„Én anarchista vagyok, ezt ma nagyképűen mondtam. De én tényleg utálom ezt a nagy oligarchiát!” – jelenti ki B. Révész László dokumentumfilmjének első interjúalanya, aki a forgatás idején három hónapja csövezik. A Szabadság-hegyen alszik, napi kiadása huszonöt forintot tesz ki, de ha egész nap lejmol, estére két- háromszáz forintot is össze tud szedni. 1979-et írunk, nyár van, a három éve kialakult csöves-jelenség a zenitjén, de a Beatrice pályafutásának is a csúcspontja ez az év, a Fölöspéldány irodalmi csoporttal való kooperációjuk időszaka. Pár hónappal a film készülte előtt, áprilisban jelent meg Kőbányai János (aki a dokumentumfilm riportere is egyben) nagy port kavaró, Biztosítótű és bőrnadrág című, a zenekarról és a csövesekről szóló írása a Mozgó Világban, és addigra a Fiatal Művészek Klubjában lezajlott már az első közös Fölöspéldány–Beatrice-fellépés is.
A filmben látható koncertrészletek 1979. szeptember 26-án, Budaörsön, a Jókai Mór Művelődési Központban készültek. (Érdekesség, hogy a fellépést eredetileg a csepeli Papírgyári strandra tervezték, de a hely vezetősége végül lemondta a koncertet. Temesi Ferenc Híd című regényében részletesen ír erről.)
A Beatrice a klasszikus felállásban játszik, elképesztő erővel. A Kánkán és több klasszikus Rice-dal (Jerikó, Nagyvárosi farkas, Párbaj, Térden állva) mellett a felvételen hallható egy részlet Donászy dobszólójából (Üsd, vágd!), illetve a Ramones-egyvelegből. Hogy is van ez? Már ekkor megjelenik a punk szubkultúra Magyarországon?
„Nem, itt nincsenek punkok, itt csövesek vannak” – deklarálja Laci, becenevén Náci, aki az interjúalanyok közül a legrendezettebb családi háttérrel rendelkezik („Nálunk a családban mindenki értelmiségi”), de jó ideje éli a csöves életformát, már nyolc évesen a Budai Ifjúsági Parknál lejmolt. Beszámolójából tökéletesen megrajzolható az 1960-as évek végétől a hetvenes évek végéig kialakult ifjúsági szubkultúrák képe. A Nagyfa galeri tagjai mellé csapódó Náci járt Tűzkerék, majd Taurus-koncertekre, és a Nagyfások révén kapcsolatba került a korabeli alvilággal, amelynek következtében már tizenkét évesen prostituáltakkal élt egy lakásban. („Én voltam mindenkinek a kis kedvence, a liblingje.”)
Tizennégy évesen, hivatalos személy elleni erőszak miatt (leütött egy önkéntes rendőrt, aki lopással vádolta meg, viszont nem volt hajlandó igazolni magát) Náci börtönbe került, ahol öngyilkosságot kísérelt meg drótnyeléssel („Ki akartam purcantani magam”), majd szabadulása után ő is – csakúgy, mint több tízezer fiatal – rátalált a Beatricére. Roadolt a zenekarnak, rendszeresen feljárt Miklóska Lajoshoz, akivel hosszú beszélgetéseket folytatott, éjszakákon keresztül, és rájött, „hogy ezt az embert lehet tisztelni.”
A jellemtelen embereket – fogalmaz – és az erőszakos rendszereket viszont nem kedveli. „Mert minden rendszer erőszakhatalom volt. Vegyük azt az ókortól kezdve napjainkig. És minden rendszer kitermeli a maga ellenségeit. (...) Ha már valaki csöves lesz… van olyan nóta is, hogy: Sújt az élet, sújt a gumibot / Mert fáradt lábam magroggyant a járdán…, szóval, aki csöves lesz, annak mindig csattan a hátán az ostor. Elmegy egy koncertre, és tényleg táncolni akar, és mint mondtam előbb, a rendezők megverik, meg ilyen dolgok. Szóval abszolúte nem tetszik az embereknek, hogy a haja hosszú, hogy a nadrágja piszkos, nem élheti a maga életét, és ezért lesz a rendszer ellensége. Hát minden rendszer diktatórikus állam! Hát ez is: proletárdiktatúra.”
Miért vonzó számotokra a nemzeti szocializmus? – feszegeti a kérdést a filmben Kőbányai újra és újra. A válasz: mert ez volt az egyetlen politikai rendszer, amelyik nyíltan elismerte a maga gyilkos mivoltát.
A filmben bemutatott másik botránykő Charles Manson ideálként való kezelése, aki „a burzsoázia ellen lázadhatott.” Legalábbis a doku legidősebb interjúalanya, Mulen Ruzs szerint, aki az 1979 és 1980 nyarán forgatott film készítésének idején már hat éve csövezett. A szüleit nem ismerte, tizennyolc éves korában pedig az állam is levette róla a kezét. Mulen Ruzs feltűnik a Kopaszkutya Tabánban rögzített koncertjelenetében is, sőt, néhány mondatos szerepe is van, ezúttal pedig két helyszínen is nyilatkozik: a Budai Ifjúsági Park egyik alagsori helységében, illetve valahol Budán, egy szabad ég alatt kialakított csövestanyán, ahol nyolcan-tízen laknak együtt. („Rendbeszedem magam, amennyire lehet és megyek be a munkahelyre.”)
Ha a film első másodperceiben még nem is, ekkorra már egész biztosan evidenssé válik: Az őszinte szó kevés azoknak a sorsát ábrázolja, akiknek a csövesség nem csupán egy életérzés volt, hanem kényszer, napi valóság. Akik számára már az is nagy dolognak számított, ha a margitszigeti Vörösmarty kertmoziból elhoztak egy párnát, hogy legyen mire lehajtani a fejüket, és akik nem bírták a munkásszállók légkörét. („Bár biztonságosabb, mert fedél van az ember feje fölött, és nem jön ki a rendőrség – hacsak valami balhé nincs –, de hogy én veszekedjek mindenféle hülye emberrel, annak nincs értelme” – deklarálja Mulen Ruzs.) Akkor inkább lépcsőházakban, a kukatárolóban, a villanyszekrényben, vagy pedig az egész éjjel közlekedő HÉV-en alszanak, ahogy a dokumentumfilm negyedik riportalanya, Lakatos Margó is, akit két éves korában adtak állami gondozásba a szülei, a forgatás idején pedig a csecsemőotthonban lévő fiúgyermekét akarta épp magához venni.
A szereplők reménytelen, torokszorító léthelyzetéből a koncertek jelentik a pillanatnyi kiszabadulást: „Én elmegyek egy koncertre hétvégén, várom a koncertet, mint egy Messiást, ott pedig kitörök, tombolok, üvöltök” – vallja egyikük. És hogy milyen módon lehet kiszállni ebből? Van, aki szerint a nősülés a megoldás („Találni kell valami barmot, akinek van lakása.”)
Egyébként pedig nemigen van kiút. A szomorú, hogy a Kőbányai által a filmben felvetett, abszolút észszerű javaslat (a Fővárosi Tanács bocsásson a csövesek számára a fővárosban, illetve vidéken üresen álló épületeket, ahol önálló, kommunaszerű közösségeket hozhatnának létre) sem valósult meg. Ennek következtében, a társadalom közönyétől övezve százával-ezrével haltak meg azok, akik számára nem adódott lehetőség a társadalomba való beilleszkedésre, illetve akik nem éltek/élhettek a disszidálás lehetőségével.
A film végén Margó egy mondatba sűrítve összegzi sorstársai léthelyzetükből magától értetődően kialakult filozófiáját: „Engem nem érdekel a jövő… csak az, ami most van.”
Szerző: Dragojlovics Péter
Nyitókép: Fortepan/Urbán Tamás
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
