Volt egyszer egy beatkorszak

Folyamatos tehetetlenség – Mohai Tamás és a Századvégi Rock and Roll

2022. május 05. - beatkorSzaki

img_20211218_145952_edit_395818204324498.jpg

Mikor 1994 áprilisában Kurt Cobain a vadászpuska csövébe nézett, és az évtized elején fodrozódó goa-trance hullám is megrengette az itthoni hangárakat, előttem még az érzékelés ajtói sem tárultak ki (a The Doors jóvoltából); ha jól emlékszem épp a szüleim Beatles-kazettáit tuszkoltam be a magnóba, a Nirvana-szalagokat csak jó öt évvel később kapta be a walkmanem. Ráadásul a hatvanas években felgerjedő beatzene teljes megsemmisüléséről sem voltak sejtéseim ez idő tájt.

A századvégi rock and rollra visszagondolva, mindinkább Mohai Tamás 1992-es szólóalbumát emelném ki azon hazai felvételek közül, melyeket a „saját idejükben” még hírből sem hallottam; ám amelyek önkéntelenül, esetleg tudatosan reprezentatív szándékkal trafáltak bele a korhangulatba; felhajtóerejüknél fogva a mai napig hitelesíthető, bár itt-ott kissé megkopott korlenyomatot viselve magukon. De miről is énekeltek a századvégi kor-laboránsaink?

Nem kell hozzá különösebben kontextusképző és részletetekbe menő dalszövegelemzést végezni, hogy összképet kapjunk az akkori – rock and rollon inneni és túli – Magyarország betagozódó-elkülönböződő magatartásmintáiról, az örökölt tehetetlenségről, politikai és magánéleti tévelygésekről, a máig konstans tehetségtelenség-nyomatékról, az érvényesülés kényszerpályáiról, az érvényes út lehetetlenségeiről, kifulladásról és szédelgésekről függetlenségről és függőségekről… Az elásott lényegről nem is beszélve. Kaparásszuk meg hát kicsit a felszínt Mohai Tamás dalszerzővel (vele készített, 2015-ös életútinterjúnk elérhető az Oral History archívumban):

„Olyan emberekkel pörögtem az utóbbi időben, akikkel újrapörgettük a múltat is. Terápia volt, egy csomó VHS-kazettám van, amiket visszanéztem, visszanéztünk. Van konfliktusom a világgal és láttam, hogy akkor is volt, és ez valahogy megnyugtatott. Persze mondhatom én, hogy azóta is önazonos vagyok, ha mások meg azt mondják az okosabbak közül, hogy hát igen, a Tomi beleragadt ebbe a tinédzserkori izébe… És valahol igazuk is van. Mert nekem nincs más választásom, én nem tudok mást csinálni (…) Az a baj, hogy közben szar az egész. Lehetne jó is, de nem az. Csak a zene ment meg, mert nem oldódnak meg a problémák. Mert ugyanaz a tizenkét ember ül az asztalnál, kétezer éve is, most is, kétezer év múlva is… Egy közösségben mindig ugyanazok a lelkek vannak, van a kapzsi, van a naiv, van a nem tudod eldönteni, hogy geci vagy hülye (pedig csak geci szeretne lenni, de hülye hozzá) satöbbi. Én ott tévedtem, hogy sorsközösségekben gondolkodtam, de a zenéről kell, hogy szóljon a dolog…”

Ha valóban generációkon átívelő sorsközösségbe képzeljük a rocklegendárium szereplőit, talán a főleg koncertekben kulmináló – rövid felfutás után rendszerint konformizálódó-konzumálódó – ifjúsági mozgalmak működésmódjához, így a beatforradalom bukásának törvényszerűségeihez is közelebb férkőzhetünk; sőt, akár saját sorsvázlatunkkal kapcsolatban is lehetnek kósza képzettársításaink; példának okáért a tinédzserkorunkban kiposzterelt, általában korán eltávozott héroszainkkal, esetleg egy-egy túlélő veteránnal nézve szembe a szobánk falán.

„A rock and rollban, a beatben, egyáltalán ebben a viszonylag új színpadi viselkedésformában pedig ez a szembesülés erősen megnyilvánul” – mondja „Moha”.

Hogy e századvégi lemezt hallgatva, kinek mi ugrik be privát zenetörténetéből, ugyancsak tanulságos lehet. Nekem még egy track motoszkál a fejemben, egy (csupán egy évvel későbbi, 1993-as) Kispál és a Borz-lemezről: „Én meg egy kis rakkendroll / Maradékot szombatról / Hozok kis láboskámban”

Zenei ételhordónk rétegződéséből valószínűleg messzemenő következtetéseket vonhatunk le – Mohai mester szavaival élve – „rock and roll-nak kikiáltott vagy hazudott” életszakaszainkról, s a mindehhez járulékosan tartozó (saját magunkkal kapcsolatos) tévképzeteinket is eloszlathatjuk lassan. Érdemes – a dalszöveghez hűen – új fogalmakat is keresnünk magánmitologikus mélyfúrásainkkoz; hiszen minden zenével táplálkozó (zenefogyasztó?) számára akad némi sansz a visszatekintő szupervízió, avagy a már pedzegetett szembesülő számadás „hallgatólagos” elvégzésére. Hallgassunk is rá most a B-oldalra!

…épp hajnali buszon gépelek, a ’92 óta csak tovább kátyúsodott (külső-belső) útviszonyokhoz képest zötykölődik is rendesen a téridő, épp a tegnapi rock and roll hiányától korog a gyomor, naná. A maradék, kitöltendő sorok viszont az egyre sűrűbb huppanók és hiátusok helyett szólhatnának a Mohai-féle életérzésről, Á la Karinthy Frigyes, miért is ne! „Laza lelki tartás, mindenre elkészült nihilizmus: nem megy másképp, összeroppansz, ha mindig így megfeszül benned a lázadó kétségbeesés.” Mohai kezdetektől nyomon követhető, és máig nem lankadó lázadó (nem mindenáron konfliktuskereső, bár egyes „színpadról lefázott” zenésztársak szerint összeférhetetlenül balhézós) hajlamában nem a kétségbeesés kerekedik felül. (Közben Lassan lepereg a B-oldal is a fülesben…) „Utolsó hang, az első hang, utolsó jel, az első jel…”


Szerző: Papp Máté

Nyitókép: Mohai Tamás archívuma

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr5316823182

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása