Ezt az írást a feldolgozhatatlan tragédiák, a tönkrement karrierek óvatos, de hiteles bemutatásának szánom. Ha másért nem, a jövő nemzedéke számára, okulásként.
Amióta világ a világ, a szórakozás szerves része volt a zene és az alkohol. A görögök Dionüszosz-kultusza voltaképpen egy misztikumba ágyazott féktelen, részeges mulatozás volt, melyet később a rómaiak bacchanáliákká „fejlesztettek”. Ami odáig fajult, hogy Kr. e. 186-ban a hatóságoknak kellett beavatkozni és leállítani a tivornyákat.
A középkori főurak is előszeretettel italoztak zene mellett. Vagy nézzük a tizenkilencedik század végén, huszadik elején tékozló dzsentri világot, ahol a pesti ficsúrok hajnalig húzatták a cigánnyal. Ezen vígasságok fő jellemzője volt, hogy csak a mulató ember ivott, a mulattató nemigen. Az ókorban és a középkorban, ha egy udvari zenész felöntött a garatra, valószínű, hogy hamar a gladiátorképzőben találta magát, vagy a hóhér vette kezelésbe. A boldog békeidők Pestjén már nem volt pallosjoga egyetlen főúrnak sem, de a cigány zenészeknek jól felfogott érdekük volt, hogy kvázi absztinensek maradjanak. Ebből éltek, s míg a tivornyázó fiatalság szórta a pénzt, nekik hajnalig bírni kellett.
Aztán megérkezett a rockzene, és vele egy új életérzés. A hippik kultúrájának része volt a tudatmódosítás, melynek csak egy szelete volt az alkohol. És, bár a zenészek nagy idolok voltak, mégis, ugyanabból a gondolati univerzumból táplálkoztak, mint a rajongók.
E cikkben a magyarországi esetekről szándékozom emlékezni, de nem hagyhatok ki pár, világszerte jól tudott példát. Talán a legismertebb, a nemrég elhunyt Ozzy Osbourne, akiről évekig az keringett, csoda, hogy egyáltalán él. Úgy éreztem, a halálával kicsit meghalt a rock and roll is. Vagy Elvis Presley, Jim Morrison, esetleg Bon Scott? Akiknél persze nem feltétlenül az alkohol volt a fő motívum, mert a drogok számtalan változatát is kipróbálták.
De mi volt nálunk? A korszakra két dolog volt jellemző. Először is, a kábítószernek, nehézkes elérhetősége miatt, nem igazán volt piaca, nem volt komolyan jelen a társadalomban. Így maradt – ráadásul legálisan – az alkohol. A másik jellegzetesség az elhallgatás, a szőnyeg alá seprés. A „pozitív példakép” felmutatásába nem illett bele egy alkoholista sztár, így azok sem vállalták fel, hogy problémájuk akadt az itallal, akikről tulajdonképpen köztudott volt.
Nem lövök nagyon mellé, ha azt gondolom a legtöbbünknek elsőre a magyar Jimi Hendrix, a gitárkirály, Radics Béla neve ugrik be. Az ő tragédiája ékes példája annak a bűnös elhallgatásnak, kirekesztésnek, mely a korszak meghatározója volt. Az angyalföldi, földszinti szobakonyhából induló, és tulajdonképpen élete végéig ott maradó őstehetség nem tetszett a rendszernek. Túl sokat mondott, túl vehemens volt, túl sok ember ment utána. Ez a kettősség: a rajongók féktelen szeretete és a hatalom általi ignorálás nagy teher volt számára. Az alkoholba menekült, mely 36 évesen a halálához vezetett. Ami külön tragikus sorsában, hogy a legtöbb sikeréről csak szájhagyomány útján maradtak emlékek. Sajnos kevés kép- és hanganyag maradt ránk róla.
Béla egyik legfontosabb zenekara a Tűzkerék volt, melyet együtt alapított Som Lajossal. A Piramissal óriási sikereket elért basszusgitáros az a figura, akinek, szintén ismertek és általa is vállaltak az alkoholproblémái. Nála nehéz eldönteni az okot, erről sosem nyilatkozott. Valamelyest itt is a túlzott ismertség, a rock and roll életérzés állhat a háttérben. Mint ahogyan Jeszenszky Bélánál, vagyis Flipper Öcsinél, aki később, már bőven a rendszerváltás után ismerte el érintettségét. De mire felismerte, már késő volt. Ők hárman azok, akikről bizonyosan kijelenthetjük, hisz maguk is vállalták, tragédiájukat az alkoholizmusuk okozta.
Említhetem a szegedi Kristály zenekar bukását, mely szintén az italnak köszönhető. Dr. Molnár Gyula, a Molnár Dixieland Band alapító klarinétosa a hatvanas évek elején hozta létre a beatzenét játszó Kristály zenekart a barátaival. Szegeden és környékén sikereket értek el, közel voltak az országos hírnévhez, melyet tudásuk és professzionizmusuk alapján meg is érdemeltek volna. Azonban, amint ezt Molnár úr, egy hamarosan megjelenő életútinterjúban kifejti, 1969-re az együttesben annyira elhatalmasodott az italozás, hogy a minőségi zenélés rovására ment, így ő kiszállt. Akkor, amikor már egy komoly rádiófelvétel és lemezszerződés volt a láthatáron. A zenekarvezető, e történet lezárását azzal indokolta, hogy bár ő sem absztinens, de mindig is tudta, hol a határ, mert neki a zene szent.
Mi a helyzet a legendákkal?
Mivel az elhallgatás kultúrája határozta meg a mindennapokat, ezért nemcsak az érintettek, de a barátaik, hozzátartozóik sem szívesen nyilatkoztak a függőségekkel kapcsolatosan. A rajongói pletykák, az elkapott félmondatok, a „látták egyszer jól berúgva” mondatok szültek meséket. Többek között a mentális problémákról is tabu volt beszélni, és Szécsi Pál esete az, ami jól példázza a legendák keletkezését. Utóbb, évtizedekkel később derült ki, hogy súlyos depresszióval küzdött, öngyilkossága is ezen betegség miatt történt. Mivel erről a sajtóban gyakorlatilag semmilyen információ nem jelent meg, elindult egy pletyka, hogy halálát is az ital okozta, pedig semmilyen bizonyíték nincs arra, hogy alkoholproblémái lettek volna.
Többeknek beugorhat Cserháti Zsuzsa esete is. Ő a hetvenes évek nagyívű sikerei után egyik pillanatról a másikra került parkolópályára. Erdős Péter felajánlotta neki, hogy Csepregi Éva mellett legyen vokalista a Neoton Famíliában. Ezt ő nem vállalta, Erdős ezt rosszul vette, így Zsuzsa onnantól mellőzött lett. Azonban arra nincs bizonyíték, hogy emiatt az alkohol felé fordult volna. 1989-ből tudható egy dokumentált eset, amikor is egy közúti ellenőrzés során majdnem elsodort egy rendőrt, és a vizsgálatkor alkoholt találtak a szervezetében. De ez nem bizonyíték semmire, főleg annak fényében, hogy viszonylag ismert jelentős túlsúlya pajzsmirigy betegségre vezethető vissza.
Azt kell mondjuk, a beat- és rockzenészek többsége szerette a bulit, a néha féktelen szórakozást. Amihez társul alkoholfogyasztás is, és biztosan igaz, hogy olykor a kelleténél több lett a bevitt mennyiség, így láthatták őket részegen. Az ilyen esetekből alakulhatott ki az alkoholista zenész mítosza. A tudatos karrierépítésben azonban alkohol nagyon nem fér bele.
Tekintsünk egy pillanatra még ki a nemzetközi színtérre, mert a téma vicces legendákat is szül. A new wave korszak fénykorában a londoni Blitz Klub ajtónállója a karizmatikus Steve Strange (Visage) volt, aki egy este, nem megfelelő öltözete miatt nem engedte be Mick Jaggert. A legenda az, hogy Jagger vállalhatatlan részegsége volt az ok. A Rolling Stones frontembere sok mindenen átment élete során, az tuti, de alkoholistának egy ilyen városi legenda alapján mégsem lehet nevezni.
Úgy tűnik, a viszonylag közismert eseteknél nem mentünk most messzebb, mert a téma érzékeny feldolgozást kíván. A cikk végén adjuk át a szót Koncz Zsuzsának:
„Ó, miszter Alkohol, a bajban elhagytál,
S rájöttem szép fiú,
Mennyit hazudtál.
Ó, miszter Alkohol, mindig hazudtál.”
Szerző: Magyar Ernő
Nyitókép: Fortepan / Fortepan (A fotó illusztráció.)
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
