Miklóska Lajos a hazai rockélet fontos figurája. Basszusgitárosként, szerzőként, énekesként több legendás formációt erősített pályafutása során, elég csak a Radics Bélával és Demjén Ferenccel közös Sakk-Mattot említeni, vagy a Syriust és a Beatricét, de a Jézus Krisztus Szupersztár rockopera magyar nyelvű bemutatásában is fontos szerepe volt a hetvenes évek elején. „Apu” manapság a zenei élettől visszavonulva él, de a nagy sikerű, „Hogyha hallom én, minden az enyém” címmel hirdetett koncerttörténeteket közlő pályázatunk kapcsán szívesen osztotta meg velünk az emlékeit.

Gyerekkorodban mikor jött el a pillanat, amikor elkezdtél zenékre figyelni, illetve milyen zenék ragadtak akkoriban magukkal?

Arra emlékszem, hogy a Marx téri (ma: Nyugati tér – a szerk.) lakásunk fürdőszobájában énekelgetek. Főleg népdalokat, amiket a rádióban hallottam. Kiskoromban operaénekesnek készültem amúgy. Énekeltem mindenütt. Fáramászás közben vagy egy siófoki nyaralásunk alkalmával az üdülősoron. Még az utcán is megálltak az emberek, és kérdezgették: ki énekel? Tetszett nekik, amit előadtam. Akkor már tanultam zongorázni is, azt hatéves koromban kezdtem el.

Gyakorlatilag, te a zenélésből éltél középiskolás korod óta.

Igen, tulajdonképpen így volt.

Ahogy én látom a pályafutásod elejét, elmondható, hogy underground körökben mozogtál, inkább a külvárosi létben, a periférián tevékenykedtél. Itt utalnunk kell a Radics Bélával közös zenekaraidra, az volt a kezdet.

Igen, az egyik osztálytársam szólt, hogy Béla basszusgitárost keres. Én akkor már – a hatévnyi zongorázás után – tanultam a gitározást is, másfél-két éve nyúzhattam a hangszert, mikor 1965-ben jött ez a lehetőség. Büszkén mondom, már akkor elég jól tudtam improvizálni! Emlékszem, lementünk az angyalföldi kultúrházba, ott volt a meghallgatásom. Ez a hely egyébként most is megvan, József Attila Művelődési Ház a neve, annak a pincéjében próbáltak akkoriban Béláék.

Shadows-t meg Ventures-t hallgattunk, és Radics mondta, hogy „kapjam le” az egyik nóta basszusát. Le is szedtem ott helyben, hallás alapján, és mindjárt játszottuk is azt a dalt. Jól sikerült, megfeleltem, így egyből bekerültem a bandába.

Radicsék mennyivel voltak idősebbek nálad?

Béla két évvel, ő 1946-os születésű, én pedig 1948-as vagyok. Ez a meghallgatás a második gimnáziumi évem nyári szünetében történt. Nagy meleg volt, a próbán rövidnadrágban jelentem meg, ők meg frankón fel voltak öltözve.

Akkor amúgy az Atlantis No. 2-be vettek be. Béla nem sokkal ez előtt jött el a Neményi-féle Atlantisból, és megcsinálta ezt az másikat. Aztán, amikor elkezdődött ősszel az iskola, kikerültem a zenekarból, de hamar fel is oszlott ez a csapat. Másodszor 1968 végén keresett meg Radics.

Az már a Sakk-Matt, ugye?

Igen, pontosan.

Miklóska Lajos a Sakk-Matt tagjaként. Forrás: a Rockmúzeum archívuma

Gyakorlatilag főnyeremény voltál már kölyökkorodban is, hiszen tanultál zongorázni, gitároztál és basszusgitáron is játszottál, ráadásul még jól is énekeltél.

Igen, hiszen rengeteget gyakoroltam. A Sakk-Mattban mondjuk nem nagyon engedtek énekelni. Az volt a rögeszmém, hogy olyasmi hangon szeretnék megszólalni, mint Cliff Richard. A következő zenekaromban, a Korongban kezdtem el úgy rendesen kiereszteni a hangomat. Ott már Grand Funk Railroadokat is énekeltem.

A keményebb zenék megjelentek már a Sakk-Matt időszakában is, ott Demjén Ferenc is énekelt. Mennyire látszott akkor, hogy ő egy komoly tehetség?

Amikor Harmath Albert meg Béla összerúgta a port, akkor jött a bandába Demjén. A Led Zeppelineket tolta nálunk, és nagyon jó énekes volt! Óriási sikereink voltak ezzel a formációval. A LedZep mellett a Creamtől és Jimi Hendrixtől is játszottunk. Szeretett minket a közönség, főleg a Budai Ifjúsági Parkban.

Akkoriban Magyarországon ezt, hogy fogadták? Gondolom, nem nagyon terjedt még el, hogy Hendrixeket, meg Zeppelineket játsszanak...

Azért nem nagyon terjedt el, mert technikailag magas tudást igényelt ezeknek a daloknak az előadása. Béla gitártudásán múlott, hogy ezeket a nótákat színpadra tudjuk vinni.

A közönség hogy fogadta ezt a zenét, vették a lapot?

Furcsa módon nem értetlenkedtek – az elején sem –, mindig telt ház volt a koncertjeinken. Bélának volt egy angyalföldi törzsközönsége, akik követték őt mindenhová. A hírünk bejárta a fővárost, meg a vidéken is ismertek minket, úttörők voltunk ezzel a zenei vonallal, sosem volt foghíjas a nézőtér...

Térjünk vissza kicsit a rövidnadrághoz. Milyen öltözékben voltatok a hétköznapokban és a színpadon? Különvált ez már a hatvanas években?

A Sakk-Mattban csináltattunk zakót a fellépésekre, fotózásra. Emlékszem, brokát volt az anyaga. Mindenki más színű zakót viselt, alatta színes, mintás ingeket, a nadrág pedig egyszerű, hétköznapi pantalló volt, nem farmer.

Forrás: a Rockmúzeum archívuma

A Beatricével viszont bőrcuccban álltatok színpadra.

Igen, bőrcuccban léptünk föl, mindenki csináltatott magának ilyet. Az enyémet Gidófalvy Attila párja varrta meg. A bőrnadrágot is meg a felsőt is, de nem volt benne bélés, képzelheted, hogy beleizzadtam!

Melyik időszakban érezted először, hogy most már nagy sztárok vagytok? Emlegettük, hogy a Sakk-Mattal voltak már komoly sikerek, de a Beatrice is nagyon futott az 1978-as szériával.

Hú, te! Tudod, mikor voltam eltelve önmagammal? Furcsa, hogy nem a Ricsében, akkor én már egy nagy kudarc után voltam. A Koronggal megcsináltuk az emlegetett Szupersztárt, amiben Júdás szerepét énekeltem, úgy, hogy a basszust is toltam az énekkel párhuzamosan. Mindezt magyar szöveggel, 1972-ben! Miklós Tibi fordította a szöveget, alig egy-két évvel az eredeti színpadi bemutató után, és még az 1973-as filmes bemutató előtt. Szóval, az egy igen nehéz feladat volt, és mivel jó voltam benne, engem akkor felkapott a szakma.

Ennek köszönhetően hívtak el a Syriusba is, Orszáczky Jackie ajánlott Baronitsnak, mikor ő már Ausztráliába készült. De ez a feladat nem esett annyira jól nekem, mert Jackie-nek más volt a lágéja. Más karakterű volt a hangunk, és ezért nem is éreztem jól magam a Syriusban. Meg aztán, szerintem a többiek nem is nagyon fogadtak el szakmailag. Nagyjából nyolc hónap után el is jöttem, és visszamentem a Korongba. Azon a nyáron Keszthelyen játszottunk, ahol fellépett Koncz Zsuzsa is, aki elhívott az akkor alakuló bandájába. Abba, amelyikben Balázs Fecó is benne volt.

A Korál akkor volt alakulóban, 1976-ban járunk…

Igen, akkoriban Fecó mellett Brunner Győző és Makrai Pali voltak benne a zenekarban. Ez volt az alakuló Korál, az együttes nevét Fecó és Zsuzsa találták ki. Szóval ebben az időszakban nagyon sikeres, kapós zenész voltam, és egy kicsit el is voltam telve magammal. A Korong időszakában éreztem magam a legjobban. A Syriusban szerettem volna, ha a személyiségemhez, egyéniségemhez igazítják ezt a progresszív dzsessz-rock dolgot. Ehelyett azt a repertoárt kellett énekelnem, amit Jackie. Kijózanító történés volt, ahogy az is, hogy Koncz Zsuzsa úgy rúgott ki az említett zenekarából, hogy nem is ő mondta meg, hogy már nem vagyok a csapat tagja, hanem az egyik technikusán keresztül üzent.

Mi volt az oka annak, hogy kirakott?

Hát, azt nem tudom. Azt nem közölték és a mai napig nem derült ki. Zsuzsa nem beszélgetett velem soha, nem volt olyan, hogy társalogtunk volna. Még annyit sem, hogy megbeszéljük, ki, milyen zenéket szeret.

Visszatérve még a Jézus Krisztus Szupersztárra, azt ti koncertszerűen adtátok elő?

Igen, koncertként, nem színházi darabként. Ahogy említettem már, 1972-ben játszottuk először. Csúcs volt az a Krisztus-műsor, Póka Balázs énekelte Pilátust, Harmath Albert Heródest, Bódy Magdi Mária Magdolnát, Jézust Csuha Lajos, én meg a Júdást.

Az akkori pártállami kultúrvezetés hogy jelzett vissza erre a műsorra? Volt reakció?

Hát, letiltották! Úgy volt, hogy a táncdalfesztiválon is indulunk, de jött a hír, hogy nem léphetünk fel – pedig benne voltunk már az időrendes műsorban is. Aztán a befolyásos színészbarátaink valahogy kijárták, hogy mégis indulhassunk. Akkor nagyon sokan jártak a Szupersztár-előadásokra a színházi világból is, Mensáros Laci, Gábor Miklós, Ruttkai Éva és még sorolhatnám. Sokszor léptünk fel magánházakban vagy villákban, ezeken az alkalmakon sok művész volt jelen és tetszett nekik a műsor. Így aztán kilobbizták, hogy mégis felléphessünk a táncdalfesztiválon.

Ott egy saját dallal szerepeltetek, ugye?

Persze, Menj el, szólt a lány volt a címe. Jó kis vokális popnóta volt, de hát mi ott nem rúghattunk labdába.

Bálint Csaba rólad készült könyvében szerepel, hogy jártál egy időben dzsemmelgetős fellépésekre is. Dzsesszistákkal is zenéltél színpadon.

Igen, ez főleg Syriusos időkben volt, meg a Korong vége felé. Angyalföldön volt valami buli, amin Kőszegi Imivel, Fogarasival, meg Bögöllyel játszottam. De volt, hogy Tátrai Tibusszal – ő is benne volt abban a Syriusban, amiben én – is, zenekaron kívül, meg Babos Gyuszival.

Ezek a jam session-ök, gondolom, kedvedre valók voltak, mert mondtad korábban, hogy te már a hatvanas évek közepén is improvizáltál.

Igen, nagyon szerettem improvizálni. Habár, tudod, azért egy csomó kamu dolog van ám az ilyen dzsemmelésben! A zenészek nem nagyon beszélnek erről, de van sok üresjárat, amivel csak megy az idő, nincs belső ihletettség. Azt nehéz elkapni, de azért élveztem, hogy dzsesszt játszom ilyen emberekkel. Önfeledt játék volt, meg aztán, ahogy mondtam, ebben az időben el is voltam telve magammal. Azt mondtam: fúúú, ezek között a nagyok között itt vagyok, akkor jó vagyok!

Forrás: a Rockmúzeum archívuma

A család hogy élte meg, hogy Miklóska Lajos sztár lett?

Áááá, ők ezt nem tudták! Nekem csak egy belső hang, egy érzés volt ezzel kapcsolatban. Aztán mondom, jött a csalódás, a Syriusban kiderült, hogy egyáltalán nem vagyok olyan jó. Azóta is ez az érzésem, hogy egyáltalán nem vagyok „Nagy Jani”…

A rajongók, és a hatalom szemében mindenesetre sztárok voltatok. Azt tudjuk, hogy a Beatrice idejében jelentős volt a rendőri jelenlét is a koncertjeiteken…

Jaj, ne is mondd! Én ezt nagyon megszenvedtem, még 2004–2005 táján is olyan szövegeket írtam, amivel ezt próbáltam feldolgozni, mert annyira erős üldözési mániám alakult ki, hogy már fellépni sem volt erőm. Ha bejött valaki koncert előtt az öltözőbe, akkor azt hittem, hogy az illető ügynök, és rögtön elnémultam. Én nagyon megszenvedtem azt az időszakot, gyakorlatilag ennek következtében százalékoltak le.

Sajnálom. A hatvanas évek közepe-vége, illetve a hetvenes évek eleje hozott-e hasonló sztorikat nálatok, vagy akkor nem volt ez annyira jellemző még?

Akkoriban még nem érzékeltünk ilyesmit. Amikor Bélával zenéltem – meg még a Korong időszakának kezdetén is –, én egy teljesen önfeledt kis krapek voltam, aki egyszerűen nem is törődött mással, csak a gitározással. Reggel nyolckor kezdtem a gyakorlást, és este tízig nyomtam a kisszobában. A nővérem hozta be a kaját, hogy egyek, de én csak gyakoroltam tovább. Akkor kezdtem kicsit „felébredni”, amikor a Szupersztár idején volt ez a letiltás…

Forrás: a Rockmúzeum archívuma

A koncerttörténetek sorozatunkhoz érkezett egy vidéki Beatrice-buliról szóló élménybeszámoló, ahol az egyik rendező véletlenül Ferót szedte le a színpadról, mert azt hitte, hogy ő is a közönséghez tartozik. Rémlik neked ez az eset?

Nem emlékszem, hogy a színpadról leszedték volna – legalábbis amíg én tag voltam. Olyan volt, hogy a rendőrök feljöttek a színpadra, és azt mondták, hogy tessék befejezni! Annyira nyomult a közönség a színpad felé, hogy megállították a bulit.

Visszatérve a rendőri megfigyelésekre, Feró nekem csak később mesélt arról, hogy rendőrök jelentek meg a lakásán, bevitték, és még jól meg is verték. Ezekről akkor nem mondott semmit, vagy, legalábbis, ha a bandának mesélte is, akkor én nem voltam ott… Csak később értesültem róla, hogy milyen atrocitások érték őt. Hát, én beszartam volna, ha velem esik meg ilyesmi!

Akkor ezek szerint téged nem vittek el így, mint őt.

Engem nem, én ezt nem is éltem volna túl, az biztos! Azt, hogy ennyire megalázzanak… Nem is értem, Feró hogy tudta ezt feldolgozni.

Az Omega, LGT, Beatrice országos turnéra, hogy emlékszel?

Akkor épp nem volt pénzem… Valami probléma a szerelésünkkel is akadt akkoriban, leginkább az én basszuscuccommal. Úgy oldottuk meg a Balatonnál a dolgot, hogy a banda összedobta az ebédpénzt, és én főztem a csapatra. Így tudtunk spórolni, nekem akkor semmi tartalékom nem volt már. Nem is mentünk haza, ott aludtunk. Siófokon vettünk ki egy házat, onnan indultunk útnak az aktuális helyszínre. Olyan húsz-harminc bulink lehetett a turnéban. Pontosan nem emlékszem, de szinte minden nap felléptünk, talán összesen ha egy-két nap szünetünk lehetett.

Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

A Beatricében, a zenei arculatot azért nagyrészt te határoztad meg, nem?

Végül is, az én szerzeményeimre írta Feró a zseniális szövegeit – így alakult. Akkor én már nem voltam az a beképzelt legény. Tudod, ez úgy ment, hogy Feró megírta a szöveget, megmutatta nekem, és akkor ment át a rostán, amikor elfogadtam. Volt, hogy belejavítottam, de maximum egy-két szót, ragot. Nincs is ennek jelentősége.

Amikor az Omega-Loksi turnéra indultunk, le kellett adni a szövegeinket ellenőrzésre. Ezeket a nótákat előtte a Sanzonbizottsághoz nem nyújtottuk be, de a turnénak az volt a feltétele, hogy lepecsételjék a szövegeket. Azt Benkő Laci intézte el valahogy...

Az eredeti szövegeket adtátok le?

Igen. Mondtam, hogy ez csak akkor vállalható a részünkről, ha egy szót sem kell megváltoztatnunk. Fényes Szabolcs is azt mondta, hogy változtatni nem lehet, meg Szenes Iván is. Ott volt a Minek él az olyan című dal, aminek Szenes írta a szövegét. Abba azért beírtam pár szót, hogy: „árnyékban is élni kell”. És az át is ment…

Szerző: Hímer Bertalan Paya

Nyitókép: Fortepan / Ambrus Tibor

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.