Nem emlékszem pontosan, anyámék mikor szálltak ki, de a hely, ahol eltűntek, rémlik: egyemeletes épület, előtte keskeny, fedett járda, vasoszlopokkal, amiken kosarak függtek, azokból alácsüngve valami nagyon piros virágok, talán muskátli.
Baromi nagy balhék előzték meg a szüleim eltűnését, apám kevésbé vett részt bennük, inkább csak anyám pártján, ha már nagyon üvöltöttem, vagy az enyémen, ha anyám visított irgalmatlanul. Akkor már megvolt az első komoly csajom, és nem egyszer becuccolt hozzánk az egész banda is – aztán ebben a nagy dzsemboriban az anyám meg az apám egyszer csak többé nem voltak sehol.
Hogy ezt észrevettük, pokoli bulizás kezdődött, ereszdelahajamat-mindentbele: volt ott fű, pia, tű, sűrűn cserélődő csajok, spanok, haverok – és végig a rock. Zakatolt az élet, kattogva váltotta egymást tűzijáték és jégeső: fényes kis boldogság, homályos bódultság, köztük rettenetes másnapok alagútjai.
Mikor a banda elpárolgott, ott maradt velem az én hű Kedvesem. Egy ideje mind fontosabb lett az állandó jelenléte: ahogy végigsimítja a gitáromon vékony ujjait, ahogy selymes haja lebeg a huzatban: betakar vele, ha nagyon vacogok. Ahogy fölébe hajol az első csecsemőnknek, aztán a másodiknak, míg a nagyobb ott totyorász maszatos arccal a kettőnk térde közt.
Hosszú, lassú, nyugodt zötykölődés következett, csöndes boldogság, tartós jóérzés, amiből eltűntek a rásegítő szerek: nem volt rájuk szükség. Kinyitottunk egy-egy sört, ha a gyerekek végre elaludtak, de pia se volt sok. A zene is más lett. Telítődött, hullámzott körülöttünk, mint ablakainkon túl a hömpölygő folyó: halkabb akkordok, alaposabban megírt, érzelemtől ívelő dallamok, a megtartás vágyától dagadó szövegek.
Én váltig hittem: el bírnék lenni így bizisten a végtelenségig – míg meg nem jelent a Vörös Csaj. Az már nincs meg tisztán, hogy is bukkant föl, csak hogy egyszerre majd’ megsültem, átforrósodott a levegő, és hiába ugrott, hogy nyitogassa az ablakainkat a Kedvesem, az a vörös lobonc tüzet lobbantott körülöttünk – és ami a súlyosabb, hogy bennem belül is. Azelőtt sose ismert, de mégis mintha ősrégről ismerős tüzet. Aztán a Kedvesem és köztem is lángokban állt minden, és a tűz már a gyerekek felé kapdosott, és hiába vágyta minden porcikám, hogy védje meg őket, jaj, az én selyemszőke Kedvesem! Hogy bírja ki, míg ezen túljutok, az Istenért, hisz én is félek, maradjon velem! – ő pakolt és kiszállt, s vele a két gyerek: a nagyobb a szoknyájába kapaszkodva, a kisebbik a karján.
És akkor a Vörös Csaj, mintha csak ennyi lett volna a dolga, mintha az lett volna csak a cél, hogy ezt elérje: hopp, kiillant a nyomukban.
Egyedül maradtam. Na, mondtam magamnak, tessék, itt az alkalom, most aztán töprenghetsz, pöngethetsz, és nemcsak piano falzettben dúdolhatsz hozzá, de kieresztheted a hangod ércét, ha úgy tartja kedved, itt már senkit nem zavarsz vele – és, hahaha, vedelhetsz, amennyi csak beléd fér. Hát én derekasan vedeltem is, és kieresztettem azt az ércet. Ha valakit becsalt a hang, hamar menekülésre fogta, mert vagy zenéltem, vagy részeg voltam és kekec. Alkalmi csajok persze jöttek és mentek, de azokkal csak annyi dolgom volt, mint az üvegekkel: kiittam, eldobtam, kész.
És akkor rám nyitott Ő, a külföldi lány. Az Igazi Szerelem. Eleve úgy jött be, ragyogó mosollyal, és kérdezett valamit az anyanyelvén: azt akarta tudni, lehet-e itt enni valahol. Összeszedtem magam és válaszoltam neki, hogy igen, itt mindjárt, kettővel arrébb, mire Ő leült, és csak mosolygott tovább – gyönyörűn tudott mosolyogni! És hallgatta a dúdolást, a pilickázást a húrokon, míg végül megkérdezte, azzal a gyönyörű mosolyával, hogy jövök-e enni vele. Onnantól együtt voltunk, jóban-rosszban. Az üvegek még sokáig kísértek, ürültek egyik a másik után, de végül csak elfogytak, és már csak mi ketten voltunk, senki-semmi más. Kinn, az ablakokon túl varázsos őszidő: kinyílt a táj, fölragyogott a rőtsugaras aranyzöld messzeség, benne a boldog vándorokkal – nem volt már, csak zene és öröm az élet. A szép várása.
És megjött a tél: kinn a dér megülte domboldalak, benn a szép fehér kelmék tisztasága, amiket Igazi Szerelmem terített körénk, és én már alig éreztem különbséget kint és bent között. És jött egy kandallótűz-fényű naplemente: Ő szemben velem szendergett elnyújtózva, én meg észrevettem, hogy félálmában megborzong. Letettem a gitárt, fölálltam, mondtam, hozok valami meleget inni: teát, kávét vagy forró csokit, mit szeretne. A forró csokit választotta. Azt nem lehetett kapni, hacsak nem távolabb, mint kettővel arrébb.
Mentem, mígnem észrevettem a világító kicsi cégért a keskeny járda végén: JÁNOSPOHÁR LOUNGE – ahogy a neonfény pulzálta. Alatta tükörportál és sötétre lakkozott ajtó, amellett nagy fekete tábla: a rárótt végtelen kínáló lista azt ígérte, itt bármiféle italt kérhetek, még forró csokoládét is.
Benyitottam – sehol senki. Egyetlen fényforrás szórt egy kis pillogó vöröset: a pulton a gyertyát utánzó lámpatestbe csavart, izgő-mozgó gyertyafényt imitáló izzó. Bent is minden sötétre lakkozva: pult, székek, asztalok, padló. És mindent mintha épp most mostak volna le: a lakkozástól úgy ütődött vissza róluk a táncikáló vörhenyes fény, mintha mindről csöpögne a víz. De azt el lehetett hinni, hogy itt tényleg bármilyen italt rendelhetek. Balra néztem: tipikus nagyvárosi kávézó – jobbra: klasszikus vidéki kocsma; előre: nyugati szálloda elegáns bárja – a hátam mögé: meghitt retró presszó. A bökkenő csak annyi, hogy még mindig nincs kitől rendelni. Már vagy húsz perce várakoztam, de egy teremtett lélek se mutatkozott.
Ahogy vártam ott a csöndben, kinéztem a bentről átlátszó, nagy, foncsorozott portálon, de vagy mert már erősen sötétedett, vagy a távolság, vagy lehet, hogy csak egyszerűen a rosszul választott nézőszög miatt: a mi ablakaink nem látszottak oda. Arra fordultam vissza, hogy az elegáns bárpulton egy pohár viszkiben sistereg a jég. De változatlanul sehol senki. Most ezt: nekem? Így, még egyszer, megint utoljára?
Ez zavarba hozott. És már tényleg nagyon hosszú ideje ácsorogtam ott. Ehh, gondoltam, ha nem lesz forró csoki, hát nem lesz, akár üres kézzel is jobb lesz már visszamennem, nehogy Ő aggódni kezdjen. Fölkaptam a poharat, és már ahogy emeltem a számhoz, tudtam, nem viszki lesz és nem jég. Valami sosem kóstolt ital volt, sűrű arany lé, nem édes és mégis az, azt hittem, a torkomra tapad, de nem, hihetetlen könnyen csusszant le, és benne az átlátszó kockák, nem anyag és mégis az, lenyelve valami nagy szabad érzés áradt szét belül.
Mi ez, semmi a semmivel, hö? – gondoltam. De a legfönségesebb ital volt, amit valaha ittam.
Ahogy kiléptem, mindkét irányban döbbenetes hosszúnak tűnt a keskeny járda. Az oszloplámpák alig pislákoltak: egyszeriben nem tudtam, merre kell elindulnom visszafelé. Hirtelen mintha ablakokat láttam volna fölfényleni a szemközti ugyanilyen keskeny-hosszú járda fölött – de aztán elvillant a fény, és én ott maradtam a félsötétben, azon a teljesen kihalt helyen. És megint a fénysor villanása – és ismét a félsötét. És harmadszor is elém villant az ablaksor, és ezúttal oly valószerűtlen lassúsággal vonult el előttem, hogy tisztán kivehettem: ezek a mi ablakaink. És megláttam Őt, amint áll a sötétbe meredve, és vár – de nem, nem vár, hanem int! Integet nekem, ahogy a távozók szoktak a maradóknak, és mosolyog hozzá, mint a viszontlátásban bizakodók. És míg fénylő ablakunk kiúszott a látómezőmből, és eltűnt a szemem elől az én gyönyörű mosolyú Igazi Szerelmemmel, irdatlan fájdalommal éreztem: a szívem! A szívem, a szívem megszakad!
Tömör koromsötét lett. És süket csönd, mélyebb, mint eddig: teljes némaság. Bár még erősen visszasajgott mellkasomban az iménti vasmarkolás nyoma, lassan bennem is elcsitult minden. Már tudtam, hol vagyok. Fordultam, s újra benyitottam a lakkozott ajtón. Úgy volt, ahogy vártam: se bár, se kávézó, se kocsma, se presszó, se viszki, se pult, se székek, se asztalok sehol, még padló se. Csak vattaköd. És legmélyén, messze, olvadt fém gyanánt ömlő fényből: a kapuív.
A Miről írták a dalt? című nyílt pályázatunk meghirdetésével párhuzamosan tíz szerzőt is felkértünk, hogy írjanak nekünk egy-egy 1957 és 1992 között született magyar dalhoz kapcsolódó novellát, tárcát, karcolatot, amely a kiválasztott dal szövegére vagy annak egy részére reagálva önálló történetként is értelmezhető.
Szerző: Falcsik Mari
Nyitókép: Fortepan / Gyulai Gaál Krisztián
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
