1958-ban javában tombolt a rockandroll-láz az egész világon. Még nem lehetett tudni, mi sül ki belőle, az látszott, hogy színre léptek a fiatalok, akik iszonyú mennyiségű pénzt kezdtek elkölteni. Nagyon sokan csak legyintettek, hogy majd lecseng ez is, mint minden múló táncőrület. Itthon, mindössze két évvel 1956 után kicsit más volt a helyzet, amelyet pár éve ekképp foglaltam össze a Lángolón.

Ha leszűkítjük a zenére a lehetőségeket, a szórakozást leginkább a rádió, pár ember számára a televízió, a kis példányszámban előállított hanglemezek, az orsós magnók, a presszók, a vendéglátóipari egységek, tánciskolák jelentették, ahol táncolni lehetett, netán az opera-, vagy operettbérletek, az esztrádműsorok, a munkásmozgalmi vagy néptáncos események, valamint a kórusok voltak a kikapcsolódás szinonimái.

A Kádár-korszak első fele korántsem arról híres, hogy bővelkedett volna külföldi (értsd: nyugati) fellépőkben, éppen ezért a beatkorszak előtti és alatti időben minden vendégszereplés legalább annyira felértékelődött, mint a vasfüggöny másik oldaláról becsempészett karton Marlboro, egy eredeti nyomású Elvis-album, egy Bécsben ellesett új táncfigura. 1958-ban különösen így volt.

Az állam oldaláról nézve kultúrpolitikai elvek fogalmazódtak meg, így mai terminussal élve az élőzenei iparágat az Állami Hangverseny- és Műsorigazgatóság fogta össze: a komolyzenei rendezvények az Országos Filharmónia hatáskörébe, a külföldi előadók Magyarországra szervezésével-bookolásával (korabeli szóhasználatával élve impresszálásával), illetve a magyar zenészek külföldi foglalkoztatásával a Nemzetközi Koncertigazgatóság, a hazai és külföldi produkciók itthoni értékesítésével pedig az Országos Rendezvényszervező Iroda, azaz az ORI foglalkozott. Az ORI 1958. február 1-jén alakult meg Lakatos Éva vezetésével. Ahogy Csatári Bence, az ORI működését bemutató tanulmányában írja, az ORI a legelső, útkereső időszakában a zenei és irodalmi vegyes műsorokra, az esztrádra és a meseszínházra egyaránt fókuszált.

„Száműzzük hangversenydobogóinkról a hevenyészett összeállításban meghangszerelt, anyag nélkül dolgozó, zajos hatásokra törekvő zenekarokat. Nem adunk pódiumot a vendéglátóipari előadó-stílusban tevékenykedő énekeseknek”

– írta egy jelentésben, 1958 nyarán „Lakatos”. Ebben a nagyon furcsa, még csak átmenetinek sem nevezhető környezetben reppent fel a hír májusban, hogy Josephine Baker 1958 júniusában Magyarországon koncertezik.
Josephine Baker sokszorosan ikon. Történetéből film, dokumentumfilmek sora készült, a mai napig rendszeresen foglalkozik vele a média, például itt, netán itt, néhol következetesen keverik az évszámokat, de a mai napig a 20. századi kultúrtörténet meghatározó figurája.

Itt látható egy rövid összefoglaló életéről:

Josephine Baker egyszerre volt a második világháború előtti letűnt korszak csillogó táncos dívája, a Fekete Vénusz, a banánszoknyás táncos, szexszimbólum, az első női fekete sztár (spanyol apától, fekete amerikai anyától) egyenesen Amerikából, aki sok év nélkülözés után, amikor Párizsba került a 20-as évek közepén, villámgyorsan lett a revük istennője.

Az első világháború utáni világban az önálló nő archetípusa, aki mindennap megállás nélkül keményen dolgozott, komplett menedzsmentet tartott el, saját mulatót nyitott, filmekben játszott, gepárdot nevelt és aki az idő múlásával egyre komolyabb művésszé alakult át. A háború alatt a francia ellenállásnak dolgozott, később megkapta a Becsületrendet, és gyakorlatilag karrierje kezdete óta komoly antirasszista tevékenységet folytatott, sőt Martin Luther King halála után az is felmerült King felesége részéről, hogy az ő vezetésével folytatódjék az USA-ban a feketék polgárjogi mozgalma.

Josephine Baker az örökbefogadott gyerekeivel, 1964-ben. Fotó: Hugo van Gelderen / Wikipedia

Magánéletében több férjet elfogyasztott, még több pasi megfordult az ágyában, sőt nők is, például Frida Kahlo, emellett példás családanya, aki tyúkanyóként vigyázott örökbefogadott gyerekeire, azaz a 12 fős Rainbow Tribe tagjaira, akik a világ minden tájáról érkeztek a kastélyába. 1958-ban Josephine Baker a legismertebb francia sanzon előadónak számított a kis Edith Piaf, Gilbert Becaud és társai mellett, így egyszerre jelentette a harminc évvel ezelőtti múltat és a változás küszöbén álló jelent, hiszen ráadásul éppen akkor döntött úgy, hogy pár év szünet után ismét koncertezni kezd.

„A fehérek, akik nem mindig és mindenütt fognak kezet a feketékkel, előtte térdre borulnak, vezekelnek”

– írta róla 1928-ban Kosztolányi Dezső.

Magyarországon sem volt ez másképp. Az idősebb korosztály nagyon jól emlékezett Josephine Baker feltűnésére, ráadásul három alkalommal is – 1927-ben majdnem, de elhalasztották, 1928, 1929 és 1938 viszont ténylegesen – Budapestre látogatott egy-egy rövidebb-hosszabb fellépéssorozat erejéig.

Mindegyik alkalom szenzációszámba ment, a lapok ebben a bő tíz-tizenöt évben szó szerint szinte mindennap közöltek vele kapcsolatos hírt a pletykától az interjúig, és valószínűleg ő sem felejtett el minket, hiszen nemcsak dalokat írtak róla és neki, illetve ikonikus reklámgrafikák születtek róla, hanem megtapasztalhatta a magyar királyi rendőrség vendégszeretetét is egy erkölcsrendészeti eljárás során, miszerint egy parlamenti interpelláció után a belügyminiszter engedélyt adott arra, hogy egy harminc fős cenzorbizottság előtt Baker próbaelőadást tartson.

„Ezúttal nem politikáról van szó, csak az erkölcsök védelméről, és nem tudjuk, vajon Scitovszky érdeme-e, vagy Sztranyavszky államtitkáré, de a magyar belügyminisztérium átvette Girolamo Savonarola szerepének betöltését”

– írta a Magyar Hírlap újságírója 1927. február 13-án a cenzúráról, majd cikke végén megjegyezte:

„Az erkölcsök reformálásának feladatát talán helyesebb volna a nyugati nagyhatalmakra bízni, mert teljes tisztelet adassék a rendőrségnek és a csendőrségnek, de idáig még zátonyra futott minden olyan kísérlet, amely a rendőrség és a csendőrség kezébe tette le az irodalom, a művészet és a színpad életének szabályozását.

Interpelláció a m. kir. belügyminiszter úrhoz egy meztelen táncosnő tervezett felléptetése tárgyában.
1. Van-e tudomása a belügyminiszer úrnak arról, hogy a budapesti színházakban és mulatóhelyeken, dacára a rendőrség ellenőrzésnek, a szereplő nők meztelensége már a közerkölcsöket veszélyeztető mértékben elharapódzott?
2. Van-e tudomása arról, hogy mindezek tetejébe a Royal Orfeum azt a néger meztelen táncosnőt akarja májusban felléptetni, akinek erkölcstelen produkciói a külföldön mindenütt közbotrányt okoztak és ellentüntetéseket váltottak ki?
3. Hajlandó-e a belügyminiszter úr az államrendőrséget szigorúan utasítani az előzőkben jelzett visszaélések megakadályozására és elejét vétetni annak, hogy maga a felháborodott jóízlésű közönség tegye az ily botrányos produkciókat lehetetlenné?
Petrovácz Gyula s. k.”

Josephine Baker nyelt egyet, azt nyilatkozta, hogy ilyen még nem történt vele (sok minden más igen az amerikai turistaáradattól egyre rasszistábbá váló Párizsban, az Egyesült Államokban pedig különösen), de végigcsinálta. Az engedélyt végül megadták, Josephine Baker pedig Zerkovitz Béla zeneszerzőn, a Royal Orfeum igazgatóján túl jó barátságba került Márkus Alfréddal, Somogyi Nusi színésznővel, a „magyar Josephine Bakerrel” vagy éppen Karinthy Frigyessel.

De térjünk vissza 1958-ba. Az ORI részéről egyre több lehetőséget láttak a sanzonban.

„Ezt az elhanyagolt műfajt a rádió könnyűzenei osztályával együttműködve szeretnénk feleleveníteni és továbbfejleszteni. Irodalmi hangú, de könnyed, szórakoztató verseket és igényesebb könnyűzenét ott összeházasítani. Új művek alkotására megbízásokat adunk ki.”

Ebbe a koncepcióba valószínűleg igen jól illeszkedett az akkor 52 éves Josephine Baker visszatérése, másrészt életének utóbbi szakasza – ellenállási mozgalom, antirasszista tevékenység, Rainbow Tribe – pedig nem hagyott kivetnivalót a szocialista erkölcs számára (az itthon a hatvanas évekig bűntettnek számító biszexuális-orientáció nem volt közismert és az információ nem is jutott el sem a szervekhez, sem a közönséghez).

 A Népszabadság 1958. június 4-én így írt az ORI nyári terveiről:

„Az Országos Rendező Iroda az elkövetkezendő hónapokban, a lehetőségekhez mérten igényes, változatos műsorokat biztosít a könnyű műfaj kedvelőinek. Június 5-én kezdődik a világhírű néger énekesnő, Josephine Baker vendégszereplése az Állatkerti Szabadtéri Színpadon, később az Erkel Színházban, majd vidéken lép fel a művésznő. Ugyancsak az Állatkerti Szabadtéri Színpadon vegyes műsorokat rendez az Országos Rendező Iroda. Az első ilyen, Ámor iskolája címmel kerül bemutatásra, a következő pedig a Pesten is szép a nyár! című sanzonest lesz, amelynek keretében felvonultatják a legszebb ismert és új sanzonokat, közkedvelt fővárosi énekesek közreműködésével. A nyár derekán kerül a közönség elé Szirmai Ernő Mézeskalács című daljátéka, Vámos László rendezéseiben. Az igényeknek megfelelően új műfajokkal is kísérletezik az Országos Rendező Iroda. Ezen a nyáron rendeznek először szcenírozott hangversenyeket az Országos Filharmónia közreműködésével. Első alkalommal a tervek szerint Haydn: Búcsúszimfóniáját tűzik műsorra ebben a műfajban. A nyári idény egyik legérdekesebb műsorának ígérkezik Az 1958. éjszaka című est. Az ezeregyéjszaka meséinek világából indul a témája és a mai pesti élet szórakoztató jelenségei kerülnek benne terítékre – szatirikus éllel. Ismét sor kerül a nálunk nagy népszerűségnek örvendő külföldi tánczenekarok vendégszereplésére, amelyek színvonalas, könnyű zenei számokkal lépnek majd a közönség elé. Csehszlovák, lengyel, jugoszláv és német tánczenekar – a magyar zenekarokkal közösen lép ezúttal a budapesti és nagyobb vidéki városok dobogóira. A Balatonnál üdülők szórakoztatásáról is igyekszik gondoskodni az Országos Rendező Iroda. Balatoni képeslapok címmel műsort szerveznek, amelynek tréfák (Karinthy, Szenes Béla és mások műveiből), valamint balatoni dalok és a magyar tenger csodálatos élményvilágáról szóló költemények adják a gerincét.”

Nos, a kínálat nagyjából hasonló volt minden szinten, azonban a meghirdetett időponttal ellentétben végül csak június 6-án érkezett meg a művésznő. Ezt a Filmhíradó is megörökítette.

A ferihegyi reptérre az összes jelentősebb korabeli sajtóorgánum kivonult, mintha visszatértek volna a régi szép idők.

„Hatalmas plakátok hirdetik Budapesten: jön Josephine Baker, a világhírű néger énekesnő"

– írta Korolovszky Klári a Magyar Ifjúságban június 7-én.

„S a fekete csillag megérkezett a magyar fővárosba. A Ferihegyi repülőtéren sok csodálója és sok kíváncsi ember gyűlt össze: olyanok, akik hírből ismerik s olyanok is, akik csaknem húsz esztendeivel ezelőtt megcsodálták ragyogó művészetét. Kedves, közvetlen, mosolygó, csupaszív asszony lépett ki a repülőgépből. Josephine Baker korát tekintve ugyan már nem fiatal, ám, az évek nem hagytak semmi nyomot hamvas bőrén és bájos alakján. – Mikor is járt utoljára nálunk? – tesszük fel óvatosan a kérdést. – Jaj, –, válaszolja Josephine Baker nevetve – nem is felelek. Hát már ilyen öreg lennék?! – Emlékszik-e még arra a chansonra, amellyel annak idején óriási sikert aratott nálunk s amelyet még ma is dúdolnak a pestiek? Josephine Baker pillanatra elgondolkozik, aztán így válaszol: – „Az én babám egy fekete nő”... Éppen a repülőgépen próbáltam visszaidézni s csak az első két sorára emlékszem már s arra, hogy a »fekete« az Budapesten kávét is jelent... Nagyon meghatódik, amikor a kilenc örökbefogadott gyermekéről kérdezzük. – A gyermekek – mondja Josephine Baker – Dél-Franciaországban, Dordogne vidékén élnek, egy nagy házban s a kilenchez most kerül egy tizedik is: egy dél-amerikai indián árva. Minden szabadidőmet velük töltöm s rájuk pazarolom szívem minden melegét, mert az élet alapja a szeretet, anélkül nem lehet élni. S a gyermekeknek különösen szükségük van szeretetre. Már az érkezés pillanatában mindenkit megnyert ez a nagyszerű asszony s tudjuk: a magyar közönség most is szívébe zárja majd Josephine Bakert, a művészt és az embert.”

„1953-ban, Kubában letartóztatták és megtagadták tőle a perui vízumot, mert a fajgyűlölet ellen harcolt. 1944-ben halálra keresték a kopók, és a háború után az ellenállási mozgalomban kifejtett tevékenységéért a »becsületrend lovagjává« avatták. Már híres sztár volt, amikor a párizsi revüszínházhoz, a Folies Bergere-hez szerződött. Azon a télen szenet és élelmiszert osztott a nyomorgó munkanélkülieknek. Egy Perigueux környéki falucska róla elnevezett terén az ő szobra áll, lábához bújik hét kicsiny gyermek... Pár éve visszavonult a színpadtól. Könnyezve búcsúzott tőle Mistinguette, Maurice Chevalier, Fernandel, sok világhírű barátja, művésztársa. Akkor ezt mondta: »Azt szeretném, ha az egész világ olyanná válnék, mint az én kisfalum. Olyan új világról álmodom,ahol a népek szeretni fogják egymást – bármilyen is a bőrük színe.«”

– írta a Népszabadság a június 6-i számában.

Bakert meghívták a békekongresszusra, a fóti Gyermekvárosba és ahogy az Esti Hírlapból kiderült, Chauvin, Josephine Baker impresszáriója már délelőtt megnézte a színpadokat és intézkedett a fellépés részleteiről. A Fővárosi Állatkert szabadtéri színpada a háború után nyílt meg, kifejezetten nagynak számított, de hát több ezer nézőt vártak az előadásra.

A meteorológiai előjelzések viszont rossz időt jósoltak, ezért a budapesti előadásokat végül az Erkel Színházban tartották meg. Baker összesen öt előadásra szerződött, amelyek között vidéki fellépések is voltak. A nyári szabadtéri helyszínek, Debrecen, Miskolc, Szeged közönsége pedig teljesen odavolt. Benedek Miklós, miskolci újságíró (nem azonos a színésszel) számára olyan elementáris élmény volt Baker miskolci fellépése, hogy nemcsak tudósított a koncertről és interjút készített vele, hanem húsz, majd harminc évvel később is megemlékezett róla mint pályafutása egyik legemlékezetesebb pillanatáról:

„Éppen harminc esztendeje, 1958 júniusában láthattuk Miskolcon is, az azóta szétvert, valamikor csodás népkerti szabadtéri színpadon Josephine Baker estjét. Pályám egyik legszebb, legértékesebb élménye, hogy találkozhattam vele, lapunk részére rövid interjút kérhettem tőle az azóta ugyancsak megszüntetett Avas – akkor még Kossuth – szállodában. A népkerti szabadtéri színpadon alighanem ez volt az egyetlen alkalom, amikor nyugati vendégművész felléptekor a Munkásőrség nagy létszámú alakulatának díszőrsége adta meg a tiszteletet a francia ellenállás kiemelkedő személyiségének, a világhírű békeharcosnak.”

Benedek 1958-ban így írt:

„Kedden délután fél 5 órakor állt meg az Avas Szálló előtt a Josephine Baker és a kíséretében lévő magyar művészeket hozó autóbusz. Az érdeklődő tisztelőik százainak tapsa közben lépett ki a buszból a világhírű revücsillag. Az Avas Szálló előcsarnokában a megye, Miskolc város, a miskolci kulturális élet képviselői fogadták. (...) Szebeni Győző, a megyei tanács művelődésügyi osztályának helyettes vezetője, a megye lakosainak ajándékaként gyönyörű matyóbabát adott át. Josephine Baker a meleg fogadtatást megindult szavakkal köszönte meg és elmondta, hogy a gyönyörű babát legkisebb fogadott kislányának viszi haza ajándékba. Végül magyar nyelvű »köszönöm szépennel« zárta szavait. A fogadtatás után a művésznő sétára indult a városba, este pedig a rajongóitól zsúfolt nézőtér előtt adott ízelítőt művészetéből

– olvasható az Észak-Magyarország június 11-ei számában.

„Akik végignézték Josephine Baker miskolci estjét, emlékezetes élménnyel hagyhatták el a népkerti szabadtéri nézőterét. A műsoros est szünet utáni, második részét teljes egészében Josephine Baker műsora töltötte ki. Hetven percen át állt, mozgott, énekelt, táncolt a nézők előtt a világhírű revücsillag, a francia ellenállás hős katonája, a nagyszívű ember és utolérhetetlen művész. Erélyes énekhangja, nyughatatlan, izgő-mozgó gesztikulációja, csupa rítus énje méltán ragadta magával a hallgatóságot. Sanzonjainak, csevegésének nyelvét nem értette mindenki a nézőtéren, de utánozhatatlan előadásmódjából sugárzó egyéni művészete nem szorult tolmácsra. Éneke, szavai eljutottak a hallgatók szívébe és felejthetetlen nyomot hagytak benne. Nem fogjuk elfelejteni kedves közvetlenségét és nem fogjuk elfelejteni szavait, amit utolsóként előadott a nevelt gyermekeiről és az egyetemes testvériségről szóló dala előtt mondott: »Ha az emberek nem néznék többé egymás bőrének a színét, boldogabb lenne a világ«.

Josephine Bakert először látta a miskolci közönség és mint mindenütt a világon, ahol becsületes emberek élnek, kitűnően vizsgázott mint művész és mint ember, aki méltó viselője a Becsület-rendnek. A műsor másik, rövidebb részét magyar művészek számai töltötték ki. Kár, hogy ennek a félműsornak a színvonala általában messze elmaradt a vendégművész műsora mögött. Nagyon szép és művészi volt Békés András és Békés Itala pantomim-jelenete, de a hatalmas szabadtéri színpadon nem érvényesülhetett. Szabó Miklós énekszámai nem adtak emlékezetes művészi élményt, Horváth Tivadaréi pedig erősen az agyoncsépelt esztrád számok útján haladtak, önmagát »tálaló« bevezetője ízetlennek hatott. Cigány Judith konferansza lapos, élettelen volt. A Kellényi tánczenekar muzsikája most is megnyerte a közönség tetszését. Horváth Tivadar konferálta Josephine Baker műsorát. Ebben a minőségében remek volt. ÖSSZEGEZVE: kár volt ennyire kétoldalú műsort rendezni. Josephine Baker ragyogó műsora sokkal különb »körítést« érdemelt volna.”

Baker debreceni fellépése természetesen szintén telt házas lett, amelyről hosszasan lelkendezett a Hajdú-Bihari Napló munkatársa

„Aki harminc évvel ezelőtt látta, azt mondja, semmit sem változott. Most is éppen olyan ragyogó revücsillag, mint akkor volt, és éppen olyan fiatal. Kávébarna bőre bársonyos. Alakja, mint a párducé, hajlékony és karcsú. Lába gyönyörű. Mindenkit elbűvölt kifejező, búgó hangja, bájos közvetlensége, játékának árnyalatai, a legfinomabb, leheletszerű gyengédségtől a pajkos dévajságig. Mi volt a műsora? J’ai deux amours..., La vie en rose. s a nagydal: Dans mon village. De énekelt modern táncszámokat, slágereket, és a híres »csa-csa-csa« számot. (...) Végül egy mondat az illetékesek felé. Josephine Baker igazán megérdemelt volna legalább egy virágcsokrot. Csodálkozunk azon, hogy erről megfeledkeztek. Megérdemelte volna ez a nagyszerű művész és emberséges ember.”

Baker szegedi fellépése előtt a Délmagyarország a szovjet balettművészek vendégszerepléseihez hasonlította a jegypénztáraknál tapasztalt felfokozott érdeklődést, ezért az újszegedi szabadtéri színpadra vitték az estet, ahol egyszerre kétezer ember fért el. Végül itt is fedett helyen, a Szegedi Nemzeti Színházban, két előadással zajlott a koncert, amely majdnem éjfélig tartott.

A budapesti koncertek egyikéről számos cikk született, talán Bogáti Péteré lett a legátfogóbb, amely az Élet és Irodalom június 13-i lapszámában jelent meg:

„Nehéz írni róla, mert a legszínesebben áradozó szavak is megkopnak hangjának, előadóművészetének árnyékában. (...) Zene, tánc, ütem és mozgás tökéletesen eggyé olvad benne. Ereiben Afrika és Spanyolország, gyermekkora első emlékeiben Amerika és mindezzel együtt, vagy mindennek ellenére a színpadon a francia sanzon tökéletes művésze, annak a sanzonnak, amelyet Lucienne Boyer és Edith Piaf jelent korunknak, de csak vele, Josephine Bakerrel együtt. A Chanson de Paris, a Dans mon village, a J‘ attendrais, saját, s mások híres számai az ő ajkán, különös, elcsukló és felszárnyaló hangján az előadóművészet egy tökéletessé érett műfajának és korszakának beteljesülését jelentik, s némi tréfás fintorral fölényét is a »legmodernebb« dalutódokon, amikor a lassan »klasszikussá« váló sanzonok után elénekel és eljátszik egy csa-csa-csát és egy calypsót is. Amikor feltűnt, »szenzáció« volt. A szenzációk azonban tiszavirág-éltűek. Róla hamarosan kiderült, hogy több: művész. A szenzációkat el lehet felejteni. A művészetet nem.”

Baker folytatta európai turnéját, de bármennyire is szó volt arról, hogy később újra visszatér, több magyarországi fellépése nem lett, bár időről időre (ekkoriban a teljes eladósodás miatt) visszatért a koncertezéshez. De a hetvenes évek elején Josephine Baker ismét összekerült magyar zenészekkel. Az Atlas együttes külföldi vendéglátós korszakában játszottak együtt. Flamm Ferenc, a zenekar vezetője erről így mesélt egy általam készített életműinterjúban:

A hetvenes évek elején sokat dolgoztatok az Interkoncerttel. Hogyan zajlott ekkoriban a kinti turné vagy a vendéglátózás?

A köztudatban lekicsinylő külföldi „vendéglátózás” műfaja a gyakorlatban azért mást jelentett. A Vasfüggöny még létezett, s ez a lehetőség a hivatalos szolgálati útlevéllel megnyitotta a kaput számunkra Nyugat-Európa felé.

Az 1970-es első Interkoncert-szerződés pont bedobott minket az egyik legelegánsabb miliőbe. Zalatnay Saroltával együtt, a divonne-i Rotschild Casinóban játszottunk, Franciaország akkori no. 1. klubjában. A városka a francia-svájci határ mentén fekszik, pár kilométerre Genftől. Ide jártak át a módos genfiek rulettezni, ugyanis Svájcban tilos volt a hazárdjáték. A parkoló mellett elvonulva Rolls Royce-ok és Bentley-k sora mellett haladtunk el, amikben a sofőrök várták türelmesen a gazdit. Itt tanultunk meg egy, az akkori Nyugat-Keletről szóló leckét.

Az egyik este, a kaszinó gondnoka figyelmesen felajánlotta, hogy az éppen Pestről jött, kicsit keletiesen kopottas öltözetű zenekar a személyzeti bejáratot használja a sziporkázó főbejárat helyett. Ezen feldühödve, előleget vettünk fel és Genfbe átutazva a legdivatosabb cuccokba, bundába öltöztünk. A régi szerelést egy kukába dobtuk. Visszatérve ismét a főbejáraton mentünk be megkérdezve a portásoktól, hogy „így már jó?”.

A világlátás mellett anyagi lehetőségeink különbsége az otthonihoz képest az előbbi javára sem volt ez a kaland megvetendő motiváció. Ami a lenézett „vendéglátózást” illeti, mi nem kocsmákban, hanem gyakran ifjúsági klubokban, gálaestéken, például a bonni kormányzati „Presse bal”-on játszottunk, minden téli síszezonban pedig az osztrák és svájci síhotelek klubjaiban fordultunk meg. Az egyik legemlékezetesebb fellépésünk az volt, amikor 1973-ban, az akkor 67 éves Josephine Bakert kísértük a müncheni Bayerische Hof gálaestjén.

Baker két évvel később, 1975 áprilisában lépett fel utoljára, Párizsban, a közönség soraiban ott ült Sophia Loren, Liza Minelli, Diana Ross és Mick Jagger is. Most már meghalhatok, mondta állítólag a nagy siker után. És négy nappal később meghalt. Monacóban temették el katonai tiszteletadással, többezres tömeg előtt. 2021. november 30-án Joséphine Bakert a Francia Köztársaság elnökének döntése alapján a párizsi Panthéonban helyezték örök nyugalomra.

Szerző: Bihari Balázs

Nyitókép: Josephine Baker 1961-ben. Fotó: Jack de Nijs / Wikipedia

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.