Volt egyszer egy beatkorszak

„Mi az, hogy rólam könyvet írnak? Hisz még élek!” – Kraft Tamás és a Stage Pass

Újraolvasó – Hogy szólnak a beatkönyvek a 21. században?

2021. június 21. - beatkorSzaki

kraft.jpg

Kijelenthetjük: Kraft Tamás az egyik legnagyobb fazon a roadok között. Embert nem láttam még a pályán töltött ötven év után is úgy lelkesedni a feladatért, mint Tomót. Szívügye a megszólalás, minden este arra figyel, hogy minden klappoljon. És a mai napig imádja a zenét! Érdemes személyesen ismerni, szenzációs ember, valószínűtlen figura és óriási szíve van! Boros Lajos Stage Pass című kötete előszavában meg is említi, hogy szeretett volna a magyar valóságból egy olyan szeletet bemutatni, ami semmi másra nem hasonlít, ami annyira nem tipikus, hogy az már szinte gyanús. Pedig a könyvben nincsenek kitalált történetek.

Kraft egyénisége tényleg utánozhatatlan és ez egészen jól lejön a nyomtatott lapokról is. Boros megtartja a sajátos szófordulatait, mondatszerkesztését, logikáját és ettől lesz igazán parádés a végeredmény. Az általa használt szakzsargon az argóval keveredve olyan érthetetlennek tűnhet, hogy a kötet végén még szótárt is gyártott hozzá a szerző.

A szédületes sztorikban felsejlik a Ferm, a Vadmacskák, a Bergendy, a Fonográf, az Apostol, a Rolls Frakció, a Karthago és egy sor másik zenekar története is.

A Kraft Tamásról szóló Stage Pass tulajdonképpen A rock napszámosai „pilot epizódja” és annyira működött, hogy Ómolnár e miatt kapott kedvet, hogy megcsinálja a saját roadkönyvét.

Itt is – akárcsak A rock napszámosai esetében – illik kívülről tudni a fergeteges sztorikat annak, aki szereti a magyar rocktörténelmet. Hogyan verte le Kraft Galla Miklóst, mert az fitymáló megjegyzést tett a hangosításra, vagy, hogy milyen volt a Fonográf bemutatkozó koncertje, hogyan koszolta be magát minden nap az egyébként tüchtig Tomó, hogy a roadok befogadják maguk közé, milyen volt egy punkkoncert Finnországban, miért hülyeség nyugaton a zenekarvezetőnek elkérni a road útlevelét, hogy az ne disszidáljon, a Karthago kubai kalandjai és sorban a többi lökött történet.

cover.JPG

Olyan ez a könyv, mint egy abszurd vígjáték, hiszen a magyar rocktörténet sajátosan szerethető világát minden esetleges anyagiasság és emberi kicsinyesség ellenére valamiféle tiszta lelkesedés jellemzi. És ez a fura tisztaság a legabszurdabb Kraft Tamás életében, aki egyébként elsőre inkább ijedelmet kelt a gyanútlan szemlélődőben és csak azoknak válik érthetőbbé a dolog, akik nem ijedősek. (A könyvben egyébként a durvább sztorik mellett kiemelt szerepet kap Tomó imádott nagymamája is.)

Az utószóban az olvasható, hogy a kötet alapjául szolgáló interjút 1984 elején fejezte be Boros. Hogy miért csak 1986 végén jelent meg a könyv, azt nem indokolja.

Megkérdeztem magát Kraft Tomót is, hogyan emlékszik, mi ennek az oka, és a mondandóját én sem fésülgettem, mondatait nem egyengettem, ahogy annak idején Boros sem tette.

Hogy keresett meg Boros?

Megjelent egy rólam készült cikk a Mozgó Világban, ami eléggé elterjedt. Ekkortól lett az, hogy megtaláltak ezek a lázban égő tekintetű filozófusok, meg bölcsészek, hogy elárultál minket. Én?! Mi a fasz közöm van hozzátok?! De tényleg. Ismersz, én egy egyszerű szerkezet vagyok, azt mondom, amit gondolok.

És volt még egy sztori, ami elég elterjedt volt rólam. Karthago. Az volt, hogy Szigeti Franyó szólt, hogy Petőfi hajó, koncert. És úgy volt kitalálva, hogy mi megérkezünk a Vona Karcsival az Aviával és bepakolunk a hajóra. Na, most, hajóra pakolni egy Hammond orgonát, az nagyon jó buli. Az volt, hogy megy majd a hajó egy kört Visegrádig, addig mi felépítünk, vissza, a cég ki, dögevők be, csaszti-laszti és megy a Karthago-buli. Karcsival megrepedtünk, stég, vagy mi, majd megjelenik egy csávó két hangfallal a hóna alatt, hogy:

„Sziasztok, hát ti?” Nem. Hát te. „De kik vagytok?” Mondom: Karthago zenekar. Azt mondja: „Az nem a Petőfi, hanem a Kossuth hajón lesz”. Na, ne bassz.

És látjuk a partról a Kossuth-ot, hogy éppen indul. Vártak ránk, nem jöttünk, elindultak. Na, hajamat eldugtam, felszaladtam a kapitányi állásba és közöltem, hogy Kraft Tamás vagyok, a KISZ KB művelődésügyi bizottságából, és hát kapitány elvtárs, itt az elvtársak szórakozása veszélybe került, tessék már átszólni a Kossuth-ra, hogy jöjjön vissza. 1982. Megtörtént a csoda, a Kossuth visszajött, ráállt a Petőfire, mi meg egy pallón átpakoltunk. Mondta a Karcsi, hogy baj lesz ebből.

Úgyse járnak utána.

Nem a faszt! Ez volt szombaton, hétfőn már jött a telefon. Kraft Tamás KISZ KB? Gyere csak be. De nem volt semmi, ők is röhögtek. Na, ez a történet elterjedt, a Rolls Frakciónál is dolgoztam, ahol a Trunkos kitalálta, hogy ezeket a sztorikat a Boros Lajos írja le. Tudod, ők akkor együtt voltak, Boros szövegeket is írt a Rolls-nak.

Boros felesége finom pogácsát ígért, ami igaz is volt, a Vali tudja a legjobb pogácsákat csinálni.

Feljártam hozzájuk a Hajós utcába, és nagyokat röhögve beszélgettünk nyolc-kilenc alkalommal, meséltem a sztorikat. És tényleg egy ilyen pogácsazabálós, röfögős dolog volt ez. Könnyeztünk a röhögéstől.

kraft_tamas.jpgFotó: Kraft Tamás archívuma

Korrektül írta le a történeteidet? Az jelent meg, amit mondtál?

Nagyon sokat kihúztak az elvtársak. Amennyire én tudom. Mert szokás szerint ez se érdekelt, az se, hogy ki mennyi pénzt keresett ezzel. Fogalmam nincs. Tudod, akkor halt meg a rock and roll, amikor kilencvenben már mindenkinek cége lett és nem indultunk tízkor a Rába kamionnal Nyíregyházára, hanem várni kellett, mert az új isten a könyvelő lett és reggel először mindenki a könyvelő elé járult. Ettől rosszul voltam. Se bankkártyám, se pontgyűjtő kártyám nincsen. Én mindenesetre egy fillért nem kaptam a könyvért. Jött mindenesetre Díner Tomi fotózni, őt nagyon szerettem.

Majd bement valahova a kézirat, ahonnan azonnal visszabaszták, hogy hát Boros elvtárs, hát a Kraft elvtárs, amiket a Szovjetunióról mond…

Úgyhogy egyre csak vékonyodott a kötet. Eltelt pár év, mire megjelenhetett. Végül az IRI adta ki Tőrös István közreműködésével. Őrzök egy levelet Vitányi Iván elvtárstól, aki a megjelenés után megírta, hogy szégyelljem magam amiatt, amiket az NDK-ról, meg a Szovjetunióról mondok.

1982–83 körül Boros Lajos még nem az MHV Bravo allabeljének vezetője volt.

Nem, ő akkor még egy jó humorú polbeat-énekes volt.

Kis spéttel a könyved után jelent meg A rock napszámosai is.

Az úgy volt, hogy életem szabad perceit az Éva sörbárban töltöttem, ahol megjelent az Ómolnár Miklós nevű képződmény. Szevasztok, izé, mizé, hát hogy olvasta a könyvet és hát, fú, hogy ő. Na, a lényeg az volt, hogy megmutatnék-e neki embereket meg dolgokat. Én, a naiv fasz meg persze. Elvittem mindenhova, bemutattam mindenkinek. Adtam neki kesztyűt, fogjad meg, Deep Purple-koncert a BS-ben.

Az fel sem merült, hogy téged is beleírjon a könyvébe?

Hát, igen. Én voltam ott a mankó. Hát most szerinted, ha ő akkor odamegy a Nemeshez, vagy a Novák Cinihez, vagy a Békához? Csak úgy. A Pékhez? Nem beszélve a Jánossy családról. Elvittem mindenhová.

Hány haragosod lett a könyv után?

Hahaha! Nagyon sok. Addig is… nem azt mondom, hogy szerettek. Ahol név van a könyvben, ott nincs sztori. Ahol sztori van, ott nincs név. Erre Boros figyelt, gondozta. Tudod, ha én elkezdem mondani. De az ment utána, hogy vagy azért, mert benne volt, vagy azért mert ő nincs benne. Tudod. Meg, hogy őt miért nem kérdezték. Olyan vadul utáltak! És azóta is. Hahaha. Én tudom, hogy ezzel nem ártottam senkinek. A könyvből nekem csak hátrányom volt.

Eleve az, hogy mi az, hogy rólam könyvet írnak, hisz még élek. Ráadásul olyan senkiháziról, mint én.

Akkor a Boros még azt is kitalálta a könyv sikere nyomán, hogy menjünk el közönségtalálkozókra. Mindenütt teltház volt és sírtak a röhögéstől. Ha valamit kérdeztek, én válaszoltam. Nem fésülöm sose a mondandóm, és ezt imádták az emberek. „Gyertek vissza jövő héten is!” Én mondtam, hogy jön a faszom.

Az furcsa érzés, hogy évtizedekkel ez után is ott pakolok valahol és jönnek, hogy szia, írd már alá. Hogy neki ez a bibliája. Páran írták, hogy ennek a könyvnek a hatására döntötték el, hogy hangtechnikusok lesznek. Ugye előtte nem tudták az emberek, hogy ez milyen élet.

Sőt, a könyv végén még szótár is van hozzád.

Arra nagyon büszke vagyok, hogy ezt a szótárt Montágh Imre tanította.


Boros Lajos: Stage Pass, Ifjúsági Rendező Iroda, Budapest, 1986.


Szerző:
Bálint Csaba

Nyitókép: Kraft Tamás archívuma

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr9716508218

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása