Hatalmas munkabírás, életszeretet, örök kíváncsiság jellemzi Wolf Péter zeneszerzőt. Aki egy kicsit is beszélgetésbe elegyedik vele, valószínűleg gyorsan erre a következtetésre jut. Az 1947-ben született, Artisjus Könnyűzenei Életműdíjas művésszel elmaradt gyerekkorról, eldöntött sorsról, a mély vízről és a sikerekről, Bach úr zenéjéről és a könnyű műfajjal való találkozásról is beszélgettünk.

Milyen volt az ötvenes években gyereknek lenni?

Nem tudok igazán válaszolni erre. Nem éreztem, hogy nekem gyerekkorom lett volna, az a tradicionális értelemben vett, játszással, tanulással, vegyesen eltöltött időszak. Nekem tanulás, tanulás volt. Gyerek csak hétvégén voltam öt percre, meg a nyári, és az iskolai szünetekben. Egyébként zeneóvodába jártam, és amikor elindult az általános iskolai tanulás, akkor én párhuzamosan jártam a Steinitz zenedébe. Ott volt a körút és a Király utca sarkán, ugyanabban a tömbben, mint a Zeneakadémia, és a rendes, normális iskolai elfoglaltságon túl napi három-négy órát gyakoroltam, mentem a zeneiskolába, szolfézs órára meg kamarazenélés órára. Úgyhogy a gyerekkor döntően munkával telt el. Nem vettem észre, nekem föl sem tűnt, hogy ez máshogy is lehetne. Lázadni sosem lázadtam ellene.

Örömet is okozott?

Szerettem, igen. Szerettem a sikereket. Ahol pódiumhoz jutottam, ott nekem sikerem volt. Az iskolában mindenféle kivételeket élveztem, mert az ünnepségeken én zongoráztam, a Kern Andris meg szavalt. Az, hogy a gyakorlásnak ez volt az eredménye, átsegített azokon a röpke pillanatokon, amikor esetleg átfutott az agyamon, hogy most mennek a hátam mögött – mert az ablaknak háttal ültem, hogy a zongorához leülhessek – a parkba focizni, tulajdonképpen mehetnék én is, de miután az ajtónál az apám állt őrt (nevet), képletesen persze, illetve ő figyelte a gyakorlásomat, mialatt a délutáni rutinjait végezte, szó sem lehetett erről. Eldöntötték helyettem, hogy nekem mi a sorsom, de jól döntöttek, azt gondolom, így visszanézve teljesen korrektek voltak.

Nyitnék egy zárójelet: aztán évekkel később zenéltek együtt a szülőkkel?

Olyan volt, hogy iskolai ünnepségen nem zongoráztam, hanem énekeltem, és az apám kísért, és Brachfeld Siegfried konferált, akivel aztán később volt közös turnénk, amikor már Hacki Tamással muzsikáltam. Volt olyan nyarunk, amikor együtt laktunk vele: csodálatos ember, rendkívül értelmes, érzékeny, fantasztikus pasas. De visszatérve, nem, apám csak kísért zongorán. Ebben az egy esetben fordult elő, soha többé se előtte, se utána. Hiszen, ha én a rádióba mentem felvételre, akkor azért mentem eleinte, mert ugyan őt hívták, de nem ért rá, és akkor elküldött engem maga helyett. Tizenöt-tizenhat éves korban szépen be lettem dobva a mély vízbe.

Igen, olvastam több helyen ezt a történetet. Mit gondolhattak a rádió részéről, hogy nahát, Wolf apuka a kis Petit küldi be maga helyett? Hogy reagáltak az első alkalommal?

A legelső alkalommal nyilván apám megbeszélte azzal, aki őt hívta, hogy ne aggódj, beküldöm a fiamat, és meg fog felelni. Ez így is történt szerencsémre, és egyszer csak, tizenöt-tizenhat évesen belecsöppentem a felnőtt művészek közé. A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara készítette a felvételeket, ahol ha könnyűzenei zenei vonzata volt, akkor jött még pár ember a Stúdió 11-ből. Vagy a Stúdió 11 készítette a felvételeket: ott ült a Dobsa Sándor, ő vezette őket, egy nagyszerű, elképesztő kvalitású zongorista-zeneszerző, de ha nem egy billentyűs hangszer kellett, hanem kettőre írták a darabot, mert mondjuk a zongorán kívül még írtak orgonát is, akkor két emberrel dolgoztak. Voltam olyan felvételen, ahol négy billentyűs kellett, és ott a későbbi zeneakadémiai tanárom, Nagy Olivér mellett én is szóhoz jutottam. Egyszer csak a kollégája lettem három órára.

Fotó: Kalocsai Richard 

Helyezzük el az időben, mikor járunk.

1962–63-ban járunk, nemcsak a zongorás stúdiózással, hanem a Harmónia Énekegyüttessel is ekkoriban kezdtem el dolgozni. És akkor kezdődtek a – hogy mondjam –, „színes ebédjeim”. Értem ez alatt azt, hogy akkor megnyílt a könnyű műfaj is a palettámon, mert addig csak komolyzenével foglalkoztam, és egyszerre csak jött a könnyűzene, a kor könnyűzenéje, tánczenéje, popzenéje.

Azt mondta egy korábbi interjúban, hogy már gyerekkorában is Johann Sebastian Bach volt a mérce, és mai napig ő a zsinórmérték.

Abszolút, ez nem változik. Én most ki fogok zarándokolni Münchenbe, egy koncertre meghallgatni egy 18 éves csodálatos orosz zongoraművész kislányt, aki a Bach-partitát úgy játssza, ahogy talán még senkitől sem hallottam. Pedig sokaktól hallottam már, és nagyon válogatós vagyok. De Bach úr zenéjével engem falhoz lehet állítani.

Mindenre hajlandó vagyok, hogy Bach-zenét hallgathassak.

De ezzel párhuzamosan 1962–63 magasságában mégis történt valami. Mi történt?

(Nevet.) John Lennon és Paul McCartney, George Harrison és Ringo Starr! Az általános iskola és a zeneiskola után következett a zenegimnázium, ahol közismereti tárgyak voltak, és a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola, meg a zenei tárgyak. A zenegimnázium számolt azzal, hogy mi már a zene miatt megyünk oda, és a közismereti tárgyakat így sokkal kisebb óraszámban oktatták. A tanítás fél 11-kor vagy 11 óra 20-kor fejeződött be azért, hogy átadhassa a helyét a zenei óráknak és a gyakorlásnak. No hát mi a gyakorlás helyett elkezdtünk focizni a zenegimnázium udvarán, és ott a rohangálás alatt azt énekeltük, hogy She loves you, yeah, yeah, yeah! Szóval nem Bachot énekeltünk a focihoz.

Honnan jött a beat? Mi volt a zeneforrás?

Volt egy Huzella Elek nevű tanárom, egy fantasztikus zeneszerző, egy rendkívül széles látókörű pali. Az ő fia egyébként Huzella Péter, a Kaláka együttes volt tagja. Huzella Elek egyszer azt mondta, hogy van-e kedvünk meghallgatni valamit, amit eddig nem hallhattunk. És lejátszott nekünk magnóról egy Beatles-nótát. Egyrészt autentikus forrásból jött, mert ugye egy komoly ember ajánlotta, másrészt én nem hiszem, hogy a zenében még egyszer valami hasonló előfordulhat, mint akkor. Volt egy technikai forradalom és volt egy művészi forradalom, és a kettő együttesen robbant ekkorát. Amikor meghallottuk, képtelenek voltunk eldönteni, hogy mivel állítják elő azt a hangot, amit mi addig bőgővel vagy tubával tudtunk. Basszusgitár. Senki nem hallott még addig ilyenről. Ott láttuk-hallottuk, és hát ez két világzseni, Lennon és McCartney, ezeket nem lehetett megállítani, meg is őrült értük a világ, azonnal, teljes joggal.

Fotó: Kalocsai Richard 

Pár éve visszakerestem a Magyar Rádió és Televízió Újság archívumában, hogy mikor kezdtek el itthon Beatlest játszani, és meglepő, hogy Beatlest relatíve rendszeresen játszott a Magyar Rádió a Love Me Dotól kezdve. Más beatzenekart nem nagyon mutattak be, de a Beatles valahogy rögtön átment.

Kettős oka lehet. Az egyik, hogy a szerkesztők jó fülű, tehetséges, értelmes emberek voltak. Én tényleg azt gondolom, hogy egy ritka korszakot élhettem ott meg velük. Tobzódtak minden területen. Aki művészi területen mozgott, és meg akarta mutatni magát, annak a Magyar Rádió és a Magyar Televízió volt a színtere. Kész. Ezért mindig ott téblábolt a színművészet színe-java, a zeneművészet színe-java, az irodalom színe-java. Ha az ember leült a Pagodában, egy óra alatt Ferencsik Jánostól kezdve a Bessenyeiig, Páger Antaltól, Fényes Szabolcstól kezdve mindenkivel találkozhatott.

Úgyhogy ez az egyik oka, hogy jó fülű emberek a saját ízlésüknek engedve nyilvánvalóan lejátszották a Beatles-dalokat.

A másik az volt, hogy azokat a társadalmi problémákat, amiket a Beatles a szövegeiben későbbi éveiben feszegetett, azokat baromi kevés ember értette, mert az angol nyelv akkor egy nemkívánatos valami volt. Az ötvenes években gyerekkoromban én titokban jártam angolul tanulni. Mások titokban mentek hittanórára úgy, ahogy én angolra. Úgyhogy ez lehetett az oka, és tényleg, a Beatles mindent lesöpört.

Ez pontosan olyan, mint nemrég Schiff András koncertjén. Eljátszott két Mozart-zongoraversenyt, eldirigált egy Haydn-szimfóniát, és akkor jöttek a ráadások, amelyek közül az egyik Bach Brandenburgi versenyének egy részlete volt. És akkor Bach úr rendet csinált: jól van, megmutattátok, szevasztok, egyébként így kellene. Ez volt a Beatles a könnyűzene területén az én olvasatomban. De aztán akkor is félreálltam az autóval, hogy ne zavarjon semmi, amikor meghallottam az első Earth Wind & Fire-felvételt. Később persze lemezeket vettem tőlük, és akkor gyanús lett, hogy egyik kedvencem, Ramsey Lewis zongorista nagyszerű nagyzenekari hangszerelésű lemezein a fúvós hangzás nagyon hasonlít az EWF-re. És ugyanaz a Charles Stepney volt az Earth Wind & Fire-nél a fúvós részleg hangszerelője, mint Ramsey Lewisnál korábban.

Olyan szempontból is izgalmas időszak volt 1963–64–65, hogy Magyarországon a beatet közvetlenül megelőző időszakban, illetve azzal párhuzamosan létezett egy dzsesszhullám is. A dzsesszisták hirtelen kaptak egy lehetőséget, hogy megjelenjenek lemezek, rádiófelvételek.

Minél egyszerűbb valami, és a popzene egy nagyon egyszerű szövet, annál többen követik, annál többen művelik, annál többen értik. Hogy a komolyzene, a dzsessz, a pop hogyan arányul a tömeghez, nyilván ezen alapul. A komolyzene nyelvéhez sokat kell tanulni, hogy az ember elsajátítsa, a dzsessz is ugyanilyen műfaj. A dzsessz Magyarországon hosszú ideig egy gyanús valami volt, egészen addig, ameddig valami nagyon okos ember – én úgy sejtem, hogy ez Pernye András lehetett, meg Gonda János, hiszen mindketten a dzsessz tanszak alapítói között vannak, tehát ők voltak, akik az elvtársakkal megértették, hogy a dzsessz a szegény elnyomott néger elvtársak zenéje. Jaaaa, akkor jöhet! És akkor egy kicsit szabadabb lett, ami addig csak kis körben hallgatott dolog volt. Egymás között adogattuk a lemezeket, vagy ott volt Willis Conovernek az adása az Amerika Hangján, amit mindenki hallgatott. Felvettük magnóra, és ezerszer átjátszottuk úgy, hogy majdnem élvezhetetlen volt már.

A teljes interjú ide kattintva érhető el.

Szerző: Bihari Balázs

Nyitókép: Kalocsai Richard

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.