Fényképeket rejtő cipősdobozokban kutatok. Ha kinyitom őket, rám ömlik a múlt ezer emléke, és a sokszor gyűrött, szakadt szélű fotókon megjelenik minden, ami történt, ami fontos volt, vagy annak tűnt. Közöttük, bennük keresem az időt. Nyissuk hát ki a sötétkamra ajtaját, lépjünk be a szentélybe ‒ fixálók és más titokzatos varázsszerek közé ‒, ahol megszülettek, életre keltek ezek a fényképek! Hívjuk elő a rock and roll időt!
Miskolc a hazai beat- és rockzene fővárosa! Jól hangzó szlogen, csakhogy nem teljesen igaz. Bár a hazai beatidők kezdetétől fogva voltak tehetséges zenekarok Miskolcon, az igazat megvallva Debrecentől Sopronig rengeteg kiváló együttes működött/működik országszerte. Ezek a városok ezért szintén joggal pályázhattak/pályázhatnának volna erre a – nem pontosan behatárolható, és hivatalosan soha át nem adott – címre. Mondom ezt ideszületett, elfogult, lokálpatrióta miskolciként, a fair play szellemében.
De ha már főváros, akkor nézzük máshonnan. Budapesten anno se szeri, se száma nem volt a beatkluboknak, de akadt néhány kiemelkedő hely, ahol a zenekarok esetében rangnak számított fellépni, illetve a közönség oldaláról sikk volt odajárni. Nos, ebben az összevetésben a miskolci Gárdonyi Géza Művelődési Ház azt jelentette helyi szinten, mint a Bosch, a Danuvia vagy a Metro Klub a fővárosban. A „Gárdó” a korábbi Bárczay-kúria földszintes épületében működött, és a fiatalok körében hatalmas népszerűségre tett szert. Az intézmény nyitott volt minden színpadképes együttes előtt, de a legnagyobb tábora a ház „saját” zenekarának, a legendás, a salgótarjáni Országos beat-vetélkedőn Aranydiplomát nyert Héliosznak volt. A tagok zenei kvalitásáról legyen elegendő annyi, hogy közülük többen (Ferenczi Zoltán, Fodor Attila, Darázs István) is feltűntek az ős-Edda kötelékében, sőt az országos hírűvé vált csapatban szintén megtalálhatunk több (Fortuna László, Róna György) egykori Hélioszost. Mielőtt bárkiben felvetődne a kérdés, az ország egyik legismertebb zenekarának arca-hangja – Pataky Attila ‒ abban az időben még bőven nem volt képben zeneileg. Nevezett frontember buzgón rótta a köröket a diósgyőri stadion salakján és a legendás francia futó-fenomén, Michel Jazy nyomdokain haladva, főállásban középtávfutónak készül. Nos, ide, a Gárdóba jártunk mi is, titoklesőbe, merthogy addigra összeverbuválódott az első beatbandám.
Beat show a Gárdóban. Forrás: Róna György archívuma.
Összeállt a zenekar! Kellett egy frontember, aki nem statikus, nincs helyhez kötve, hanem szabadon jöhet-mehet, szakzsargonban: „szánthat-vethet” a színpadon, akár havat vagy cigánykereket is hányhat, lényeg, hogy eladja a műsort. Naná, hogy hangszer híján ez lettem én: frontember a szocializmus béketáborának közepén. És elsődlegesen mi a legfontosabb egy énekesnél? Persze, a jó hang. Meg legyen jóképű, lehetőleg daliás kiállású, hogy jöjjenek a csajok a bulira. Puff nekem! 167 centi alacsony, szoktam volt mondani, amikor szóba kerülnek a külső paramétereim. Tehát, egyvalami kilőve. Így aztán nincs mese, dupla jól kell énekelni! No, meg pár apróság, olyan, mint erősítő, hangfal, mikrofon, meg ilyenek. Csekélység. Valahogy csak összehoztuk.
A Gárdó születésnapi műsora. Forrás: Róna György archívuma.
Ó, azok a kezdetleges felszerelések! Az erősítő rázott, a hangfal recsegett, a közlekedési vállalattól leselejtezett, csehszlovák gyártmányú mikrofonba ‒ ami arra találtatott ki, hogy „húzódjunk a kocsi belsejébe” ‒ énekelni szabályos gyötrelemnek bizonyult. Mint bizonyára azoknak is, akik kénytelenek voltak elviselni az első hangos próbálkozásainkat. Sokat költöztünk, próbáltunk a városban mindenfelé. Pincékbe le, padlásra fel, sokszor gépjármű híján gyalogosan, kézben cipelve a cuccot, de jó móka volt. Jöttek a haverok segíteni, végigröhögtük az utat, szemtelenek voltunk, és szemtelenül fiatalok. Pillangószárnyú, könnyű, boldog-bohó amatőr idők. Amúgy ugyanúgy éltünk, mint bárki más a kortársaink közül. Koncertekre jártunk, próbáltunk rájönni a csízióra: mit-hogyan-miért? Becsméreltük a konkurenciát, közben pedig összeszorított fogakkal gyötörtük magunkat, hogy utolérjük, majd egyszer talán lehagyjuk őket. Tudásban, és persze népszerűségben. A nyári szünetben elmentünk krampácsolni (a sínek között és a mellett csákányoztuk a gyomot), a melóból kapott forintjainkból svarcban „dezsőt” (dollárt) vettünk, és átruccantunk Kassára, a TUZEX-ba valódi Levi’s, vagy Wrangler farmert venni, hogy jól nézzünk ki és ne keverjenek össze holmi norvég benzinkutasokkal.
Néha már fellépések is voltak, pontosabban megengedték, hogy mi is felléphessünk mások mellett vagy előtt. Aztán az a pillanat is eljött, amikor felvehettem életem első „gázsiját”, egész pontosan harmincegy jó magyar forintot (ennyi volt a napidíj), plusz útiköltségre valót az adott település és a megyeszékhely között. Hivatalosan, aláírva a pénz átvételét, ahogy a nagyok. Módfelett büszke voltam, és jó előadóművész-jelölt módjára ezt a hatalmas összeget azonmód sör-felesre cseréltem a művelődési ház melletti kocsmahivatalban. Látszólag kezdtek alakulni a dolgok, csakhogy…
A Héliosz a diósgyőri várnál, 1971-bn. Forrás: Róna György archívuma.
Engem már nem elégített ki, hogy mindenki által játszott, poros háromakkordos számokból áll össze a műsor, és persze bármennyire szerettem énekelni, hiányzott a hangszer. A programunkban akadt néhány dal (Neanderthal Men; Ha-ha, Said the Clown; The Mighty Quinn), amelyben a gitárokon és az orgonán kívül apróbb szerepet kapott valamilyen vékonyhangú fúvós valami, amit én furulyának gondoltam akkoriban. Az előzőekhez képest viszonylag csekély anyagi befektetéssel magamhoz váltottam egy Béres- (hogy támogassam a hazait), és egy Yamaha típusú furulyát, és a nap tekintélyes részében megpróbáltam a legtöbbet kihozni a hangszerből, no meg önmagamból. Kissé furán hatott, amikor furulyáimmal jelentem meg a táncra éhes publikum előtt. Kezdetben azt hitték, meghibbantam, és összetévesztettem a bulit valamelyik Pávakörös összejövetellel, de aztán mindenkinek leesett, hogy nincs gond az elmeállapotommal, csupán igyekszem élethűen visszaadni a számok hangulatát. Ám ez csak a kezdet volt.
Rengeteget gyakoroltam, de sejtettem, hogy ez még csak az út eleje, és messze van az, amit szeretnék. Mind többször sétáltam el a Széchenyi utcai hangszerbolt előtt, és bámultam a kirakaton át titkos álmaim netovábbját, egy dobozból rám kacsintó ezüstösen csillogó instrumentumot: a fuvolát. Néha, éjszakai csavargásaim során odáig merészkedtem, hogy arcomat a kirakatüveghez nyomva próbáltam megérezni ennek a varázslatos hangszernek leheletét. Elérhetetlenül, és minden tekintetben messze volt, mint Bo Derek vagy Raquel Welch.
Az 1973-as Diósgyőri popfesztivál közönsége. Fotó: Fortepan / Gyulai Gaál Krisztián
A zenei ízlésem fokozatosan megváltozott, a popzene kifejezetten untatott, a hard-rock iránti lelkesedésem is hanyatlófélben volt, miután rám talált a fúziós-dzsessz és a progresszív-rock. Már nem hallgattam mást, csak King Crimsont, ELP-t, Colosseumot, Pink Floydot, Jethro Tullt, meg a Chicago‒Chase‒Blood Sweat & Tears szentháromságot. Itthon a Mini és a Syrius lett a mindenem, a világ végére is utánuk mentem volna, ha éppen ott játszanak. Oda éppen nem kellett (pedig nem volt ám olyan könnyű abban az időben „kék” útlevélhez jutni a magamfajtának), viszont olyan elképesztő helyeken is megfordultam e két zenekar miatt, hogy ma is borsódzik tőle a hátam. Nem tudom a részleteket, okokat, de egy időben valamiért egyik banda sem jött, (jöhetett?) Miskolcra, így aki látni-hallani akarta (és sokan akarták) őket, azok buszra vagy vonatra szálltak, esetleg stoppolni kezdtek, és meg sem állt mondjuk Izsófalváig… Vagy, Alberttelepig! Hihetetlen, ugye? Pedig megtörtént. Egy, az ötödik kontinensen favorizált együttes, amelyik Sydneyben aktuális világsztárokkal egy színpadon lépett fel, azokkal egyforma tisztelet övezett, és egy olyan, amelyik alapjaiban hozott újat a magyar rockba, vezéregyéniségét pedig a világ legjobb fuvolásai között tartják számon… Döbbenetes magyar valóság a hetvenes évekből.
Török Ádám a Diósgyőri popfesztivál színpadán. Fotó: Fortepan / Gyulai Gaál Krisztián
Nehéz progresszívnek lenni! Ezt nem kisebb valaki nyilatkozta az 1973-as Diósgyőri popfesztivál előzetes sajtókiadványában, mint a szívem lényegéből tisztelt Török Ádám, a Tabán utolsó hírmondója, a Fuvolalovag. Ma már, sok évtizednyi aktív zenélés után én is tudom. Mint ahogy azt is, hogy a nehézségek csak a gyöngéket tántorítják el, a kitartókat megerősítik! Számomra hetvenháromban, ott a DVTK stadionban véget ért az „Álmodozások kora”, kijelöltetett egy út, ami sokszor rögösnek tűnik, de megéri végigmenni rajta. Pontosabban: csak így éri meg! Hogy reggelente nyugodt szívvel nézhessek a tükörbe.
Hogy mi történt akkor és ott, Diósgyőrben, aki kíváncsi rá, ITT elolvashatja. Köszönöm a megtisztelő figyelmet.
Szerző: Völgyi Béla Tibor
Nyitókép: A Héliosz zenekar. Forrás: Róna György archívuma.
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
