Róna György

Az ismert Róna György az Edda basszusgitárosa volt, de mostani interjúalanyom – bár ugyancsak miskolci – nem az a Róna György, hanem egy színházi fénytechnikus, aki rockzenei eseményeknek is tanúja volt, először a Miskolci Nemzeti Színházban és a Diósgyőri Várban, majd Pestre költözése után szerte a fővárosban.

Interjúnk apropója a nemrég megjelent, A Nemes című könyv volt. Gyuri keresett meg, hogy kiegészítené a kötet egyik történetét. Bár alant egy nagyon speciális kérdéssel fogunk foglalkozni, mégis érdekesnek találom a nagyközönség számára is, hogy milyen technikai és egyéb viszonyok uralkodtak az akkori könnyűzene színpadai körül, mennyire valós életveszélyben léteztek az akkori szereplők.

Róna György:
Nemrég kaptam meg a Nemes című könyvet a 70. születésnapomra egy kedves barátomtól, és azért kerestelek meg, mert az egyik nagy történet szereplője voltam, és én a helyszínen egészen máshogy éltem meg ezt a sztorit, máshogyan emlékszem az eseményekre.

Az ominózus történet az, amiről Nemes Laci, majd a könyv végén Frenreisz Karesz is megemlékezik, az az esemény, aminek kapcsán Laci az LGT-be került: az 1971 nyári LGT-koncert a Diósgyőri Várban, ahol Kareszt úgy megrázta az áram a színpadon, hogy kórházba került.

A koncert plakátja

Bálint Csaba:
Arra gondolsz, hogy Karesz úgy emlékezik, 380 volt rázta meg? Az szerintem sem pontos, de nem akartam kijavítani. Ha ezt mondta, ezt írtam, de szerintem nem volt ekkora nagyfeszültség akkoriban a színpadokon.

Róna György:
Ez is így van, de elsősorban nem ezt tartom fontosnak más szemszögből leírni, hanem a baleset kiváltó okait szeretném pontosítani.

1971-ben harmadik éve voltam világosító a Miskolci Nemzeti Színházban, és úgy alakult, hogy én voltam a helyi ember ezen a bizonyos nyári koncerten, a főnökeim rám lőcsölték, mondván: „Te szereted a zenét. Vidd a 28 voltos repülőgép-reflektorokat, tudjuk, hogy nehéz, vidd az autót, kivisznek, szereld fel, és annyiban légy segítségére a zenekarnak, hogy mutasd meg, hol és hogyan tudnak a Vár elektromos hálózatára rácsatlakozni”. A Vár egyik bástyájának egy helyiségében volt az elektromos fogadóállomása, ahol a biztosítékok, és három fázisa volt. Három sínen a három fázis és egy sín volt a nulla. Védőföld nem volt. 1971-et írunk, akkoriban ez még nem volt bevett dolog. Az akkori szabványt még az N.E.F.H-t írta elő, ez a nullával egyesített földelt hálózatot jelenti. Egyszerűen nem volt külön föld, maximum adott helyen össze lehetett kötni a földet és a nullát. Bocsánat a szakmaibb nyelvezetért, de ezt egyszerűbben szerintem nem lehet elmondani.

A következő történt aznap: megérkeztem, felcipeltem a Várba a baromi nehéz trafókat, és a 28 voltos reflektorokat. Nyolc darabot. Nyolcszor oda-vissza le és fel. Sok road és zenész emlékezik meg, a Laci is említi a könyvben, hogy a Diósgyőri Vár színpada volt az egyik leglehetetlenebb koncerthely itthon a bepakolás szempontjából. Felvittem a 220-at is kábelen a reflektorokhoz. Ezek a reflektorok egyébként az IL-18-as utasszállítók világításából lettek kialakítva, a reflektor tölcsére egy-egy szemetes kuka volt. Majd vártam, hogy megjöjjön az együttes. Weisz Tibi, a Rozoga volt az LGT akkori technikusa. Nem ismertem személyesen, de hozzá irányítottak. Mit mondjak neked? Ha döglött patkányt látott volna helyettem, akkor se nézett volna csúnyábban rám, mint „helyi erőre”. Nekem egy feladatom volt. Megmutatni neki, hogy itt az elektromos kapcsolótér, három fázis, nulla. Elmondtam neki azt is, hogy: „Ha védőföldelést akarsz, üss le szondát.” És ezzel az én feladatom véget ért.

Az, ahogy a könyvben Karesz említi, nem történhetett úgy, hogy mindez a helyi erők hibája lett volna, hozzá se nyúlhattunk volna nem zenekari emberként semmihez sem a színpadon. Nem is volt szokás, azért vittek az együttesek magukkal saját technikust, hogy ez ne történhessen meg. Egy zenekari cucchoz idegenként hozzányúlni? Arról szó sem lehetett. Nem beszélve arról, hogy nekem nem volt erősáramú végzettségem, rádióműszerészként végeztem, nem kontárkodtam. Bár a Színművészeti Főiskolán ekkorra már elvégeztem a műszaki vezetőképzőt, ami helyettesítette valamilyen szinten a megkövetelt elektrotechnikai képesítést, ami a fővilágosítói munkakörhöz is elég volt.

Szóval ezeket a fenti dolgokat elmondtam neki, de hogy ebből mit fogott fel Rozoga, azt nem tudom. És nem is érdekelt, el is mentem haza, majd csak a koncert kezdetére jöttem vissza. A Mini kezdett, még világosban, nagy siker volt. És ahogy a könyvben is írjátok: Török Ádi kezében nem volt másik földelhető eszköz, csak a mikrofon. Őt nem is rázta meg az áram.

Török Ádám a Minivel az LGT előtt az 1971. július 1-ji diósgyőri koncerten, vele szemben az ominózus mikrofonállvánnyal

Lement a szünet, kezdett besötétedni, felkapcsoltam a reflektorokat, elindult Karesz a színpadra, egyik kezében a gitárral, a másik kezével meg megfogta a mikrofont, és abban a pillanatban lecsapta az áram. De nem a 380, mert azt nem élte volna túl. 220 volt.

Hogy a fázis hol jelent meg? A mikrofonon vagy a gitáron, ezt ma már nem fogjuk tudni kitalálni. De ezen kívül elmondom, hogy mi történt. Karesz a földre került, kijött a mentő, elvitték kórházba, aztán saját felelősségre még aznap kiengedték. Én be voltam rezelve, megmondom őszintén. 21 évesen egy ilyenbe belekeveredni nem volt jó érzés. De a teljes zenekari felszerelést lefoglalta a rendőrség, vizsgálat következett. A vizsgálatot Gáspár Károly végezte, aki akkor a Művészeti Dolgozók Szakszervezetének Munkavédelmi Főfelügyeletét vezette és nekem a főiskolán tanárom is volt. Hivatalból kirendelték. Körülbelül két héttel a történések után értesítést kaptam, hogy jelenjek meg helyszíni ellenőrzésre. Gáspár Károly – akkor elvtárs – rám nézett, és meg is ismert. „György, mi történt itt?” Elmondtam neki is, amit most neked. Ettől fogva senki nem szólt hozzám a vizsgálat alatt, majd a végén, mikor lezárták a vizsgálatot, elmondta, hogy a balesetet egy hosszabbító okozta, ami keresztbe volt kötve. Mit jelent ez? Ugye van a villásdugó a maga két villájával, és van a védőföld az oldalán. A villásdugón keresztül a hosszabbító elment az elosztóba és a hosszabbítón keresztül megcserélődött a védőföld ere. Ha szerencsés volt a csillagok állása, akkor úgy dugta be a delikvens, hogy a védőföld a nullához csatlakozott. Itt jön be a N.E.F.H. lényege, ekkor nem volt semmi baj. Erre oda kellett figyelni, akkoriban mindenki fázisceruzával járkált. Engem is vágott meg a 100 volt, ez megtörténhetett. Velem úgy esett meg, hogy a színházi hangosítás 100 voltos rendszeren ment, és az egyik hangszórót valaki kihúzta, majd gondolom fordítva dugta vissza, én pedig hozzányúltam valamiért a borításhoz, meg is vágott. Ugye a fene gondolta, hogy valaki fordítgatja a dugót a fixre beállított cuccban.

Na, itt, a Várban a hosszabbító közbeiktatásánál a védőföld nem a nullára, hanem a fázisra került azzal, hogy fordítva dugták be a villásdugót. Ezt a dugdosást kellett volna ellenőrizni használat előtt. A fázis felment tehát a védőföldre, de mivel a nulla és föld azonos, ami arra az egy hosszabbítóra volt kötve, annak a fémtestén ment a fázis, vagyis az áram. Hogy ez végül a mikrofon volt, vagy az erősítő, s így a gitár, azt nem tudni. Mikor mindkettőt megfogta Karesz, zárt az áramkör. Ez egy őrült hiba volt, meg is állapították az együttes felelősségét. És ez alapozta meg Nemes Laci barátunk nem sokkal későbbi LGT-s karrierjét. Mellette, az ő ideges alapossága mellett ilyen egyszerűen nem történhetett a későbbiekben meg.

Róna György a hetvenes évek elején a Miskolci Nemzeti Színházban

Bálint Csaba:
Más zenei élményeid is vannak?

Róna György:
Erdei István, a Béka a gimnáziumi évektől volt barátom, ő is miskolci volt. Együtt kezdtünk a miskolci színházban is, először bútoros volt, később anyagbeszerző. Már azokban az években is olyan volt, hogyha az volt a rendelés, hogy: Béka kellene három élesített gépfegyver, akkor nem azt kérdezte vissza, hogy hogyan, hanem hogy milyen színű legyen. Vele haláláig barátok voltunk. Mikor Pestre kerültem, fővilágosító lettem a Pesti Színházban, akkor párszor megkeresett, hogy a Kisstadionba kellene a fejgép. Azt tudni kell, hogy a színházak gyakran megoldották, hogy a legjobb technikát megvehessék, akár nyugatról is. „Idefigyelj Béka. Stiketta mehet, de estére vissza kell hozni, mert sötétben marad az előadás.” 400 wattos ívhalogén NDK fejgépeket szerzett be a színház, annak volt teljesítménye egy Kisstadion méretű koncerthez. És mindig vissza is került időre.

Volt olyan, hogy szólt, hogy el kellene menni a Bergendyvel, mivel nincs embere rá. És bár fővilágosító voltam, ami egy főosztályvezetői beosztással egyenértékű, neki mindig elmentem segíteni. Meg ez pont úgy esett, hogy Miskolcra mentek, a Rónai Művelődési Házba, ami a házunkkal szemben volt. Ha már a szülőház szóba került: az Eddás Róna Györgyhöz még rokonság sem fűz, ámde egy házban laktunk. Azt a csalódást, amikor hozzám csöngettek be a csajok, mikor a Gyurikát keresték és engem találtak ott? Gyurika bátyja, Péter vezetett be fiatalon a Shadows rejtelmeibe, meg hogy hogyan tekercselünk zármágnest pickuppá a házi gitárra.

Vagy például részese voltam 1973 márciusában, a Vígszínházban a Képzelt riport... premierjének. Marton Laci négy-öt évvel volt tőlünk idősebb, fiatal volt, tegeződtünk. Rettenetes tempót diktált. Óriási dobása volt ez az előadás nemcsak a Vígszínháznak, de az egész magyar színházi életnek. Oly annyira, hogy én akkor is büszke vagyok erre, ha csak mint névtelen világosítóként is voltam része a dolognak. Reggel hétre mentünk be minden nap a próbák során, mert külön fel kellett kötni olyan kis tükrös reflektorokat a trégerbe, amik direkt erre a darabra lettek beszerezve. Kettőig próba, megvártuk a díszítőket, és le kellett szerelni, mert zavarta az esti előadást. És nem volt kecmec, a tűzoltó minden nap ellenőrzött. Kora reggeltől késő estig dolgoztam ezekben a hónapokban. Olyan hajtás volt, hogy amikor megvolt a bemutató, kórházba kerültem az idegkimerültség miatt. És soha életemben annyi barátom nem volt, mint akkoriban. Tudod miért? Mindenki be akart jutni megnézni. Olyanok is megtaláltak, akik előtte meg se akartak ismerni, hogy szerezzek nekik jegyet. Félelmetes jó volt.

De hívtak az alakuló Korálhoz is, de nem mentem, világosítóként, hangtechnikusként beszippantott a színház, majd a filmforgalmazás világa.

Az interjút Bálint Csaba készítette.

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.