Vikidál Gyula nem sokkal a Dinamit feloszlását követően kapta meg első színházi feladatát. Vajon szintlépésként élte meg, hogy ezentúl nemcsak énekelnie, hanem játszania is kell? Melyik szerepet kellett visszamondania az István, a király miatt? Milyen érzés volt a színdarabból készülő film forgatásán összetalálkozni a színész hősével? Mikor érezte meg, hogy nagy siker lehet az előadás? Interjúnkból kiderül.

Egy ilyen hosszú és gazdag pályafutást, mint a tiéd, nagyon nehéz bemutatni egyetlen életútinterjúban, ahhoz inkább egy vaskos kötet lenne méltó, így most arra teszünk kísérletet, hogy a színházi karrieredre helyezzük a hangsúlyt. 

1982 januárjában a Dinamit feloszlott, én pedig Budaörsön éppen vizet hoztam a Csata utca és a Marx Károly utca sarkán lévő kútról, amikor megjelent nálunk egy autóval S. Nagy István és Máté Péter. Már az utcán elmondták, hogy van egy új rockopera – ez volt a Krízis –, amelynek egyik főszerepére szeretnének felkérni. A szereplők közül sokakat addig még nem ismertem személyesen, Pista feleségét, Csongrádi Katát persze igen, és annak is örültem, hogy a Bergendy szolgáltatta a zenét, énekesük, Balogh Ferenc a „bandám” tagjaként játszott is a darabban.

A Városmajori Színpadon adtuk elő 1982 nyarán néhányszor ezt a West Side Story-ra hajazó zenés művet szép sikerrel – ebben hangzott el a később slágerré vált Zene nélkül mit érek én? című dal. A negatív főhőst, a Góré nevű bandavezért alakítottam, aki a Csongrádi Kata által játszott vidéki lányt akarja behálózni, de az ügyeletes jófiú megakadályozza ezt. Egy kis baleset miatt hagytuk abba a sorozatot, Csongrádi Katára ráborult a díszletként szolgáló hangfal-makett. De ettől az intermezzótól eltekintve csupa szép emlékem van, ez volt az első találkozásom a színpadi zenés műfajjal.

Akárhogy is nézem, ez szintlépés volt, hiszen nem csak énekelnem kellett, hanem a mű cselekményével kellett együtt élnem, előmozdítva azt azzal, ahogy játszom a szerepemet.

A történethez annyi még hozzátartozik, hogy az előadássorozat kapcsán találkoztam Lázár doktorral, aki a Madách Színház gazdasági igazgatója volt, ő intézte a fizetésünket, tőle tudtam meg, hogy 1983-ra betervezték a Macskák című musicalt, amelyben Balogh Ferinek és nekem szánták Mefisztulész szerepet. Én nem tudtam elvállalni, hiszen szintén 1983-ban mutattuk be az István, a királyt.

Szerintem nem bántad, hogy nem a Macskákban játszottál.

Az István, a királyt nem pótolhatta volna semmi, ez így van. Ez a darab – legalábbis egyik olvasatában mindenképpen – görbe tükröt mutatott a rendszernek. Az első igazi színészek a király udvari bolondjai voltak, akik ki merték mondani az igazságot, alkalomadtán kritizálhatták az uralkodót vagy a vendégeit is. Amikor Koltay Gábor felkért Koppány szerepére, nagyon megörültem, de felmerült bennem a kétség is, hogy alkalmas leszek-e erre a feladatra.

Abban bíztam, hogy a Szörényi Levente–Bródy János szerzőpáros egészen biztosan remek darabot alkotott. Személyesen még egyik szerzővel sem álltam kapcsolatban, ezért Koltay Gábor elhozta őket a Kertészeti Egyetem Klubjába egy P. Box-koncertre, ekkor beszéltem először mélyebben a szerzőkkel a darabról. 

Azt is lehetett olvasni egy cikkben, hogy te ekkor már kacérkodtál a történelem-ének-zene tanári szak elvégzésével is, ami az István, a király bemutatásának fényében igazán különösen hat. Igaz ez?

Valóban volt a több diplomával rendelkező feleségem ösztönzésére egy több évre szóló tervünk, de a felvételi eljárásra már nem került sor, főleg, hogy 1982 őszétől a P. Boxszal rengeteget koncerteztünk, lemezanyagot készítettünk, és az István, a királlyal hirtelen nagyon sok és fontos elfoglaltságom támadt. Csak pluszként említem, hogy az ősbemutató előtt, 1983 nyarán érettségiztem a budapesti I. kerületben lévő Petőfi Sándor Gimnáziumban. Ennek folytatása lehetett volna egy magasabb iskolai megmérettetés.

Hogyan tudtál beletanulni a színész mesterségbe?

Az István, a király többszörösen is emberpróbáló volt, hiszen nem egy átlagos kőszínházi előadásról volt szó, hanem egy nagyobb léptékű, grandiózus szabadtéri előadás-sorozatról, amiről film készült, a nagyközönség reakcióit is felhasználva. A sikeres előadások után ugyanis, némi szünettel, éjszaka tovább dolgoztunk, szépítettük, pontosítottuk a jeleneteket, a filmesek beálltak a kamerákkal, és rögzítették a snitteket. Mindez az én esetemben egybeesett azzal, hogy itt kellett megtanulnom egy új hivatást, a filmszínészet alapjait, vagy legalábbis a legfontosabb elemeit.

Nem nézek a kamerába, ha nem kell, nem pislogunk a közeli felvételek közben, ha a kamera megy körülöttünk, akkor nem mozgunk, és így tovább.

Úgy kellett játszani a szerepet, hogy hiteles legyek nemcsak énekesként, hanem mint színpadon jelenlévő, szerepet alakító figura. Ehhez kell a jó rendező, aki kihozza belőlünk a maximumot. Nagyon oda kellett figyelnem, hogy akár a tömegjelenetekben, akár a színészekkel közös jelenetekben elhiggyék rólam azt, amit sugallni akartam Koppányról és az ő személyiségéről. Életemben akkor találkoztam először színészekkel, akiket kedveltem, de személyes kapcsolatunk csak az István-előadások alatt alakult ki. Például Balázs Péterrel, akit addig is nagyon tiszteltem, és aki nálam sokkal többet tudott a színpad világáról, viselkedésről, a filmezésről, a színházról vagy a rendezővel való viszonyról.

Hogyan tudtad megtanulni a színész mesterséget? Volt, hogy spontán módon lestél el fogásokat?

Az egészet Koltay Gábor fogta össze rendezőként, aki nem sok mindent bízott a spontaneitásra. Lépésről lépésre instruált, nekem – képletesen szólva – fogta a kezemet is, melynek során átbeszéltük a történelmi hátteret, amiről akkor még keveset tudtam. Konkrétan, jelenetről jelenetre elmondta, mi a feladat, és azt miként kell megvalósítani. Géza temetésén viccesen megjegyezte: az se baj, ha „elharapod a torkát” Istvánnak, tehát nagyon plasztikusan tudott fogalmazni, ha azt akarta, hogy sikerüljön egy-egy jelenet. Koppány feleségeivel például a filmfelvételen nemigen ment az oldott hangulatban való dialógus, hiszen ez egy erotikával fűszerezett rész, itt Koltay Gábor elvitt a büfékocsiba, és – bár nem volt szokásban, ha dolgoztunk – itatott velem egy-két bátorító Unicumot, mire el tudtam lazulni a feladathoz.

Fotó: Kalocsai Richard 

Az István, a királyban a táncosoknak is fontos szerepük van, őket hogyan ismerted meg?

Novák Ferenc, azaz Tata tanította be a koreográfiát, és ő fogta össze a táncosokat. A vele történt első találkozásom eléggé sajátságosan zajlott le: az előző napi esőtől sáros, csúszós terepen próbáltunk, és láttam, hogy a táncosok valaki körül összegyűlnek, és minden idegszálukkal rá figyelnek, de azt, hogy ki állt a kör közepén, alig lehetett látni. Hallani viszont annál inkább, lévén, hogy ő is olyan „sudár” volt, mint én. Az azonban rögtön feltűnt nekem, hogy nagy tekintélye van előttük, mert nemcsak magyarázott, hanem be is mutatta a lépéseket a kétszáz táncosnak, és gyakoroltatta ezeket, mert előzőleg nem volt elégedett.

Nem sajnálta magát és a ruháját, ledobta magáról az inget, és nagy lelkesedéssel együtt mozgott a tanítványaival, akik követték minden mozdulatát.

Akkor tudtam meg, hogy a táncosoknak is van egyfajta „kottájuk”, hiszen a mindenkori főnök bemondására pontosan tudják, hogy milyen lépéskombináció következik. Amikor mindezt láttam, nagyon gyorsan leesett, hogy ennek az embernek mérhetetlenül nagy tekintélye van a táncosai előtt. Örök életemre megjegyeztem magamnak Novák Tatát, akivel aztán még sokat dolgoztunk együtt. Mind közül kiemelkedik, a 2003-ban, Csíksomlyón rendezett István-előadás, aztán vele vittük Erdélybe a darabot ottani kollégákkal kiegészülve, de megjártuk Felvidéket is. Ő rendezte Müpában az Egri csillagokat, amelyben Dobó Istvánt játszhattam több évig.

Visszatérve az István, a király kezdeti időszakára, mi volt az a pont, amikor már te is azt mondtad, hogy ez tuti siker? 

Sokszor nem mi döntjük el, hogy valami sikeres-e vagy sem, hanem a közönség, aki, ha valamit megszeret, akkor melléáll. A kőszínházban, ha a jegyszedő nénik be-bekukucskálnak a kulcslyukon, akkor az biztosan nagyon jó, és nem unalmas töltelék. Ehhez hasonlót éltünk át a rockopera királydombi próbái során is, amikor az első napon még lézengtek az emberek, mert azt sem tudták, mi készülődik, aztán a következő napokon egyre gyarapodott a számuk. Nagyjából a negyedik napon már a rendőrségnek kellett kordont felállítani, hogy az érdeklődők ne zavarják a próbáinkat.

Ekkor már lehetett érezni, hogy „valami van a levegőben”, ahogy szokták mondani.

Az pedig, hogy az eredeti három előadásból hét lett, már egyértelműen jelezte, hogy sikerünk van. A siker egyik nagyon fontos előfeltétele volt a felvételek elkészítése, hiszen várható volt, hogy a Koltay Gábor által kiválasztott, jól éneklő szereplőgárda nagyszerű hanganyagot tesz le az asztalra. Amikor az Elkésett a békevágy című részt énekeltem fel a stúdióban, előttem rögzítették már Sebestyén Márta és Varga Miklós hangját.

Mártit korábban nem ismertem, de feltettem magamban a kérdést, hogy eddig miért nem hallottam róla, annyira tetszett a hangja, elolvadtam tőle; Miklósról mindig jó véleményem volt, ismertük egymást a P. Box megalakulása óta. Zseniális istváni hang. Bennem volt a bizonyítási vágy, hogy nekem itt most „nagyon kell tolni”, hogy megfeleljek. Úgy érzem, egymást húztuk egyre feljebb és feljebb, nekem óriási segítség volt, hogy hallottam a többieket énekelni azokban a számokban, amelyekben én is szerepeltem. Az egész rockoperát elejétől a végéig azonban csak a Királydombon ismertem meg, amikor elkezdtünk próbálni. Addig talán csak a szerzők és a rendezői stáb hallotta teljes egészében a művet. Már az első hangoknál forrni kezdett bennünk a tenni akarás, a kíváncsiság, hogy mit szól majd a közönség ehhez a csodálatos zenéhez és történethez.

Volt 1983-ban kedvenc dalod az István, a királyból?

Vannak helyzetek, amikor az ember képes befogadni első hallásra bizonyos dalokat, főleg zenei ízlése okán. Az előbb már említett Elkésett a békevágy számomra idetartozik, mert a két előadótársam nagyon meggyőző hangi adottsággal énekelt, és összességében is nagyon drámai ez a dal, tulajdonképpen ez az egyik fordulópontja a cselekménynek.

Az igazi mélységét persze akár sokadik meghallgatás után is lehet még tovább elemezni, és a szövegét is tudni kell értelmezni, hiszen csak akkor lehet vele azonosulni, és következésképp jól előadni, valamint belehelyezni az egész történet kontextusába, amitől hitelessé válik az előadás. Ettől lesz igazán megkapó egy zeneszám, amitől még évek múltán is emlékezünk rá, és ez összességében igaz az egész István, a királyra, mert itt a teljes alkotás nagyon el van találva.

A teljes interjú ide kattintva olvasható el.

Szerző: Csatári Bence

Nyitókép: Kalocsai Richard

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.