Azt hiszem, a magyar könnyűzene történetében nincs még egy olyan ember, akinek a munkásságát olyan sok (jogos) kritika érte, mint az éppen száz éve született Erdős Péterét.

Emlékszem, hogy regnálása idején, az 1970-es és ’80-as években a mezei zenerajongók körében állandó téma volt a destruktív tevékenysége. Szájról szájra terjedt, hogy bizonyos rockzenekarok őmiatta nem készíthetnek nagylemezt, amelyek készíthetnek, azoknak a dalszövegeit cenzúrázza, és bizonyos énekesnőktől az előbbre jutásuk elősegítése érdekében szexuális szolgáltatást vár el. Az általa támogatott zenészek megengedően nyilatkoztak róla, a favorizáltak természetesen dicsérték, de a többiek, a megtűrtek és a tiltottak rendesen osztották, és akik még köztünk vannak, manapság is indulatba jönnek, ha meghallják a nevét.

Működése idején az elégedettlen hangok a hivatalos fórumokon ritkán szólalhattak meg. Akadtak rockzenei rádióműsorok, amelyekben a zenészvendégek néhány keresetlen szóval illették őt. Megmaradt bennem egy 1980. körüli élő beszélgetős adás, amelybe Erdős mellett több zenészt is meghívtak, és Schuster Lóránt a maga karakán módján számonkérte a mestert, hogy miért akadályozza a P. Mobil első nagylemezének kiadását. Némi vitát követően Erdős azt mondta, hogy rendben, gyere be jövő héten, megbeszéljük, és lesz Mobil LP. Így is történt, 1981-ben megjelent a Mobilizmo.

Erdős Péter hányatott politikai életútja ismert: a Rákosi-érában a kultúra területén és a sajtóban is dolgozott, közben kémkedés vádjával három évre lecsukták, majd az ’56-os forradalom miatti kiállásáért újra börtönbe került, aztán, mint mégiscsak jó kommunista, a Szerzői Jogvédő Hivatal Színházi Osztályát vezette. Elvégezte a jogi egyetemet, és jogtanácsosként került 1968-ban a Magyar Hanglemezgyártó Vállalathoz, ahol hamarosan a könnyűzenei lemezkiadás irányítása lett a feladata.

Rottenbiller utca 47., a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat stúdiója. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Erdős Péter, az MHV igazgatójának, Bors Jenőnek a pop- és rocklemezek kiadásáért felelős bizalmi embere és egyben a lemezgyár propaganda-menedzsere botfülű volt. E „fogyatékosságának” lépten-nyomon, vicces formában hangot is adott. A botfülűségnek van enyhe és súlyos fokozata is, Erdős az utóbbi kategóriába tartozott. Egy jóismerősöm, aki anno a Magyar Televízióban zenei szerkesztőként dolgozott, úgy jellemezte őt, hogy két dalt csak a dalszövegek alapján tudott megkülönböztetni. Fiatal felnőtt koromban, a nyolcvanas években sokszor eltűnődtem azon, hogy hogyan kerülhetett Erdős a zene közvetlen közelébe?

Bizonyára azért tették a lemezgyári pozíciójába, mert a kultúrpolitika irányítói en bloc lenézték a könnyűzenét, különösképpen a rockzenét, az egészséges szocialista közérzetre veszélyesnek minősítették a hosszúhajúak dekadens csörömpölését, és a zenében outsider Erdősről, a megbízható, agilis emberükről úgy vélték, hogy majd jól megregulázza a rockereket, megfelelően fogja kézben tartani a lemezkiadást, és a cenzori munkára is kiválóan alkalmas. Az, hogy botfülű, akár egy fricska is lehetett a lenézett zenészek felé… Ez van, ő a főnök, boldogítsátok egymást! Úgy képzelem, a hendikepje miatt frusztráció gyötörhette Erdőst, ami fokozhatta a munkakedvét, vagyis egyfajta bosszú formájában vezethette le kellemetlen érzéseit… A képzett és jobbnál jobb zenészeknek én mondom meg, hogy ki igen és ki nem, és hogy merre meddig hány méter.

Mint közismert, a popcézárt a szakmai szempontjai mellett politikai megfontolások és a személyes rokonszenv vagy ellenszenv is motiválta abban, hogy melyik előadó, zenekar lemezanyaga kaphat zöld lámpát, melyiket helyezi időszakosan parkolópályára, melyiket löki be a süllyesztőbe, és ki az a zenész, aki ne is álmodjon saját hanghordozóról. A bűnös Nyugat lázadó rockzenéjét játszó Radics Béla nyilvánosan is be-beszólogatott a hatalomnak, ő sohasem készíthetett nagylemezt. A punkzenekarokat és az újhullámos bandák egy részét Erdős egy az egyben félresöpörte. Török Ádámról úgy vélekedett, hogy nem úgy él, mint egy szocialista ember (ebben történetesen igaza volt), és „hippivezérként” aposztrofálta a Mini frontemberét, ezzel együtt a zenekar sok év várakozást követően 1977-ben első nagylemezének kiadását ünnepelhette. A szintén rosszfiúkból álló Hobo Blues Band 1980-ban a Krokus–Omega–HBB turnén óriási sikerrel szerepelt, Erdős, látva a bandában az üzleti lehetőséget, igent mondott a debütáló nagylemezükre. Egy évvel később az elkészült Kopaszkutyát már betiltotta, és hasonlóképpen járt a Beatrice 1979-ben felvett zeneanyaga, amely csak a rendszerváltás után került a boltokba, és lehetne folytatni a sort.  

Rottenbiller utca 47., a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat stúdiója. A keverőpultjánál a Piramis együttes tagjai állnak, Som Lajos, Závodi János, Gallai Péter, Köves Miklós, Révész Sándor. Fotó: Fortepan / Szalay Béla

Tehetségesek, csak a bőrruha és azok a láncok ne lennének, mondta Erdős a Piramisról, aztán Révészék hatalmas népszerűségén felbuzdulva kitalálta, hogy válaszképpen a popzenében fel kell karolni a diszkós, slágergyáros, a „jó fiúk és lányok” által szerethető együtteseket, amelyek a lemezeladási listán überelik a rockereket, és az egyik bandát a csúcsra kell juttatni. A szavakat a tett követte, és a csúcsra a Neotont juttatta fel.

1976-ban a Neoton egyesült a három Éva alkotta Kócbabákkal, és a nevük Neoton Família lett. Erdős 1977-ben kezdte felfuttatni a brigádot, és miután megjelent a Csak a zene című albumuk, turnéra indultak idehaza és a szocialista országokban, közben a nős popcézár összejött Csepregi Évával. Évről-évre nagylemezt adhattak ki, és az együttes körüli hatalmas hírverésnek köszönhetően országos sztárcsapat lettek. Ha bekapcsoltad a rádiót, vagy a Santa Maria, vagy a Marathon szólt, a szomszédunkban lakó kislány egész nap azt üvöltötte, hogy Don Quijote, Don Quijote, a szélmalom az mire való.

Sohasem kedveltem a Neoton Família zenéjét, a barátaim sem, távol állt tőlünk a gépiesen jókedvű, egyszerű dallamvezetésű diszkóslágerek világa, de tinédzser csapatunknak volt egy játéka. Melyik a legjobb csaj a három Éva közül, melyik mozog a legjobban, melyiknek a legfeszesebb ott, ahol feszesnek kell lennie, tettük fel kábé évről évre a kérdéseket, és a válaszok alapján sorrendet állítottunk fel. Mindhárom Éva megjárta a három lehetséges helyezés mindegyikét, és Fábián Éva mindig elnyerte a „tulajdonképpen ő a legszimpatikusabb” elnevezésű különdíjat. A lány 1980-ban elhagyta a Famíliát, és szólóban folytatta.

A Kócbabák vokálegyüttes a Magyar Rádió 8-as Stúdiójában, jobbról Pál Éva, Fábián Éva és Csepregi Éva. Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán

Erdős közhírré tette, hogy 3 éven belül világsztárunk lesz, és 1979-ben a Cannes-i MIDEM zenei vásáron az 50 fős zenészi különítményével bemutatta a magyar pop- és rockzenét. A magyar előadók angol nyelvű lemezei megjelentek külföldön, emlékeim szerint az LGT-nek jól ment a szekér, a Neoton Família Spanyolországban, Japánban és Dél-Koreában nagy karriert csinált, de világsztárunk azért nem lett.

A popcézár számos popformációt támogatott, de ügyelt arra, hogy ne lehessenek a Neoton egyeduralmát veszélyeztető riválisok a palettán. A Neotonhoz hasonló stílusban nyomuló Kati és a Kerek Perec pályája veszedelmesen ívelt felfelé, úgyhogy valamit lépni kellett. 1980-ban Erdős áthívta a Kerek Perecből a Neotonba Bardóczi Gyulát és Végvári Ádámot, majd Nagy Katiék évek óta tartó fényes menetelése, hogy, hogy nem, lejtmenetbe kapcsolt, a formáció feloszlott, és szegény Nagy Kati, a féltucat hangszeren játszó, egyedi hangú énekesnő mehetett külföldre vendéglátóipari zenésznek.  

A Kati és a Kerek Perec 1979-ben. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Arra is van példa, hogy Erdős akarata ellenére mégis nagylemezhez juthatott egy zenekar. Az 1980-ban berobbant jampi-Hungaria bemutatkozó lemezéről Erdős hallani sem akart. (Szerintem a Hungaria-féle vidám, táncos rock and roll és a rockabillys „meseviláguk” nem igazán okozhatott károkat a szocialista ifjúság lelkivilágában, de Erdős másképp gondolta. Amikor két hétre nyaralni ment, egyik munkatársa, Wilpert Imre támogatásával Fenyőék felvették a Rock and Roll Party című LP-jüket, és mire a popcézár hazajött, már nem akadályozhatta meg a megjelenést.

1979-ben megalakult a Dinamit, és a közbeszédben azonnal elterjedt, hogy „állami rockzenekar”, meg hogy „ez Erdős Péter bulija”. Nem tudom, hogy a tagok kényszerítés hatására, vagy kérésnek eleget téve igazoltak az új bandába, a lényeg, hogy a P. Mobilból Vikidál Gyula, a Miniből Németh Lojzi, és Frenreisz Karó mellől a Skorpio három tagja érkezett az együttesbe. Óriási sajtójuk volt, és Erdős nem cicózott, a supergroupnak egyből kijött két kislemeze, és a következő évben a nagylemeze is. A Dinamit bemutatkozó koncertjét 1979. nyarán tartották a Skála áruház parkolójában. Irdatlan tömeg előtt szólt a szlogenjük szerinti „őszinte, kőkemény rockzene”, Vikidál hatalmas kalapáccsal egy kovácsüllőt püfölt, én pedig, a 19 éves, a nagy hangulatban belelkesedő rockrajongó megállapítottam, hogy egész jó ez, amit csinálnak.

A Dinamit a próbateremben. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Hallgattam a rádióban a számaikat, majd egy házibuliban a nagylemezüket, és fokozatosan kijózanodtam: ez a Dinamit zeneileg elég egyszerű és közhelyes, a dalszövegeik pedig mosolyra fakasztóan gyerekesek. Valamennyi barátom hasonlóképpen vélekedett a produkciójukról, és nem értettük, hogy öt ilyen kiváló zenész hogyan tehette ilyen alacsonyra a mércét. Ezt még ma sem értem. Azt azért tudjuk, hogy ha az állam belepiszkál a kultúrába, esetünkben a rockzenébe, abból nem sok jó sül ki.

Erdős hírhedt nőügyeiről (ha kedves leszel hozzám, előnyt élvezhetsz a szakmában) elég sokat hallhattunk és olvashattunk. Volt egy rádióműsor a kilencvenes években, amelyben megszólalt a popcézár két-három egykori munkatársa, és így napvilágot látott a „felmentő sereg” véleménye. Szerintük a nőügyek nem voltak igazak, valójában egyes kezdő énekesnők és a kevésbé tehetségesek, mivel nem jutottak előbbre a pályájukon, Erdőst jelölték meg bűnbaknak, és ők híresztelték el, hogy a neki nem behódoló nőket ellehetetlenítette.

Az 1979-es MIDEM után Erdős azt kérdezte Pál Évától, hogy lenne-e az élettársa. A nő kerek perec nemet mondott, majd négy év keserű kenyér után kilépett a Neotonból. Néhány évvel ezelőtt hallottam először arról, hogy Erdős akkoriban együtt élt hármasban a feleségével és Csepregi Évával. Kicsit bizarr felállás, bár én támogatom azt a nézetet, hogy mindenki úgy él, ahogy akar… Szóval ide akarta Erdős negyediknek Pál Évát? Hát… Ilyen példát mutatott Török Ádámnak, akiről megrovóan megállapította, hogy nem úgy él, mint egy szocialista ember?

A nyolcvanas évek elején a befutott, legjobb hangú énekesnőnek tartott Cserháti Zsuzsának Erdős felajánlotta, hogy legyen vokalista a Neoton Família soron következő nagylemezén. Cserháti nemet mondott, és onnantól kezdve egyre-másra csökkentek, majd megszűntek a fellépési lehetőségei, és ő, jobb híján kiment a zenekarával az NSZK-ba vendéglátózni. Hát, nem tudom, ez az ajánlat azért elég brutális húzás volt a popcézár részéről. Mintha Törőcsik Andrásnak felajánlotta volna az MLSZ, hogy elmehetne labdaszedőnek valamelyik élcsapat meccseire. Tudom, hogy a vokalista nincs azonos súlycsoportban a labdaszedővel, de a megalázás tekintetében igen.

Néhány éve Bódy Magdival készítettem interjút egy magazin számára, és a beszélgetés során az énekesnő többször is emlegette a pályafutását megkeserítő Erdőst, aki őt háromszor hívta be magához, hogy „legyen kedves hozzá”, de Magdi nem lett kedves hozzá. Először 1972-ben a Ki Mit Tud? után környékezte meg. „Nagyobb sztárt favagok (sic) magából, mint a Koncz Zsuzsa” – mondta neki, a második eset a Generál és a Mikrolied vokál együttműködése idején volt. Erdős mindhárom lánnyal szólólemezt akart készíteni, akik azonban nem lettek hozzá kedvesek, így ugrottak a lemezek. Harmadszor 1981-ben próbálkozott Erdős Magdinál, aki a nemrég indult KFT énekese volt. A zenekar beadta a nagylemeze anyagát a lemezgyárnak, amire semmi reakció sem érkezett, majd Erdős a táncdalfesztivál előtt kivette Magdit a csapatból, a Bábu vagy című nótát már nem ő énekelte, és később a nagylemezt nélküle csinálták meg.

Erdős ez esetben is ügyelt arra, hogy egy újabb együttes, énekesnővel, ne fenyegesse a Neoton vezető pozícióját. Magdi férjhez ment Kanadába, és Amerikában mint dzsesszénekesnő, szép pályát futott be. A nyolcvanas években valamelyik MIDEM fesztiválon összefutott Erdőssel, aki gratulált neki a kinti sikeréhez, mire Magdi mosolyogva annyit mondott, hogy Péter, én ezt tulajdonképpen neked köszönhetem.

Erdős Péter a rendszerváltás idején, 1990 elején hunyt el. Sokan úgy vélekedtek, hogy a távozása sorsszerű volt, hiszen az új világban az állami monopolhelyzetből folytatott tekintélyuralmi tevékenységének leáldozott, és a popcézár a megváltozott körülmények között aligha érvényesülhetett volna.

Cserháti Zsuzsa kérése – „boldogság, gyere haza” – meghallgattatott odafent. 1996-ban visszatért, sorra megjelenő nagylemezei hatalmas példányszámban fogytak, koncertezett, és leadta a plusz kilóit is. Sajnos csak rövid időre, de megadatott neki az a méltó karrier, amelytől annak előtte megfosztották.

Még a nagy visszatérés előtt hallhattam őt egyszer élőben fellépni. A kilencvenes évek első felében Cserháti rendszeres vendége volt az általam is látogatott Nagymező utcai Piaf bárnak. Egy éjszaka zongorista kísérettel kisebb koncertet adott. Hosszú, tógaszerű ruhában, fejkendőt viselve érett, rekedtes, afroamerikai hangján örökzöld dzsesszdalokat énekelt. Csodálatos volt.

Szerző: Kabai József

Nyitókép: Nyitókép: Erdős Péter a Pulzus 1980 októberi adásában. Forrás: Youtube; Magyar Hanglemezgyártó Vállalat Dorogi Hanglemezgyára. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás.

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.