A magyar könnyűzene története természetesen nemcsak a beatkorszakból áll, blogunk sem úgy működik, hogy kizárólag a Kádár-korszak történéseivel foglalkozik, hiszen egy előadó, egy szerző, egy zenekar, egy zeneipari háttérember élete, karrierje sokszor korszakokon ível át.

Éppen ezért nem tudunk egy történetet lezárni 1989-ben, vagy elkezdeni a hatvanas évek elején.

Sokszor előfordul, hogy a történetek új megvilágítást, értelmezést kapnak, korábban ikonikussá dagadt események, vélemények árnyaltabb megközelítésben válnak láthatóvá egy új szempont, egy addig ismeretlen adat megjelenése után. Hát ilyen a történetírás: sokszor újraolvasni/nézni és újraértelmezni már ismert anyagokat. Persze sokszor az új információk sem változtatnak egy korábbi, a társadalomba rögzült véleményen. Hát ilyen a történelem.

Mostani történetünk azt a példát szemlélteti, amikor az orrunk előtt van az információ, hatvan év elteltével is bőven lehetnek még élő tanúk, de nem vesszük észre. Témánkkal a zenei újságírás soha (!) nem foglalkozott és így teljesen más, alternatív történet kanonizálódott. Ha mégis tévednék, az illető szerző tegye fel a kezét.

A magyar beatkorszak áttörésének évét 1965-re teszi a közfelfogás, ebbe nem is mennék bele, hiszen elég csak rákeresni oldalunkon. Az első nyugati beatzenekar magyarországi fellépését szintén 1965-re datáljuk, amikor egy, a hazájában teljesen ismeretlen zenekar, a Stovepipe no.4. (négyes számú kályhacső) – Andy Fernbach (szólógitár), Dave Fernbach (billentyűk), Mick Bryan (gitár és szájharmonika), Pete Brown (dobok), Jonathan Leather (gitár és rumbatök) – lépett fel Nagy-Britanniából és adott több, nagy sikerű koncertet, melynek utolsó állomásán a Kisstadionban játszottak, ahol egy korabeli amatőr filmes (a Moszkva téri galeri tagja) pontosan olyan rajongó tömeget rögzített, mint ahogy a Beatles-koncertfilmeken látható.

A Stovepipe egyébként protekcióval került Magyarországra: 1964-ben Leather Magyarországon nyaralt az anyukájával, és egy fogadáson valamelyik kormánytisztviselővel beszélgetve jutottak el a meghívásig. A zenekar 1965 tavaszi turnéja a régi Sportcsarnok, a Zeneakadémia, a pesterzsébeti Vasas Művelődési Ház, Pécs, Székesfehérvár, Baja, Szeged, Hódmezővásárhely és Kisstadion tengelyen mozgott.

A Stovepipe no.4-nak nem volt hivatalos brit lemeze, a nagy siker után azonban a Rottenbiller utcában lehetőséget kaptak, hogy májusban rögzítsenek egy EP-t (The House of the Rising Sun, Pretty Thing, My Babe, EP 7317). Valószínűleg ez lehetett a zenekar pályafutásának a csúcspontja, hazájukban továbbra is ismeretlenek maradtak és itthon is hosszú évtizedekre kikoptak a köztudatból.

Annál is inkább, mert a kánon szerint a Stovepipe-ot követő zenekarok 1967-től valóban sztároknak számítottak: a Nashville Teens többször visszatért turnézni, Ray Philips mindig szolgáltatott valami bulvár közeli témát, a Spencer Davis Group (és Millie Small és a VIP) koncertjének és a lovasrendőr-attaknak pedig külön cikket is szántunk.

Ám 1965 legvégén, 1966 legelején megelőzte őket valaki: járt itt egy zenekar, mégpedig egy kifejezetten jól csengő név, amely bár soha nem számított olyan sztárnak, mint mondjuk az Animals (amely akkoriban Lengyelországban lépett fel), de jó néhány slágerlistás dallal volt jelen évtizedeken át. Éppen ezért talán jogos ennek fényében feltenni a kérdést: hogyan lehetett elfeledkezni a Jimmy James and The Vagabondsról?
A Jimmy James and the Vagabonds a londoni mod színtér egyik kikerülhetetlen zenekara volt, vezetője Jimmy James (a zenekarnév alapján ki más?), született Michael Francis James Jamaikában született egy Brown's Town nevű településen és Kingstonban nőtt fel. Bewildered and Blue (1961) és Come to Me Softly című dala már helyi sikert aratott, és amikor Roger Smith kanadai menedzser javaslatára James csatlakozott a már működő Vagabondshoz, együtt úgy döntöttek, hogy a beatzene fővárosába, Londonba költöznek.

1964 áprilisát írtuk, a világban dúlt a Beatlemánia. Érkezésük után két héttel már a Ska-Time (Decca Records) albumon szerepeltek Jamaica's Own Vagabonds néven, így övé az egyik első jamaikai ska felvétel, amelyet az Egyesült Királyságban rögzítettek. A Jimmy James and the Vagabonds azonban ennél sokkal színesebb zenét játszott: a rhythm and blues, a big beat és a soul egyik legjobb interpretálóivá nőtték ki magukat. 1965-ben a Who akkori menedzserével, Peter Meadennel, azaz a Mod Fatherrel kezdtek dolgozni, így lettek a jólöltözött, Vespa robogós mod-Nothern Soul-színtér egyik fontos zenekara. Meaden befolyásos ember volt, dolgozott Andrew Loog Oldhammel, a Stones akkori menedzserével, Mick Jagger középiskolás korában a szobatársa volt, később sajtózta a Crystals, Chuck Berry, a Stones eseményeit, volt egy emlékezetes balhéja a Captain Beefhearttal, a hetvenes években pedig az Arrows-zal (az I Love Rock And Roll eredeti előadóival) kollaborált.

Ha valaki nem tudná, így kell táncolni Northern Soul-számokra, történetesen Jimmy Jamesre:

Ez azt is jelentette, hogy a vagabundok gyakorlatilag minden fontos helyen felléptek. Játszottak a Marquee klubban, fesztiválokon a Who-val, a Rolling Stonesszal, Rod Stewarttal és másokkal, menő lemezszerződésük lett (Pye Records), az Abbey Roadon dolgoztak, volt, amikor a Beatlesszel párhuzamosan a szomszédban, és megjelentek a slágerlistákon (Red Red Wine). Ez az 1960-tól működő első felállás 1970-ig volt együtt, aztán később Jimmy James teljesen újraszervezte a bandát fehér zenészekkel és folytatta karrierjét, de ez most nem topikunk tárgya.

Az első felállásból többen sikeres pályát tudhattak magukénak: talán a basszusgitáros Phil Chené volt a leglátványosabb, hiszen ő a régi ismerősével, Rod Stewarttal zenélt tovább a hetvenes években, így a Hot Legs, a Do Ya Think I'm Sexy? vagy a Young Turks basszustémái tőle származnak.

Akinek már korábban is megakadt a szeme Jimmy James nevén és kaparászni kezdett emlékei között, hogy ez nem azonos-e egy másik előadó nevével, annak valóban igaza van. Igen, vele.

A későbbi Jimi Hendrix 1965-ben ismert session zenészként játszott az Egyesült Államokban Little Richarddal, az Isley Brothersszel, Curtis Knighttal, és csak 1966. július 5-én találkozott New Yorkban, a Café Wha? nevű legendás klubban (amely David Lee Roth nagybácsikájáé volt) Chas Chandlerrel, az Animals basszusgitárosával, aki akkoriban hagyta ott anyazenekarát a nagy-sikereket-elérni-aprópénzért menedzseri szemlélet miatt és állt a másik oldalra, ami aztán meg is határozta későbbi karrierjét. A történet innentől kezdve elég jól dokumentált, Chandler átvitte Nagy-Britanniába a gitárost, hogy zenekart és brandet építsen köré. Chandler javasolta a névváltoztatást is, hiszen Jimmy James már egy ideje ismert figurája volt a brit popéletnek, úgyhogy Jimi Hendrix valahol a másik Jimmy Jamesnek köszönheti művésznevét. Később többször egy színpadon osztozott a Vagabonds és az Experience – Ricky Tick Club/Windsor, Upper Cut Club/London, Beachcomber Ballroom/Nottingham, Bag O'Nails/London –,  James szerint baráti viszonyban voltak, de nem zenéltek közösen. Jimmy James Jimit nagyon nyugodt, visszafogott srácként jellemezte.

Az eseménysorozat a Stovepipe-pal ellentétben egy állami, kulturális csereprogram során valósult meg. Hogy ki és mi (néptáncegyüttes, kórus, színházi előadás, balettegyüttes stb.) ment fellépni cserébe Nagy-Britanniába, arra sajnos egyelőre semmi nyom nem utal. A magyar sajtó a zenekart egyébként jamaikaiként könyvelte el.

Jó nevű dél-amerikai (sic!) dzsesszegyüttes érkezik két hét múlva Magyarországra. Ezúttal a jamaicai Jimmy James and the Vagabonds tagjai látogatnak el hazánkba. Műsorukat először Pécsett mutatják be. Ezen a magyarországi ősbemutatón Jimmy James és Count Miller énekel, Wallace Wilson elektromos gitáron játszik. Másik két elektromos hangszerrel is szórakoztatják majd a pécsi közönséget, Philip Chen bőgőn és Carl Noel orgonán. Dobon Rupert Balgobin, szaxofonon Carl Griffith játszik majd. Konferál: Vitray Tamás.

Aztán az eredeti dátumok az érdeklődés hatására elkezdtek cserélődni, így december 25–26-án a „jamaikai négerzenekar” a Zeneakadémián várta a rajongókat egy-egy fél 4-es és fél 8-as előadással és a Jimmy James and the Vagabonds csak december 27-én érkezett a Pécsi Nemzeti Színházba, szintén két előadással.

Hétfőn a Nemzeti Színházban két hangversenyt adott Jimmy James jamaikai néger zenekar és szólistái. Az egész hangversenyt végig éneklő és táncoló Jimmy James és Count Miller szólistákat tomboló tapssal ünnepelték. A sikerben része volt Vitray Tamás szellemes konferanszának is

– dicsérte a zenekar fellépését és a fiatal műsorvezetőt a Dunántúli Napló 1965. december 30-i számában.
Jimmy Jamesék szilveszterre visszatértek a Zeneakadémiára és a szilveszteri műsor újévi blokkjában adtak egy éjszakai koncertet

Újév napján, 1966. január 1-jén nagyobb cikk is megjelent a zenekarról a Dolgozók Lapjában.

Jamaikaiak és trinidadiak – zenészek. Heten vannak és már négy éve járják együtt a világot. Szerződéseik azonban leginkább Londonhoz kötik őket. Most kéthetes magyarországi szereplésük után is, január 5-én már ott játszanak egy előkelő ifjúsági klubban. Magyarországon – 14 nap, 22 fellépés. Az eddigiek hatalmas sikert hoztak. Budapesten a Zeneakadémián valósággal tombolt a közönség. Január elsején két műsorban ismételnek. A hanglemezgyártó vállalat felvételt készít velük. Szeged két előadást kapott, de kevés volt, még előadást kér. Mohácson az 500 személyes művelődési házban 800 ember szorongott. Csütörtökön Tatabányán jártak. A színház- és hangverseny-látogató azt hinné ezek után jegyet itt is csak „pult alól” lehetett kapni fellépésükre. De nem!? A délutáni előadást 140 néző, az estit 250 hallgatta meg. Félelmetesen üres volt a nézőtér műsoruk előtt – hisz érthetetlenül nagy közöny fogadta őket – de túlfeszített, átforrósodott a hangulat, amikor a műsor végén a függöny lehullt és megszűnt a Jimmy James and the Vagabonds varázslat. Nagy kár, hogy nem volt több hallgatója a kitűnő együttesnek. A varázslatosan játszó zenekar üdítő ízelítőt adott a korszerű dzsessz-muzsikából. (Kerekes)

Mint látható, a zenekar egyre több, korábban meg nem hirdetett helyen lépett fel, de január elején eljutott Szegedre is, ahogy erről beszámolt a Délmagyarország újságírója is.

Jimmy James and the Vagabonds – hirdették a meggypiros plakátok városszerte – s nemhiába: hétfőn este hat órára és a fél kilenckor kezdődő második előadásra is zsúfolásig telt a Szegedi Nemzeti Színház nézőtere fiatalokkal. A tömzsi néger táncdalénekes, Jimmy James és énekes társa, Count Miller, valamint az elektromos orgonán játszó Carl Noel, a gitáros Wallace Wilson, a dob virtuóza, Rupert Balgohin és a kis Philip Chen – teljes erőbedobással iparkodott szórakoztatni az exotikum után sóvárgó publikumot. A zajos, modern tánczene iránt fenntartással élőknek hadd hangsúlyozzuk, hogy tehetséges, kiváló ritmusérzékről tanúságot tevő, szimpatikus zenész-fiatalok látogattak el hozzánk a Nagy-Antillák szigetcsoport harmadik szigetéről, Jamaicáról. Az előttük fenntartás nélkül leboruló sznoboknak is mondjuk meg azonban kertelés nélkül: nem a teteje a modern zenének, melyet a színházban végighallgattak, dobhártyáik kockáztatásával... Olykor bizony az volt az érzésünk, hogy mesterkélt külsődlegességekkel szándékoznak a derék Jimmyék lázba hozni a közönséget. Megszoktuk, hogy a mai tánczene lármásabb, hangosabb a réginél. A szegedi színházat viszont olyan kiváló akusztikai adottságokkal látták el építői, hogy jelen esetben a hangerősítők egynegyede untig elég lett volna a zene továbbításához. A szabadtérre méretezett, artikulátlanul bömbölő készülékek és a hangvisszaverődés olykor bizony olyan káoszt kavart, hogy maga a tánc üteme is elsikkadt és csak a kitűnően táncoló, s remek mimikával élő Count Miller lábairól, mozdulataiból lehetett az ütemre következtetni, valahányszor a zenét felfokozták. Mindent egybevetve: a kedves jamaicai fiúknak a hangszórók ellenére is nagy sikerük volt, a közönség – egy-két éretlenkedő kamasztól eltekintve – nem esett túlzásokba az ünneplésben, s Vitray Tamás megnyerő csevegő stílusban konferált.

Jimmy James és zenekara eljutott Hódmezővásárhelyre is, ahogy erről Sulyok Csaba Fejezetek a hódmezővásárhelyi könnyűzene történetéből című cikke is megerősíti, amely szerint 1966. január 4-én, a Petőfi Művelődési Központ nagytermében is közönség elé léptek. Olvasói levél is született ennek kapcsán a Csongrád Megyei Hírlapban 1966. január 21-én, igaz, más vetülettel.

Hasonlóképp a Stovepipe-hoz, az MHV-nak kapóra jött, hogy egy brit-jamaikai zenekar érkezett a vasfüggönyön túlról és így a Rottenbiller utcai stúdióban négy felvételt – I Feel Right (helyes címe: I Feel Alright), Don't Fight It (Wilson Pickett-dal), Midnight Hour (Wilson Pickett-dal), Monkey Around – rögzítettek velük, amely meg is jelent Jimmy James és zenekara néven egy Qualiton címkével ellátott EP-n

Innentől kezdve a zenekarról itthon több szó nem nagyon esett, bár 1968-ban a Kék Csillag együttes a Kisalföldben a Jimmy James and the Vagabondsra hivatkozik:

Nagyon szeretjük a soul musicot, legszívesebben ezt játszunk – mondja a vezető. – Kedvencünk Jimmy James Wheel all right (sic!) című száma.

Jimmy James aktívan koncertezett egészen a közelmúltig, majd pár év betegeskedés után 2024-ben hunyt el szerettei körében

Szerző: Bihari Balázs

Nyitókép: Jimmy James and the Vagabonds / Facebook

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.