Benkő Laci intézmény, nemzeti kincs volt. Volt szerencsém személyesen is ismerni, sőt életem első zenészinterjúját vele készítettem úgy, hogy ennek nem is voltam tudatában, sőt még újságírással sem foglalkoztam. Az történt, hogy mint a magyar rocktörténet iránt érdeklődő ifjú, megláttam Lacit a Fészek Klub előtt és az utcán feltettem neki egy, azaz egy darab kérdést. Teljesen ismeretlenül karon fogott, visszafordult velem a Fészekbe, és innentől fogva – nem túlzok – négy órán keresztül nem jutottam szóhoz. Szédületes sztorizó volt, történeteiben úgy jutott el A-ból B-be, hogy közben kitért Zs-re, de érintette K-t is, majd zárójelben a pontosvesszőt. Nekem közben már megfájdultak az arcizmaim, mert végig nevettem a végén pedig már arra sem emlékeztem, mint is kérdeztem kezdésként.
Sosem volt egyszerű Lacival lineárisan beszélgetni és sajnos élete utolsó éveiben egyre szertelenebbül és pontatlanabbul mesélte történeteit, betegsége hatással volt kedélyére is. Tulajdonképpen mindig is lehetetlen lett volna vele egy aprólékos, tudományos rocktörténeti könyvet összehozni, világi nagy bohémként viszont szédületes sztorihalmaz birtokában volt.
Egy ilyen emberrel kellett volna Havas Henriknek valami értékelhetőt alkotnia. Nem sikerült.
Havas a könyvben le is írja dilemmáját, hogy ő tulajdonképpen nem is tudja, hogy riportot, vagy portrét ír, illetve panaszkodik, hogy Laci igazán mesélhetett volna neki többet is (amiből dolgozhatott volna). Nos, ez így nem sportszerű Havastól. Mondhatta volna a helyzet felmérése során, hogy – mondjuk – nem tudja megcsinálni. Vagy beletehetett volna még egy kis munkát, kereshette volna esetleg gyakrabban Lacit az anyaggyűjtés fázisában. Merthogy Laci hullámzó állapotban volt, de betegsége során is áhította a figyelmet, szerintem rajta ez maximum akkor múlott, ha éppen ténylegesen mozdulni sem tudott. Mert volt olyan is.
De például 2020. március 13-án elvittem őt Esztergomba egy közönségtalálkozóra, és nagyon sajnálom, hogy az autóút alatt nem ment a diktafon, mert Laci régi fényében tündökölt, záporoztak a sztorik, konzekvensek és pontosak voltak a történetek. Laciban 2020-ban is benne volt, partner tudott volna lenni egy jó könyvhöz is, ha valaki beleáll és megcsinálja vele.
Ehhez viszont olyan riporter kellett volna, aki tud érdemit kérdezni, nem csak a felszínes bulvárra kapja fel a fejét és mélyebb tárgyi tudással rendelkezik a főszereplő életéről. Émelyítő volt például az Omega–LGT ellentétre kihegyezett megszólalásokat olvasni. Havas elmondása szerint egy turnébuszos utazás során hallottakat írta bele a könyvbe. Habozás nélkül. Magam a 221. zenészinterjúmat készítettem el a napokban, és kezdettől fogva hangsúlyt fektettem rá, mi az, amit bizalmasan mondanak a zenészek és mi az, ami tisztességgel leírható. Ilyen skrupulusa Havasnak nincs.
De a szerző nem csak ebből a szempontból bizonyult véleményem szerint alkalmatlannak. Könyvét minden szinten a hiány hatja át. Laci nem sztorizik úgy, ahogy szokott, amit mond, az is szertelenül szerkesztett, miközben szerintem az írónak feladata szépre fésülni az alany mondanivalóját, törekedni a történetek érthetővé, fogyaszthatóvá tételére és a tárgyi tévedések javítására, még akkor is, ha az interjúalany esetleg pontatlanul idéz fel valamit. Legalábbis saját praxisomban én ehhez tartom magam. Ehhez persze tudni kell, mit mond pontatlanul a beszélő. Vagy esetleg érdemes megbízni egy ilyen jellegű tudással felvértezett valakit lektornak.
De nem. Havas tesz bár bátortalan kísérleteket arra, hogy a végeredmény könyvszerű legyen, de nagyon nem erőlteti meg magát. Tulajdonképpen egy vállrándítás sejlik fel lelki szemeink előtt. Összehányja, amit sikerült félgőzzel összegereblyéznie, és ennyi. Nem kicsit bosszantó az is, hogy a kötet a borítóképen kívül nulla, azaz nulla képanyaggal jelent meg.
Benkő Laci többet, jóval többet érdemelt, Havas Henrik Benkő Laci című könyve nemtelen zárása egy szédületes életútnak. Ott kell lennie a polcon minden Omegásnak, de fájó, hogy csak ennyi mondható el róla.
Havas Henrik: Benkő Laci, Alexandra, Budapest, 2020.
Szerző: Bálint Csaba
Nyitókép: Fortepan / Urbán Tamás
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
