Volt egyszer egy beatkorszak

Piroska örökké fiatal, de a világ nem csak a húszéveseké – 90 éve született Aradszky László

2025. szeptember 20. - beatkorSzaki

fortepan_190440.jpgAbban a meggyőződésben éltem az 1970-es, ’80-as évek alatt, hogy a nagy táncdalénekes trióból – Koós János, Korda György, Aradszky László – az utóbbi az örök harmadik helyet kénytelen elfoglalni. Koós és Korda lemezeket készített, feltűntek a tévében, koncerteztek, szóval jól ment a szekerük, Aradszkyról pedig alig lehetett hallani.

Úgy véltem, hogy ő valamiért lemaradt a két kollégája mögött. Nem tudott újabb slágerekkel előrukkolni? Néhány kevésbé neves táncdalénekes pályatársához hasonlóan nem élte túl a magyar könnyűzenében a hetvenes elején végbemenő korszakváltást, ami a rockzene előretörését és egyre nagyobb népszerűségét jelentette, és ezért a süllyesztőbe került? Furcsálltam a dolgot: az 1960-as évek második felében, a táncdalénekesek aranykorában Aradszky abszolút a topon volt, imádták és ünnepelték őt. Mégis így járt volna?

Az 1935. szeptember 20-án született Aradszky az 1950-es évek végétől egy nagykörúti töltőtolljavító Ktsz-ben dolgozott, ahol munka közben rendszeresen dalra fakadt, és főnöke unszolására, valamint a főnök felesége zenészi kapcsolatainak segítségével zenei tanulmányokba kezdett. Jó nevű tanároknál képezte magát, és 1963-ban repülőrajtot vett: a Magyar Rádió Tessék választani című könnyűzenei versenyén a Még ide-oda húz a szív című dalával megosztott első helyezést ért el, és onnantól kezdve sikert sikerre halmozott.

1966-ban megnyerte a Magyar Rádió Made in Hungary hangversenyét az Isten véled édes Piroskám című nótájával, a szám kislemeze (a B oldalára a Pókháló az ablakont vették fel) lett a magyar lemezgyártás első aranylemeze, vagyis a kiadvány elérte a százezres eladási példányszámot.

Az 1967-es táncdalfesztiválon Aradszky a második helyen végzett az Annál az első ügyetlen csóknál című dalával, közönségdíjat is nyert, és a nóta kislemeze magáénak tudhatta a táncdalfesztiválok első aranylemeze címet. 1969-ben jelent meg az énekes első nagylemeze, majd Aradszky váratlanul köddé vált. 1986-ban bukkant fel megint Újra itt vagyok című nagylemezével, amelynek számait popzenészek írták számára.

Az újbóli feltűnését követően zenei műsorokban és interjúkban minden alkalommal és kényszeresen beszélt a régi, hatvanas évekbeli nagy sikereiről, az aranylemezeiről, és megosztotta örömét a hallgatósággal, hogy igen, a közönség még mindig nagyon szereti őt. Ezekből a megnyilatkozásaiból azt a következtetést vontam le, hogy egy frusztrált előadó kompenzál, próbálja feledtetni a kudarcos másfél évtizedét, és mintha attól félne, hogy a rajongói talán már elfelejtették őt. Aztán valamikor az ezredforduló környékén, amikor olvastam a felszívódásának valódi okáról, semmissé vált az örök harmadikról szóló fantáziám.

1970-ben Erdős Péter egy beszélgetésük során azt mondta Aradszkynak, hogy nem kellesz te már senkinek. Az énekes erre úgy reagált, hogy tudod, kinek magyarázz, majd rácsapta az ajtót a főcenzorra. Összeveszni Erdőssel… A nem túl kecsegtető jövő borítékolható volt Aradszky számára, ráadásul barátja és állandó zeneszerzője, Dobos Attila nyugatra távozása sem könnyített a helyzetén. Viszont még kétségbeesni sem igazán volt ideje, ugyanis a szerencse nagyon gyorsan kopogtatott az ajtaján. Egy milliomos amerikás magyar meghívta a torontói vendéglőjébe fellépni. Aradszky pedig, bár éppen akkoriban nősült meg, eleget tett az invitálásnak, és a következő másfél évtizedben szerződéssel tucatszor ment vissza vendégszerepelni, és turnék keretében az Egyesült Államokban és Ausztráliában is énekelt a kinti magyaroknak.

Az itthoni eltűnésében mindenesetre Erdős doktor játszott szerepet. A hazai újságok arról nem számoltak be, hogy közben a tengerentúlon óriási sztár lett, később azonban Aradszky elmesélte egy interjúban, hogy bizonyos: az őt nem nagyon szívlelő magyar zeneipari potentátok abban reménykedtek, hogy vissza sem jön Amerikából.

Aradszky műfaja, a tánczene finoman szólva nem állt közel hozzám. A rockzenében utaztam, persze kisgyerek koromban, a hatvanas években kortársaimhoz hasonlóan hallgattam az ő és táncdalénekes-kollégái számait a rádióban és a tévében, kívülről fújtam azokat, majd tinédzser koromban az Omega, az LGT, a Skorpio, a Mini és más rockbandák kerültek az érdeklődésem középpontjába. Barátaimmal mosolyogtunk, ha Aradszky neve szóba került, röhögtünk a porosodó slágerein, az esetenként sete-suta szövegein, és sok más táncdalénekeshez hasonlóan ő is a komolytalan, ciki kategóriába tartozott nálunk.

fortepan_133727.jpgKoncz Zsuzsa és Aradszky László a SZÚR-on. Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán

Persze nem utáltuk. Jó barátjával, Koóssal egyetemben óriási Fradi-drukker volt, ahogy mi is, plusz jól focizott, sok évig a színészválogatott tagjaként feltűnt a SZÚR-okon, ezért bírtuk. Arról nem tehettünk, hogy a nagy nótái, az Isten véled édes Piroskám, a Pókháló az ablakon, az Annál az első ügyetlen csóknál, a Nem csak a húszéveseké a világ, az Az a sárga liliom vagy az Azzurro elsősorban a rádiójátszások jóvoltából fiatal életünk állandó kísérői, ha úgy tetszik, aláfestői voltak. Bevallom, olykor élveztük is a cikit.

Egyik barátomnak megvolt lemezen az Annál az első ügyetlen csóknál, és mindig feltette a srác, amikor házibulit rendezett. Felvett egy zakót, belőtte a séróját, és Aradszky mimikáját, mozgását karikírozva elénekelte, eltáncolta. Jól mulattunk rajta, és a refrént,

„szép, szép a szerelem, la-la-la-la-la,
jó, hogy vagy te nekem, la-la-la-la-la…”

nagy nevetve gajdoltuk vele és Aradszkyval. Olyanfajta mulatság volt ez, mint a 2000-es években a Szigeten divatba jött, a táncdalfesztivál-sátorban dübörgő bulisorozat vigasságai, amelyeken az ifjú közönség a retró jegyében együtt tombolt Soltész Rezső, Korda György, Zalatnay Cini, természetesen Aradszky László és a többi régi öreg nótáira.

Nem csak a húszéveseké a világ… Ennek az Aradszky-számnak a nyolcvanas években a barátaimmal vendéglőkben is örvendhettünk, ahová fröccsözni tértünk be. Sokszor előfordult, hogy munkahelyi kollektívák vagy szocialista brigádok éppen vállalati bulit vagy üzemi évzárót tartottak. Pityókás hangulatba kerülve az éltesebb hölgyek és urak kicsit bátortalanul adták elő a dalt, látszott, hogy nem profi dorbézolók, és évente csak egy-két alkalommal rúgnak ki a hámból, illedelmesen, nem úgy, mint mi, akik a kiadós szombat estéken zárórakor szinte minden héten Piramist énekelve keressük az ajtót.

Nem tudom, ki, hogy van vele, de én az évek múlásával megértőbb, megengedőbb lettem az élet bizonyos dolgai tekintetében, például az Aradszky-jelenséggel kapcsolatban is. Úgy 40 éves korom körül már nem gondoltam annyira cikinek. Azt mondtam, adott egy slágergyáros énekes, aki eltökélten dolgozik, nagyon népszerű, és ez végül is rendben van. A számomra addig kicsit röhejes, butácskának tűnő szövegei, például „szomszédasszony fütyülők a lányára, inkább járok én a focipályára”, vagy „annál az első ügyetlen csóknál drága, romantikázni siettünk át Budára”, tulajdonképpen egészen viccesek, nincs itt semmi hiba.

fortepan_230348.jpgFotó: Fortepan / Aradszky László

Ha Aradszky nyilatkozott egy könnyűzenei műsorban, és elénekelt valamit, más szemmel néztem rá: felidéztem a régebbi produkcióit, és értékeltem a teljesítményét. Ez a fickó egész életében karöltve lépeget előre a hozzá hasonló korú rajongóival, kiszolgálja őket, kihozza magából a maximumot, ez pedig elismerésre méltó. A nagy trió tagjait én úgy jegyeztem, hogy Korda a mindig elegáns bonviván típus, Koós a humorizáló, férfias bohém fazon, Aradszky pedig a nép egyszerű gyermeke, akinek a dalai mellett ebben áll még a külön vonzereje: őszinte, közvetlen, barátságos, és hétköznapi nyelven beszélő pali, akire a széles értelemben vett rajongótábora úgy néz, hogy közülük indult el, ma is közéjük tartozik, és soha nem felejtette el, hogy honnan jött.

A visszatérése utáni időszakáról túl sokat nem tudok. Azt olvastam, hogy 1986. után tizenkét nagylemezt készített, az a néhány szám, amit megismertem, szerintem eléggé gagyi, de ez mindegy. Aradszky az ötvenéves pályafutása során ugyanabból a 6-7 régi, hatvanas évekbeli slágeréből élt, és ennyi elég volt ahhoz, hogy a táncdalénekesek élmezőnyébe tartozzon, a kismilliószor megidézett Piroska pedig megmaradt örökké fiatalnak.

Nem csak a húszéveseké a világ… Amikor húszéves voltam, csak megrántottam a vállam e nóta hallatán. Később egyszer csak felfigyeltem a szövegére. „Harmincasok, negyvenesek táncra keljetek”. Hoppá, harminc fölött vagyok, ez rólam is szól… Teltek az évek… „Ötvenesek, hetvenesek, ti is jöjjetek”. Ekkor kicsit megijedtem. Már benne vagyok a dalban emlegetett harmadik generáció kategóriájában. Úristen! Hány az óra, Vekker úr? Ha ez így megy tovább, még beérem korban Aradszkyt, pedig huszonöt év hendikepem van vele szemben.

fortepan_230331.jpgFotó: Fortepan / Aradszky László

Aradszky arcán hetven fölött már sokasodtak a ráncok, egyre több hajfestéket vetett be, ám mindezzel együtt megőrizte a kölykös, csibészes fizimiskáját. Kortársai, Koós és Korda már óvatosan, megfontoltan mozogtak a színpadon, nem úgy ő. Még mindig táncolva, tapsolva adta elő a műsorát, és ugrálva énekeltette meg a publikumot.

A napokban megnéztem egy videót. 2017 nyarán tévéstáb látogatta meg Aradszkyt és a feleségét balatonfűzfői nyaralójukban. Az énekes körbevezette a stílszerűen zöld-fehér pólóba öltözött riportert a házukban, és nevetve magyarázta neki, hogy egy vérbeli Fradi-drukkernél számos berendezési kellék, ahogy kell, zöld színű, és büszkén mutogatta a falakat borító bekeretezett fényképeket, amelyeken híres zenész-, színész- és focista barátai mosolyognak. Elmesélte, hogy rengeteg felkérése van, tele a naptára, és van egy koncertelőjegyzése, amely 2019. októberére szól.

Kicsit elszorult a torkom. Aradszky a felvétel után néhány héttel, nem sokkal a nyolcvankettedik születésnapját követően, októberben elhalálozott. Az énekesnek, aki egykor aggódott amiatt, hogy elfelejtik, nyolcvanéves kora fölött is annyi koncertmeghívása volt, hogy már nem is fért bele mind az életébe.

Négy évvel ezelőtt, már túl a hatodik X-emen egy őszi délután, még kellemesen langyos napfényben ballagtam át a Kőleves kerthelyiségének kanyargós járdáján a vendéglő hátsó traktusa felé a fedett rész bejáratához. Egy kiállításmegnyitóra igyekeztem. Majd minden kerti asztalnál ültek, csupa fiatalok. Mindegyik a gyerekem lehetne, állapítottam meg, szebbnél szebb lányokat és barátságos arcú fiúkat láttam, akik hangosan dumáltak, nevettek, tök helyesek voltak. Nem csak a húszéveseké a világ, dúdoltam a fedett részhez érve, és láttam magam előtt Aradszky Lászlót, aki vagy ötven éven át énekelte ezt.

fortepan_197965.jpgFotó: Fortepan / Szalay Zoltán

Ifjúkorában hülyéskedve adta elő, aztán ahogy múltak az évek, kicsit visszavett a mókázásból, az élő felvételein egyre dühödtebben kezdte a refrént, vagyis mind jobban megnyomta a „húszévesekét”. Húúú… Mintha egy csukló embert akart volna megijeszteni. A kiállításon arra gondoltam, hogy azért egész jó srác volt ez az Aradszky, szemben a kerthelyiség fiatal vendégeivel, akik csak röhögnek belel a lemenő nap fényébe. A kis rohadékok.


Szerző: Kabai József

Nyitókép: Fortepan / Szalay Zoltán

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr5818951010

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása