Milyen zenei hatások értek egy, a hetvenes évek Romániájában cseperedő szatmári fiút? Hogy kapcsolódik a rock and rollhoz egy kisipari szövetkezet? Mit adott a KISZ az induló zenekaroknak? Minderről az azóta elhunyt Betuker Pétert kérdeztük, aki a Ritmik és a Mikron gitárosaként lett ismert.

Milyen volt a szülővárosod, a hatvanas évek végi, hetvenes évek eleji Szatmárnémeti mint környezet?

1955-ben születtem – az nem ma volt –, és tulajdonképpen a zenével ott léptem először kapcsolatba. Az 1960-as évek végén, az 1970-es évek elején kezdtem zenélni, tehát körülbelül tizennégy éves koromban. Azt tudni kell, hogy a zenei élet szempontjából Szatmár földrajzilag jó helyen volt, mert közel volt a magyar határhoz, a Magyar Televíziót úgy-ahogy, de inkább jó minőségben tudtuk fogni. A zenei hatások onnan értek bennünket, tehát a hatvanas években, amikor elkezdődött Magyarországon a táncdalfesztivál-korszak. Én is nagy szeretettel hallgattam a táncdalfesztiválokat, az akkori zenekarokat, amik megjelentek, és még lehetőségünk is volt arra, hogy „bejöjjenek” – ahogy a ma mondják – Magyarországról bakelitlemezek, és azokat hallgattam előszeretettel.

Legelső pillanatban nem is gitároztam, mert nem tudtam, hanem inkább dobolgattam. Volt egy Pacsirta rádiónk, ha emlékszel rá. Nem egy nagyon régi magyar rádió, nagy alakú, és lemezjátszónk is volt, amihez kaptam kislemezeket, mivel a rokonság Magyarországon élt, egy részük Budapesten lakott.

Onnan kaptuk a lemezeket, és azokat hallgattam naphosszat.

Édesanyám beíratott zeneiskolába, így aztán negyedikes koromtól nyolcadikos koromig tulajdonképpen zeneiskolába jártam. De az román iskola volt, és én nem akartam a magyar iskolát feladni a románért. Mindenesetre megvolt az a lehetőség, hogy bejáróként látogassam az órákat, de az iskolát, azt máshol végeztem tulajdonképpen. Így 1979-ben kaptam egy gitárt, és akkor kezdtem el ezzel a hangszerrel behatóbban foglalkozni. Autodidakta módon, tehát megmutattak egy-két akkordot, és onnan kezdődött a gitározás.

Nagy hatással volt rám, hogy a közelünkben volt egy gyönyörű szép zsinagóga, amit lebontottak 1969-ben, most már a rendőrség található a helyén. Egy kerthelyiség is állt itt, aminek volt egy zenekara. Körülbelül légvonalban 50-60 méterre volt az ablakunk a kerthelyiségtől, és ott minden este zene szólt, tíz-tizenegy óráig, főleg nyáron, kellemes hangulat volt, és állandóan hallottam az ott játszott dalokat, nótákat, főleg magyar számokat, és mindez nagy hatással volt rám. Egész éjjel füleltem, ameddig lehetett. Én így hallottam a magyar zenét, és nem is gondoltam, hogy aki abban a zenekarban játszott, később nekem zenésztársam lesz. Így jött el a hetvenes évek, ami Szatmáron tulajdonképpen elég szomorú volt, mert bejött az árvíz.

Mi nagy szeretettel jártunk ki a strandra, és én ott gitározgattam a jelenlevőknek, társaságoknak, így ismerkedtem meg Bencze Sanyi barátommal, aki ott hallott először gitározni, és azt mondta, mi lenne, ha amikor elkezdem a nyolcadik osztályt, akkor esetleg közösen csinálnánk valami zenekart. Ott kezdődött el a zenekarosdi, egy iskolai zenekarral.

A zenesuliban egyébként milyen hangszeren tanultál?

Csellón.

Említetted az első gitárt. Az milyen volt? Akusztikus, hazai, külföldi?

Az egy akusztikus gitár volt, akkoriban olyan bő választék azért nem akadt. Egy barnás színű, kisebb gitárt képzelj el, amit a szászrégeni hangszergyár csinált. Az volt az első gitárom, ami nincsen már meg, mert odaajándékoztam az unokaöcsémnek, de neki tán még meglehet valahol. Hát, azóta több gitárom volt, meg van is most, de az volt a legelső, amit édesanyáméktól kaptam. Ahogy megkaptam, kezdtem is elfelejteni a csellózást.

Azt mondtad, több irányból értek a zenei hatások. Tehát egyrészt az élő zene, ami szólt, másrészt a rádió és a tévé. Esetleg emlékszel konkrétumokra, amik megfogtak akkoriban?

Mindenevő vagyok, zenei téren, tehát ami jó, azt meghallgatom, a dzsessztől egészen a rockig, a táncdalokig, és még ott az operett vagy bármilyen komolyzene is. Ami jó, azt én meghallgatom szívesen, és ez akkor is így volt tulajdonképpen.

Később inkább az akkori rock irányába tolódtunk el, mert az jobban bejött, mint a táncdalok. Ez körvonalazódott aztán a zenénkben is.

A magyar vagy a nemzetközi vonalat hallgattátok inkább?

Mind a kettőt. Említettem, hogy Szatmárnémetiben egy gyönyörű szép strand is volt, és ott nagyon komoly ifjúsági élet zajlott. Amikor vége volt az iskolának, mi kivonultunk a strandra, és szeptemberben, amikor megkezdődött az újabb tanév, akkor pedig bejöttünk. Ott éltük a napjainkat, gitároztunk, és táskarádiókat vittünk ki, mert akkor olyan nagyon más nem volt, és ott hallgattuk az akkori Szabad Európa Rádiót. Délután négy óra tájékán két műsort is meghallgatunk. Egyrészt a magyar nyelvű Teenager partyt, amit Cseke László vezetett, illetve a Szabad Európa Rádió román adását, amit pedig Cornel Chiriac képviselt. Addig hallgattuk ezeket, amíg ránk nem szóltak. Külföldi, tehát nemcsak magyar, hanem nemzetközi rockzenét is onnan tudtuk hallgatni, vagy a Luxembourg rádión keresztül. Különben magyar zenét hallottunk még a televízióban meg a rádióban, mert a Kossuth Rádiót, Petőfi Rádiót tudtuk fogni. Tehát innen értek a hatások tulajdonképpen zeneileg.

Cseke László. Fotó: Rózsavölgyi Gyöngyi - Wikipedia 

És akkor itt, a strandon ismerkedtetek össze Bencze Sándorral, aki az első formációnak is tagja volt. 

Igen, az egy iskolai zenekar volt.

Ez melyik iskola?

A Hármas iskola volt, a mostani Kölcsey. Nekem megadatott az a lehetőség, hogy első osztálytól a tizenkettedikig ugyanabba az iskolába járhattam. Tehát ott kezdtem el a zenélést Bencze Sándor barátommal egy Poteci, vagyis ’Ösvények’ nevezetű zenekarral, ha jól fordítom magyarra. Szatmáron megjelent az első fesztiválszerűség, ami nem fesztivál volt tulajdonképpen, hanem verseny, az volt a neve, hogy Steaua Sătmarului, azaz ’Szatmár Csillaga’. Ez egy könnyűzenei verseny volt.

Szatmáron rengeteg zenekar volt, tehát nem úgy, mint most, hogy évente van egy városban egy-két-három zenekar.

A mi időnkben annyi együttes volt, hogy ahhoz, hogy valaki bejusson erre a versenyre, és színpadra kerüljön, elődöntőket kellett csinálni, s ezeket sikerrel venni. Mi pedig mint iskolai zenekar, beneveztünk. Nyilván nem jutottunk tovább, mert voltak nagyobb vagy ismertebb zenekarok. Tizennégy-tizenöt éves voltam akkor, mikor elkezdtük, és utána volt Szatmáron egy nagyon jó együttes, a Ritmik, ami legelőször vett részt Szatmárról a Siculus Fesztiválon. Ebben játszott Bencze Sanyi barátom, aki négy-öt évvel idősebb volt, mint én. Vakarcs Pisti barátommal, aki dobolt, a Ritmiken keresztül kerültünk kapcsolatba a rockzenével, mert minden koncertjükre elmentünk. Még nem tudtam, hogy valamikor én is ott fogok játszani, mert a következő lépés az lett, hogy idővel bekerültem az iskolazenekar után a Ritmik együttesbe.

A Ritmik együttesről mit lehet tudni?

Mindig kellett valahova tartozni egy zenekarnak, mert hangszerek és mostani szóval élve szponzoráció szempontjából valaki el kellett tartsa az együtteseket. Volt egy kisipari szövetkezet, annak a zenekara volt a Ritmik, akik nagyon jó nyugati zenét játszottak, de akkor még nem voltak saját számaik. De hát nekünk se, mert az első számok, amiket játszottunk, vagy magyar számok voltak, vagy koppintottuk az Illést, az Omegát, vagy különböző nyugati együtteseket. Először ezt a zenét játszotta a Ritmik is, és valahogy meghallották a felhívást, hogy megrendezik az első Siculus Fesztivált, és ők beneveztek, ráadásul szép eredménnyel is végeztek. Nem emlékszem pontosan a díjra, amit nyertek, nem nagydíj vagy fődíj volt, de elismert zenekar lettek. És innen indul tulajdonképpen a Siculusnak a szeretete, és a Siculusra való menetelünk nekik is, de nekünk majd később. A korábbi együttes akkor különvált, és 1972-ben alakult újra Bencze Sanyi vezetésével a Mikron. De először Ritmik együttesként léptünk fel mi is, a Szatmár Csillaga nevezetű fesztiválon, és 1972-től lett a Ritmikből és egy másik együttesből a Mikron nevezetű zenekar.

A Ritmik az 1972-es Siculus Fesztivál plakátján. Forrás: Demeter Csanád archívuma. 

Esetleg a másik együttes nevére emlékszel?

A másik együttes az Albatros volt, amiben mi, tehát a fiatalabb generáció voltunk a tagok. Ez már a Kommunista Ifjúsági Szövetségnek (KISZ) a zenekara volt, tehát az U. T. C-nek, mi oda tartoztunk. És akkor csináltunk egy zenekart Vakarcs Pisti barátommal, Isten nyugtassa – sajnos a másik kettő zenekartagunk sem él már. Ők már fent muzsikálnak az égi deszkákon, de együtt kezdtük el az Albatros nevezetű együttessel.

Az első saját szerzeményünk az Akarsz-e játszani. Amikor még nem is volt zenekar, pincékbe szerettünk lejárni, aztán kialakítottuk magunknak a saját pinceklubunkat. Pontosabban az egyik garázsunk udvarán kezdtünk el zenélgetni. Mikor bekerültünk a KISZ-hez, ott megvolt már a háttér, mivel kaptunk hangszereket. Ott voltak továbbá erősítők, volt dobszerkó, így elég jó színvonalon tudtunk muzsikálni.

Nyilván ez avval járt, hogy fellépések is voltak, amik tulajdonképpen leszűkültek a táncestékre.

Az augusztus 23-ai ünnepen, május 1-jei ünnepen, ami politikailag két nagy ünnep volt, állandóan nekünk kellett zenélni. Átjött Bencze Sanyi 1972-ben, és akkor jött a gondolat, hogy ő akar egy jó zenekart csinálni, de a jó zenekarhoz jó cuccok is kellenek, mert ha nincs erősítő, nincs hangszer, úgy nem lehet muzsikálni. Bencze Sanyi barátomnak jó kapcsolatai voltak, másrészt meg nagyon jó zenész és menedzser típusú ember volt. Tulajdonképpen neki köszönhettük a fellépéseket, mert jól meg tudta szervezni a dolgokat.

A teljes interjú ide kattintva olvasható.

Szerző: Fodor János

Nyitókép: Betuker Péter fiával, Betuker Botonddal. A kép forrása: a Betuker család archívuma.

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.