ádám Alligátor című LP-jének borítója is. Ezekről és még sokkal többről - a zene színeiről, képi megjelenéséről - beszélgetünk vele.
Bálint Csaba:
Az első rocklemezborító, amit te terveztél, az LGT Zenevonat albuma volt. Felkért erre a Lemezgyár?
Fujkin István:
Nem. Én horgosi vagyok a Vajdaságból, és sokat jártunk át a közeli Magyarkanizsára koncertekre. Magyarországi zenekarok is viszonylag gyakran eljutottak oda. Zorán is eljött egy alkalommal. Az öltöző előtt felsorakoztak az újságírók, és én is, mondván, ugyan én képzőművész vagyok, de lenne miről beszélgetni vele. Zorán kijött az öltöző elé, az újságírókkal folytatott szokványos ismerkedős mondatok után egyszer csak idézve a dalából -„ezért irigylek én költőt és festőt”- odafordult hozzám, és elkezdtünk beszélgetni. Vittem magammal fotókat a műveimről, köztük volt az is, ami végül az LGT-borítón megjelent. Mondta, hogyha a lelkére bízom, akkor ő elvinné magával. Ő adta át Picinek. Pontosabban két verzió is volt ebből, végül az ismert képre esett a választás. Egy év sem telt el ez után és megjelent az album.
Bálint Csaba:
Hogy történhetett meg, hogy „vakra” odavittél egy képet egy zenevonatról és azon az albumon végül szerepel is egy ilyen című dal?
Fujkin István:
Fordítva történt. A képhez készült a dal. Én nem tudtam a dalról, csak mikor meghallgattam a már kiadott lemezt. Egyébként az utóbbi időben foglalkoztat a gondolat, hogy kicsit újragondolva újrafestem ezt a képet. Még akkor is, ha az eredetinek az egyszerűség adja az erejét. A formáját a gőzmozdonnyal megtartanám, csak gazdagabban építeném meg. Ahogy az évek múlásával az LGT zenéje is kristályosodott.
Bálint Csaba:
Elemezzük kicsit a képet. Egy vonat van hangszerekből megfestve az előlapon, mely fülek tengerén vágtat keresztül.
Fujkin István:
Ez egy ilyen vonat, a vájt és nem vájt fülűek tengerén vágtat át. Amelyik fül nem áll félre, azon átmegy. Megállíthatatlanul, mindenen keresztül.
Bálint Csaba:
A kék pillangó és a csikóhal mit szimbolizál?
Fujkin István:
Hát, ha jobban megnézed, a csikóhal az egy „szemfüles”. Mintegy kísérője a mozdonynak. Lát, hall, érez és irányít. A pillangóról: a kép tempója arról szól, hogy a keménység átmegy bármin, a pillangó pedig ellenpontozza ezt a keménységet, ahol kell legömbölyíti, tompítja az éleket. Így az átrobogás csak annyit rombol, amennyi elkerülhetetlen.
Bálint Csaba:
A tipográfiát is te készítetted?
Fujkin István:
Nem, csak a fotót. Később Balázs Fecó Regiszter lemezén már a tipográfiát is én készítettem, majd az 1993-as Skorpió-albumnál is mindent én csináltam. A többinél csak a képeket készítettem.
Bálint Csaba:
Beszélgessünk Fecó Regiszter című albumáról. Zavarba ejtően profán módon nyúl a koncepció az egyházi témához.
Fujkin István:
Ez a kép is már az előtt kész volt, hogy a borítóra felkért volna Fecó. A hátoldal az előlap képének azon verziója lett volna, ahol a szék már üresen állt volna, de szólólemezként elkerülhetetlen volt, hogy Fecóról portré kerüljön a borítóra, így ez az üres székes kép nem került rá.
És igen, jól érzed, Fecó orgonálása adja magát a templomi képzetekhez. A székben egy vörös ruhás személy ül, ami papi főméltóságra is utal(hat), de megmondom őszintén, amikor a kép készült én a hatalomra mint királyi méltóságra gondoltam, azt próbáltam megjeleníteni. Végül is ez a méltóság, a trón illett Fecóhoz, aki a legjobb billentyűsök egyike volt. Sajnos ez a kép intenzívebb színekkel készült eredetiben, a legyártott verzióban azonban homályos lett. Intenzívebb színekkel dolgozom, nem ropogósabb, de keményebb színekkel. A rockzenéhez eleve az illik. Ez a borító, sajnos, mikor kijött a nyomdából, mosottnak hatott.
Azt is el kell mondjam, hogy ha úgy is esett, hogy egy már kész képet választottak ki egy adott lemezhez, akkor is volt kapcsolat vizualitás és zene között: ezeket a zenészeket én szerettem, a zenéjüket hallgattam, óhatatlanul is megjelentek a képeimben. Papp Gyula Prédikátorának A pokol tornácán című lemezének a borítóképe is úgy alakult, hogy Gyula látta a Skorpiónak készített képemet és kitalálta, hogy neki ilyen mindenképpen kell. Csináltam is egy „meghangszerelt” prédikátor vázlatot, szószékkel, ahogy kell. Eljött megnézni ezt a vázlatot a műtermembe, de mikor belépett, az állványon meglátta az akkor épp félkész az Argus című képemet, amit a King Crimson In the Court of the Crimson King című dala inspirált. Ahogy meglátta onnantól fogva már csak az kellett neki, a prédikátorról készített vázlatom már nem is érdekelte. De mondom, ez nem is egy prédikátor… őt az nem érdekli! Neki ez kell! Jó, hát akkor legyen. Így lehet az, hogy a Prédikátor-borítóképen végül is egy harcos szerepel.
Bálint Csaba:
Pedig ez mennyivel jobb lenne egy Török Ádám-lemezhez, aminek adhatná a Keresztes lovag címet.
Fujkin István:
Erre rátapintottál, szeretnék még az életben egy Török Ádám-lemezhez borítót csinálni. Van is egy-két festményem, ami nagyon illik hozzá.
Bálint Csaba:
Van egy másik híres, a Minihez kapcsolódó műved, már a kilencvenes évekből, a Mini-családfa.
Fujkin István:
A családfa Ádám ötlete volt, de hogy hogyan nézzen ki, abba nem szólt bele. Adott volt hozzá a két argumentum, a családfa és a fuvola. És hát tudjuk, hogy nála mindig sorban álltak a lányok, így természetesen egy női alak is kellett a képre.
Bálint Csaba:
Te tervezted az Edda 6. borítóját is.
Fujkin István:
Az eredeti koncepció szerint nem A es B oldal, hanem két konceptoldal lett volna a borító, az egyik az Éhes asszony, a másik a Gyere őrült címmel. Ennek alapján készítettem két képet. A zenekar nevén és ezen oldalcímeken kívül külön felirat nem is lett volna se elől, se hátul, hogy a lemezboltok kirakatába úgy lehessen kitenni, mintha két külön Edda-lemez lenne kapható. Tehát egyszerűen nem lett volna hátoldal, hanem egy betétlapon a tokban lett volna a többi információ. De végül a kiadó ezt az ötletet nem támogatta.
Pataky Attilával egy szegedi koncerten találkoztam. Alapvetően Török Ádám koncertjére mentem 1986-ban, az Bikini–Edda–Tátrai-Török Tandem közös országos turnéra, akkor vittem megmutatni neki egy tervezett borító vázlatát. Ezt azért is mesélem ilyen részletesen, mert segít az Edda 6. hátlapjának megértésében. Ugyanis én azzal a képpel - illetve, akkor még csak a vázlatával - a Bikinit akartam megkeresni. Az öltözőben beszélgetni kezdtem a képpel a kezemben Ádámmal, mikor beállított Attila és azonnal lecsapott rá, hogy az neki kell! Aztán a végleges képet már az Éhes asszony koncepcióhoz igazítottam.
Bálint Csaba:
Jól értem, hogy ez a hátlap egy erényöv? Egyébként azzal mit akart mondani a művész, hogy valamilyen folyadékkal van feltöltve az öv, és vagy befelé, vagy kifelé csobbannak a lilásrózsaszín gömbök?
Fujkin István:
Már nem emlékszem. (Nevet.) Most bármit ráfoghatnék. Meg nem tudnám mondani, mire gondolhattam akkor. Próbálom magam megfejteni. Az erényöv ugye a hozzáférhetetlenséget is jelképezi. A csobbanás meg azt, hogy azért mégis hozzáférhető az valahogyan. Belecsobban az, aminek bele kell csobbannia. A mikrofon elölről próbálkozik, miközben felülről kell csobbanni. Szerettem olyan képeket készíteni, amelyek többféle megfejtésre is alkalmasak. Kifejezetten szeretem, ha az emberek akár homlokegyenest mást gondolnak bele a képeimbe. Amikor szóba kerülnek az értelmezések, nem ragaszkodom a saját eredeti gondolataimhoz. Minden alkotásom egy kétharmadáig elmondott mondat, a befejezést már nem én teszem hozzá. Ha én mondom végig a mondatot, akkor a befogadó legfeljebb tudomásul veszi, de ha ő mondja, ő meséli tovább, akkor az az alkotás, amit hazavisz. Mert akkor megérintette a dolog. Én csak elindítani szeretek gondolatokat, ha végigmondom, akkor szájbarágós, annak nincs lelke, az úgy üres. De persze, ha megkérdezed történetileg, hogy mire gondoltam, vagy gondolhattam, akkor elmondom. Már persze, ha tudom.
Bálint Csaba:
Mire véljük a furcsa színválasztást?
Fujkin István:
Jelentősége, jelentése nem volt, inkább csak a meghökkentés volt a cél, de mindig úgy próbáltam megcsinálni, hogy a színek összesimuljanak.
Bálint Csaba:
A hátlappal kezdtük, beszéljünk a Gyere őrült oldalról, az előlapról is.
Fujkin István:
Az volt a koncepció, hogy a motoros sisak mint a szabadság lovagja keresztül megy azon, amin nem szabad, amit tiltanak, kitör a rácsok közül. Ez szimbolikus, természetesen nem feltétlenül fizikai akadályt értünk ez alatt. Ez már 100%-ig az Edda-koncepcióhoz készült. Az Éhes asszony oldal odacsapódott, de kellő pillanatban.
Bálint Csaba:
A Mini Alligátor LP-jének is te készítetted a borítóját. Erre hogy emlékszel?
Fujkin István:
Alapvetően, amikor felmerült az, hogy Török Ádámnak készítsek borítóképet, akkor még a Tátrai-Török Tandem nevű formáció működött, én ahhoz készítettem a képet. Volt szó róla, hogy lemezt vesznek fel. Innen a fuvola és a gitár kicsit medúzaszerű ötvözete. Aztán megszűnt ez a formáció, mielőtt lemeze lehetett volna, de a kép elkészült és végül 1988-ban használta fel Ádi az aktuális lemezéhez.
Itt hadd jegyezzem meg, hogy az eredeti kép nem abban a szögben készült, ahogy a lemezen látható, hanem az óramutató járásával ellentétesen, 90 fokkal elfordítva, az albumot a sarkára állítva kaphatunk képet az eredeti koncepcióról. Csak a négyzetbe a végül megjelent formában jobban belefért. Egy dián adtam át az eredeti képet a kiadónak, ami már nem az Magyar Hanglemezgyártó Vállalat volt, ekkor indult el a magánkiadás a lemezkiadásban. Nekem kiadókkal ritkán volt összeköttetésem, mindig a zenekarokkal beszéltem.
Bálint Csaba:
Te tervezted a Kormorán 1989-es lemezének, a Hungarian Rhapsodynak is a borítóját.
Fujkin István:
Nem tudom, mennyire mélyedtél el ebben a képben, de ha jobban megnézed, a Kormoránnak van egy kis konnektorvillája is. Ahogy a Kormorán zenéje még alapvetően a népzenéből táplálkozik, de már jelen van az elektronika is. Folk-rock. Ez végül Hollandiában jelent meg. Egy alkalommal Fecóval jöttem megbeszélni valamit és együtt játszottak a Kormoránnal egy koncerten. Az öltözőben ismerkedtem össze Koltay Gergelyel.
Bálint Csaba:
Gondolom, a Sziklaszívvel már Pataky Attila keresett meg.
Fujkin István:
Igen, akkor már régről ismertük egymást. Nálam a zene állandóan jelen volt az életemben. Eleinte hangfüggönyként, ami kifésülte a külső zajt az alkotás során. Aztán egyszercsak azon vettem észre magam, hogy megjelenik a képeimen. Legtöbbször a hangszerek egyfajta metaforikus metamorfózis formájában kerülnek fel a vászonra. Mikor az első darabok beszüremkedtek, akkortól már direkt ezekből az elemekből kezdtem építkezni. A képek nálam úgy jönnek létre, hogy megszülik saját magukat. A zene ihlete magzatként fejlődnek képpé. Nem a vásznon, hanem olyan 80%-ig először fejben. Fejben szoktam térben mozgatni, hogy lássam, melyik szögből lesz az igazán jó, csak aztán festem meg. Felrajzolás közben még „csipkézek”, alakítgatom. Fejben még képlékeny, festés közben már nem nagyon. A Sziklaszívnél is egy, az anatómia szempontjából pontos szívet úgy építek fel a hangszerelemekből, hogy a közben a szív ne károsodjon mint élő szerv, és hogy eggyé szervesüljön a biológiai és a tárgyi dolog. Részemről nagyon fontos ez a sajátos szürrealisztikus egybefonódás. Szeretem azt elérni, hogy a nézőnek lassan essen le, hogy „jé, hát ez hangszerekből van!”. Valami hasonló Archimboldónál figyelhető meg például, ahogy gyümölcsökből és zöldségekből kialakul mondjuk egy emberi fej.
Bálint Csaba:
Játszol valamilyen hangszeren?
Fujkin István:
Nem játszom, viszont minden hangszeren „látok”.
Bálint Csaba:
No, ez talán az olvasók számára egy kicsit több kifejtésre szorul.
Fujkin István:
Én látom, amit hallok.
Bálint Csaba:
Mindezt tudatmódosító segédeszközök használata nélkül?
Fujkin István:
Anélkül is tudok elég hülye lenni. Minden dalnak van egy színe. Ma már alkalmazzák ezt például a koncertek fénytechnikájában, de a hetvenes években ez még csak egy kósza ötlet volt. Ki lehet választani egy-egy zene domináns színét, és az már eleve elindít egy konkrétabb képi megjelenést is. A blues színe nekem mindig kék vagy barna. Feketének viszont nem tudom látni. Van egy emberi melegsége, e miatt nem lehet fekete vagy szürke, mégha esetleg a gyász, a halál is jelenik meg mondjuk a szövegben. Még akkor is él, és akkor nem lehet fekete.
Bálint Csaba:
Elkanyarodtunk a Sziklaszívtől, térjünk vissza rá. Kaptál valamilyen előzetes instrukciót a borítóval kapcsolatban?
Fujkin István:
Konkrétan nem. Csak a szövegét ismertem és egy nagyon nyers stúdiófelvételt. Attila teljesen rám bízta. Ő gyakorlatilag akkor látta a végleges verziót, amikor kész volt. Azt el kell, hogy mondjam, ez a kép a valóságban sokkal átütőbb színekkel készült. Az akkori kiadó viszont nemtörődöm módon nem foglalkozott a nyomdai színtorzulásokkal. Például az aral kék lila lett a nyomaton. A belső borító úgy volt kitalálva, hogy minden dalhoz tartozott egy rajz is, de azokat is elnyomták, hóka lett egy kicsit ez a borító. Talán nem hat önhittségnek, ez lehetett volna az év borítója, ha úgy áll hozzá a kiadó. Ez nagyon fájt nekem is, de a zenekarnak is. Az eredeti festmény tudtommal még mindig megvan Attilánál.
Bálint Csaba:
Hogy kell ezeket a festményeket eredetiben elképzelni, mekkorák ezek?
Fujkin István:
Kezdetben 50x50 centisek voltak, majd 80x80, de a Sziklaszívet és a Prédikátort már 130x130 centis nagyságban festettem. Kellett ez a méret a részletek megfestéséhez. Van nagyságrendileg negyven ilyen képem, ha most újra csinálnék egy kiállítást, akkor QR kóddal zenét is rendelnék hozzájuk. A 2014-es torontói kiállításomon kísérleti formában már meghallgathatóak voltak a festmények.
Bálint Csaba:
Délvidékiként egy jugoszláv zenekar lemezén is feltűnik egy képed.
Fujkin István:
Igen, ez a Tako nevű belgrádi zenekar. Eljöttek Horgosra koncertezni, gondoltuk is a barátaimmal, hogy mekkora együttes lehet ez, ha még ide is eljönnek. Elmentünk és leesett az állunk. A Pink Floyd és a Jethro Tull keveréke volt, azonnal összeismerkedtünk, a második lemezüknek csináltam én a borítóját. Már ekkor is foglalkoztatott az egy lemez két oldala koncepció, tehát hogy mindkét oldalon külön képi alkotás szerepeljen. Elkészült a két kép, majd jött a kiadó, aki erőltette azt az embert, aki az első lemezük borítóját csinálta. A zenekar meg kötötte az ebet a karóhoz és lassan veszélybe került az is, hogy kiadják-e egyáltalán őket. Az albumon volt egy Hálózsák című szám, végül abban maradtak, hogy a zenekart hálózsákban fényképezik le, és az lesz a borító. Tehát se az én, se a korábbi grafikus munkája nem nyert. Majd eltelt tizenvalahány év és a CD-kiadáson már az én eredeti festményem szerepelt mindkét lemezük újrakiadásán. Én erről akkor nem tudtam, csak évek múlva jött szembe, amikor eszembe jutottak, és a neten rájuk kerestem. Hatalmas élmény volt arra gondolni, hogy annyira ragaszkodtak a két képemhez, hogy kivárták, amíg megvalósíthatják és akkor megvalósították.
Bálint Csaba:
Beszéljünk a 1993-as Skorpió-lemezről.
Fujkin István:
Ez a borító az, amin különösebben megfejtendő dolog nincs, tiszta egyértelmű, az áthangszerelt skorpió „csak” skorpió. De azt el szeretném mondani, hogy ez elindított egy gondolatot bennem, és ha már megcsináltam a skorpiót mint zodiákus jelet, akkor a másik tizenegy állatövi jegyet is megcsináltam. Benkő Lacival elkezdtünk ezzel egy olyan projektet, hogy ír mindegyik jegyhez zenét, és úgy adunk ki egy albumot. Azt beszéltük meg, hogyha elkészítek egy festményt, akkor az azon szereplő hangszereket használja fel a zeneszerzéshez. Végül nem került erre sor, mert túl nagyot gondoltunk. Aztán tovább is fejlesztettük az ötletet azzal, hogy úgy kellene megcsinálni, hogy tánckarral legyen mindegyik dal táncolható. Majd jött az 1994-es Omega-nagykoncert, és ez a dolog nem folytatódott.
Bálint Csaba:
A kilencvenes évek közepétől elég furcsa dolgokat csinálsz, például az MC Hawer és a Tekknő együttesnek, ami nem azt a fajta szintet jelzi, amit előtte csináltál.
Fujkin István:
Ez egy kirándulás volt, egyfajta vicc volt. A borító karikatúra, nincs miért pirulnom miatta. Ilyen volt még Kovács József László (a 100 Folk Celsiusból) és Dömötör László, Dallasz nevű countrys feldolgozászenekara is. De, ha már a humornál tartunk, ne feledkezzünk meg Hofi Szíveslátás című lemezéről sem. Bár itt csak a tipográfiát festettem.
2011-ben kanadai vendégszereplése közben megismerkedtem Tóth János Rudolffal, az ismeretségből barátság lett, így szinte magától értetődő volt, hogy az Ütött-kopott angyal triónak az Ösvény az éjszakában című CD-borítóját rám bízza. Visszakanyarodva az indító kapcsolathoz, még valamiről jó lenne pár szót ejteni. Zorán borítói fotókkal készültek, így az általam képviselt koncepció nem tudott szóba jönni. Az együttműködésre csak évek múltán 1997-ben került sor, Az elmúlt 30 év... című kötetében egy-egy dalhoz készítettem illusztrációt. És ha már így egy kicsit csapongunk az események között, mint műfaji kirándulást szeretném még megemlíteni a Benkó Dixieland Band and the Banjo Super Stars Cd-jének borítóját is, azt is én csináltam.
Bálint Csaba:
Tanult képzőművész vagy?
Fujkin István:
Nem, teljesen autodidaktaként fejlődtem. A felismerés még az általános iskola végén jött, hogy én ezzel akarok foglalkozni. Volt az iskolában egy festmény a falon és kitaláltam, hogy az azt festő művészhez kellene elmenni inasnak, majd kiderült, hogy ez akkor már nem így működött, hanem voltak képzőművészeti iskolák, de arra a szüleimnek nem volt pénze. Ettől fogva a legnagyobbakat elemeztem. Rembrandt, Dalí és társai. Persze reprókat nézegettem, másoltam azokat. Mint a kezdő zenekarok, akik kezdetben feldolgozás dalokat csinálnak, kísérleteznek. Én is ezt csináltam. Aztán amikor elakadtam egy-egy feladattal, akkor az eredetitől eltérően, máshogyan próbáltam megoldani, ez pedig oda vezetett, hogy teljesen saját megoldásokat kezdtem csinálni, valahogy így válik önállóvá a művész. Legalábbis én ezt a cseppet sem könnyű utat követtem. Én voltam a saját kritikusom és nagyon szigorú voltam magammal, nem is lehetett másként. Én a kritikára nem úgy reagálok, hogy hát ezek nem értik az én művészetemet. Hanem átgondolom, hogy mi van, ha igazuk van, és mire figyeljek oda a jövőben.
Bálint Csaba:
Volt a festészet mellett polgári foglalkozásod?
Fujkin István:
Nem, végig ebből éltem. Hol így, hol úgy. De a festészetet sosem munkának éltem meg, számomra az egy életforma. Egy időben a Lézerszínháznál voltam látványtervező 1989-től 1994-ig, nagyon élveztem. Akkor számomra az az első olyan lehetőség volt ahol együtt lélegzett a zene és kép. Mondhatnám úgy is, hogy egy órás zeneképet lehetett festeni. Közben könyvborítókat, illusztrációkat csináltam kiadványokhoz és szöveg nélküli képregényeket. Például a Vörös Rébéket. Próbáltam meghonosítani Magyarországon is az ismert dalszövegek, szövegnélküli képregényszerű megrajzolását, ami már a belgrádi rockmagazinnál bevált. Túl merész volt a gondolat, az itteni ifjúsági lapok erre még nem voltak felkészülve.
1997-ben újabb művészeti kihívásokat keresve települtem át Kanadába. Volt egy rövid kirándulás a rajzfilm területén, mert már korábbról is érdekelt a figurák megmozgatása. Zenei szobor tervekkel bekapcsolódtam a torontói Metronom zenei múzeum (máig még alvó) projektjébe. Kanadai munkásságom másik érett gyümölcse a Kék Bagoly képsorozat. A kortárs indián zene ihlette alkotásokat a hagyományos indián kultúra, az indián spiritualitás elemei hatják át. Mélységesen hiszek abban, hogy ezek az alkotások hidat tudnak képezni a nyugati kultúra és az indián hagyományok megértése és megértetése között.
Az interjút Bálint Csaba készítette.
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
