Napjainkban különösen felkapottak a coming of age sztorik, azaz felnövekedési történetek, amelyeknek nagy hagyománya van a magyar filmtörténetben is Szabó István Álmodozások kora című klasszikusától Gothár Péter Megáll az időjén át Reisz Gábor Magyarázat mindenre és Szimler Bálint Fekete pont című filmjeiig bezárólag.

Nem ritkán, mint például az utóbbi kettő esetében a coming of age tematika egy iskolai történet keretei közt bomlik ki. Ilyen Almási Tamás 1981-ben bemutatott Ballagása is, ami izgalmas és bizonyos szempontból kifejezetten bátor vállalkozás volt korában, mivel – akár a Fekete pont, akár Gazdag Gyulától a Sípoló macskakő vagy Rózsa János Pókfocija – parabolikus modellnek használja az oktatási intézményt, hogy nagyobb társadalmi-politikai problémákat elemezzen. Így bizonyos szempontból az ifjúsági témája és a korszakban őrülten felkapott Edda Művek mint a filmzenét szolgáltató együttes megtévesztők, Almási műve egyáltalán nem könnyed alkotás.

A korabeli kritikák inkább elmarasztalták, kihagyott ziccerként jellemezték, sőt a Filmkultúra szerzője, Sneé Péter azzal zárta szövegét, hogy a Sípoló macskakővel ellentétben a Ballagás valószínűleg nem lesz időtálló alkotás.[1] Maga a rendező is elismerte például a közelmúltban, a film digitális felújítása környékén a Film.hu-nak adott interjúban, hogy a hatalmas közönségsikere (több mint 600 ezer néző látta) és a Magyar Filmszemlén nyert elsőfilmes díja ellenére nem elégedett művével, többek között azért, mert „nagyrészt amatőr gimnazisták szerepeltek benne, akiknek nem igazán ismertem a nyelvezetét.”

Kétségtelen, hogy a Ballagás gyakran nagyon didaktikus, a színészi játék recseg-ropog, sőt a zenés jelenetek ritmusa sincs mindig rendben, és abban a tekintetben tipikus elsőfilm, hogy Almási túl sok témát akart belezsúfolni. Ugyanakkor azért is érdemes „újraolvasni” csaknem negyvenöt év távlatából, mert amellett, hogy értékes kordokumentum, nem pusztán az oktatási rendszerről, hanem az államszocializmus működésmódjáról, univerzálisabb, korokon átívelő társadalmi-politikai kérdéseket is a nézőnek szegez. A jelentésalkotásban pedig fontos szerepe van a zenehasználatnak.

Almási Tamást bár manapság már dokumentumfilmesként ismerjük, játékfilmrendező szeretett volna lenni. Az érettségi után nem vették fel a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, egy darabig asszisztensként dolgozott például Jancsó Miklós, Radványi Géza és Fábri Zoltán filmjein. A hetvenes évek közepén bekerült a főiskolára Fábri osztályába, akinek a hatalom és a kisember örök harcáról szóló művei nagy hatással voltak Almásira. Saját filmjeiben, így a Ballagásban és az Ózdi Kohászati Üzemek széthullását dokumentáló Ózd-sorozatban ő is erre koncentrált.

Első nagyjátékfilmjét persze a dokumentarizmus szellemében valósította meg, hiszen a kőbányai Szent László Gimnáziumban forgatott, valódi tizenéves, tehát amatőr gimnazista szereplőkkel dolgozott (néhányan közülük később profi színészek, zenészek és médiaszemélyiségek lettek, mint Szulák Andrea, Zoltán Erika, Zubornyák Zoltán és Zsótér Sándor), valamint egy Edda-koncert egyik számát szinte teljes hosszában bemutatja. Fontos volt Almási számára az autentikusság és az, hogy a nyolcvanas évek magyar oktatásának valóságát feltárja, ugyanakkor maga is parabolaként hivatkozott a Ballagásra, ami így nem pusztán egy specifikus gimnáziumról, hanem „a” magyar oktatásról, még tágabban a magyar társadalmi-politikai rendszerről is szól.

Sőt, Gervai Andrásnak azt nyilatkozta A tanúk című interjúkötetben, hogy első nagyjátékfilmjében egyrészt a nyolcvanas évek „langyos, parttalan, perspektívátlan” időszakát kívánta megragadni, másrészt tulajdonképpen egy 1956-allegóriát alkotott.[2]

A cselekmény a 4. c gimnáziumi osztályra koncentrál, a szalagavatótól a tényleges ballagásig tartó időszakot öleli fel, beleértve a pályaválasztást, a felvételit és az érettségit is, bár ez utóbbi nem kap kitüntetett figyelmet. A szalagavató ünnepségen az osztály elunja a hivatalos „bulit”, ezért a diákok egy része előbb lakásra megy, majd erősen ittas állapotban visszatér az iskolába, ahol randalírozni kezd. Az még hagyján, hogy összetörik a tablóképeket és eláztatják az osztálytermet, de gyújtogatnak is (vagy legalábbis tűz üt ki), ami súlyosbítja helyzetüket.

Reformista és fiatal osztályfőnökük, Jutka (Takács Katalin) döbbenten áll az eset előtt, az igazgató (Mentes József) dühöng, Jenő, a ravasz igazgatóhelyettes (Csendes László) pedig a felelősségre vonás helyett más módon kívánja megfékezni és letörni a „lázadó ifjúságot”. A diákok mintegy ürügyként ugyanis kibökik, hogy elegük van a merev oktatási rendszerből és az intézményből, ezért is romboltak. A rombolás helyett később egy szervezettebb forradalmi megmozdulás keretében próbálják az érettségi előtti időszakban „jobbá tenni” az iskolát, amelyben Jenő látszólag partner, valójában azonban a diákok naivitását, törekvésük formai hibáit és a közösségen belül kipattanó konfliktusokat felhasználva igyekszik visszaterelni mindent a régi mederbe.

A Bánki Donát Gépipari Műszaki Főiskola végzős diákjainak ballagása 1980-ban. Fotó: Fortepan / Antal Gábor

Almási számára nagyon fontos volt a megfelelő zene, illetve zenekar kiválasztása, mivel egyrészt a sztoriban szeretett volna egy koncertjelenetet megvalósítani, másrészt a dalok alkalmasak a fiatalság életérzésének kifejezésére és hangulatváltozásának lekövetésére. Az alkotó két frissen alakult együttesben gondolkodott, a Hitben és az Edda Művekben, amelyeket 1979-ben keresett fel. Az Edda ekkoriban nagy változásokon, sőt profilváltáson esett keresztül: gyorsan cserélődtek a tagjai, valamint kialakult az az identitása („bakancsos Edda”), amellyel országosan népszerű rockbandává vált. A hetvenes évek végén tehát már felfutóban volt, látszott például a miskolci fellépések alkalmával, hogy a fiatalok imádják, és erről tanúskodnak a későbbi filmes jelenéseik is, legyen szó Schiffer Páltól A pártfogoltról (1983) vagy Almási 1983-ban dokumentumfilmjéről, a Kölyköd voltamról, ami az Edda Művek (ideiglenes) feloszlásával foglalkozik.

Almási számára a Ballagás egy „így jöttem” film is volt, amelynek nagy hagyománya van a magyar filmtörténetben, és ami nagyjából egybevág a coming of age-filmekkel, mivel az „így jöttem” (első)filmek többsége egyúttal az életkezdésről szól (lásd az Álmodozások korát és szintén Szabótól az Apát, Gaál Istvántól a Sodrásbant vagy Sára Sándortól a Feldobott követ). A rendező a már idézett interjúkban elmondta, hogy egy darabig, nagyjából az 1968-as reformokig, illetve ezek megbukásáig hitt abban, hogy jobbá tehető ez az államszocialista rendszer. A hetvenes évek folyamán, az évtized végére viszont világossá vált számára, hogy gazdasági és társadalmi-politikai értelemben is komoly gondok vannak Magyarországon. Beütött a válság, szertefoszlott az igazságos elosztási rendszer illúziója, a forgatás környékén pedig rádöbbent, hogy mennyire nincs perspektívája a fiataloknak, és hogy az embereknek már nincsenek nagyobb céljai és ambíciói, a napi kis sikerek érdekében apró árulások szövik át a társadalmat. Ezért Almási is kiábrándult a közös cselekvés romantikus eszméjéből: ezt a keserű fejleményt fejtette ki a Ballagásban, ami leköveti a romantikus illúziók és ezzel együtt a gyermeki ártatlanság elvesztésének folyamatát a zenehasználattal.

Rögtön a főcím alatt szabályosan berobban a Kölyköd voltam. A klasszikus, pörgős szám tökéletesen passzol a nyitószekvenciához, amelyben a fiatal főszereplők lendületesen futnak az utcán, ami a romantikus modernista filmek mintegy toposzává vált: a beatkorszak emblematikus alkotásában, az Egy nehéz nap éjszakájában (A Hard Day’s Night), Kardos Ferenc és Rózsa János francia újhullámos stílusban forgatott Gyerekbetegségekjében, sőt még a korszakot megidéző Megáll az időben is láthatunk ehhez hasonló zenés jelenetsort.

Az Edda zúzása és a városképet uraló, vidáman és gondtalanul futó fiatalok szekvenciája azt sugallja, hogy „miénk a világ”, legalábbis egyelőre, legalábbis ezt hiszik. Ugyanakkor a dalszöveg már mintegy összegzi a Ballagás lényegét:

„Kölyköd voltam, nem értettél engem
Emléked mégis fogva tart, el nem enged”.

Majd a futós jelenet után, a zenét még megtartva Almási át is vált a szalagavató képeire, az utca szabadságából átkerülünk az intézményes keretek, az iskola falai közé. Az Edda-szám elcsendesedésével párhuzamosan felerősödik a sablonos hivatalos beszéd, és unalmas, sematikus szalagtűzési rituálé várja az egyenruhába kényszerített fiatalokat. Az iskola pedig nem csak ebben a tekintetben „nem érti” és „nem engedi el” a diákokat (mármint, hogy a tanulók számára ez az egész csak nyűg szalagostul, keringőstül, mindenestül), eszmei értelemben is olyan „útravalót” kapnak a szalagavató és a ballagás közötti időszakban az autoriter rendszertől, ami meghatározza konformizmusukat a végkifejletben és életük későbbi szakaszában.

K. Horváth Zsolt a ballagást mint „átmeneti rítust” dalokon és Almási filmjén keresztül elemezve felhívja a figyelmet a film végén is elhangzó, 19. században keletkezett dalra, a Ballag már a vén diákra. Pontosabban annak egyik szövegrészéről van szó, amelynek értelmén általában senki sem szokott eltöprengeni, hiszen a ballagásokon mindenki mással foglalkozik, fejben máshol van, a dalokat csak gépiesen és reflektálatlanul énekli: 

„Ballag már a vén diák tovább, tovább
Isten véletek cimborák tovább, tovább.
Ez út hazámba visszavisz
Filiszter leszek magam is.”

A „filiszter” a lényeg, amelyre K. Horváth rámutatott: ennek jelentése „nyárspolgár”. A nyárspolgár negatív konnotációkkal bír, azaz olyan emberre használjuk, aki szürke és unalmas életet él, a társadalmi problémák iránt inkább közömbös, azokat nem kérdőjelezi meg, ezzel tehát fenntartja a rendszert, ami körülötte van. A Ballag már… – ellentétben a másik klasszikus ballagási énekkel, a Gaudeamus igiturral – ezért is egy nem pusztán melankolikus, hanem kifejezetten szomorú dal, mert búcsúzás az iskolától és a naiv, de energikus „kölyökkortól”, vagy másképp fogalmazva az „álmodozások korától”. A Ballagásban ez határozottan benne van, idáig jutnak el a fiatalok a szalagavatótól a címbéli rituáléig, de korántsem ilyen egyszerű a helyzet.

A Madách Imre Gimnázium udvara, 1980-ban. Fotó: Fortepan / Madách Gimnázium

Almási művében végigkövethető a fiatalok negatív értelemben vett felnőtté, filiszterré válása, ahogy a formátlan lázadástól a tudatos reformtörekvéseken keresztül megérkeznek a kiábránduláshoz és a konformizmus elfogadásához, de ez nem pusztán a rendszer, hanem az osztályközösség hibája is. Az első félóra a formátlan lázadás, a „kölyökkor” szakaszát mutatja be. Az Edda-számokkal éles kontrasztban áll a szalagavató bulin megidézett és élőben játszó Neoton Família, ami ráadásul az egyik legklasszikusabb dalát, a Don Quijotét adja elő.

Erre a konformista diákok és az idősebb, konzervatív tanárok táncolnak szívesen, a lázadó fiatalok viszont elutasítják az intézményesített szórakozást, már igen korán arról beszélnek, hogy le kellene lépni innen. Őket Almási következetesen az Edda-klasszikusokkal jellemzi: az együttes ének nélküli száma, a Keselyű egy korai változata festi alá az iskolarombolás képsorait, ahogy egy későbbi, már a felelősségre vonási epizódok közé ékelt újabb városi és dombra felfutós jelenetet is a szintén csak instrumentális Vadkutya kísér.

A Neoton viszont egyike volt a „popcézár”, Erdős Péter által kedvelt és intenzíven támogatott együtteseknek a korszakban, és a Ballagásban is összekapcsolódik a hatalommal, amelynek értékrendjét és ideológiáját ösztönösen is elutasítják a főszereplő tanulók. A Neoton dala mégis előrevetíti a lázadók sorsát:

„Don Quijote, Don Quijote,  
A szélmalom csak játszik veled.”

A főhősök is pontosan ilyen szélmalomharcot vívnak a cselekmény második felében.

A felelősségre vonás persze ez esetben csak kihallgatásokat jelent, mivel Jenő másképp akarja letörni a fiatalok lázadását. A „konzervatív reformista” igazgatóhelyettes nagyon is tisztában van azzal, hogy ezek a diákok bár a felnőttkor határán állnak, „álmodtak egy világot maguknak” és ott állnak „a kapui előtt”, de még naivak és tapasztalatlanok, ezért el lehet bizonytalanítani őket. Így szerinte el lehet venni a közösség erejét, amellyel beléphetnének azon a bizonyos „kapun”. Ez lesz a kulcsa a lázadás leverésének.

Néhány megmondóember – mint a K. Béla nevű fiú – vezényletével, tanulmányaikra és a demokráciáról alkotott idealista elképzeléseikre alapozva akarják megreformálni az iskolát, sőt az oktatást, és tervük, hogy elutasítják az értelmetlen rituálénak tartott érettségit és a továbbtanulással is dacolnak. Ám a megmondóemberek bizonytalan követői mögött ott állnak a szülők, akik szerint továbbtanulás és érettségi nélkül aligha van értelme a tanulásnak, így a reformoknak. Ha a bizonytalanokat sikerül megfélemlíteni, a vezérek magukra maradnak.

Ballagás a Kölcsey Ferenc Gimnázium udvarán. Fotó: Fortepan / Bencseky Mátyás

Ennyiben a Ballagásnak valóban vannak ötvenhatos áthallásai, legyen szó a forradalmi „tömeg” szétveréséről, a tizenkét pontos tervezetről vagy arról, hogy az igazgatóhelyettes az egyezkedés ígéretével kényszeríti ki a kompromisszumokat, majd szereli le a fiatalok reformmozgalmát, annak vezéreit (Almási állítása szerint még a Kossuth-címer is feltűnt volna a cselekmény során, de ezt a részt az akkori filmfőigazgató kivágatta).

A film emellett rímel az 1968-as megmozdulásokra is. Adorno, Horkheimer és Marcuse is megfogalmazták, hogy a lázadó törekvések „hivatalossá” tétele, intézményesülése maga a lázadás kudarca. A hatvannyolcas történések lényege is ez, ezért követte a „forró évtizedet” a „szürke hetvenes évek”: Nyugaton a kormányzatok végrehajtották például az oktatási reformokat, amivel leszerelték a mérsékelt tüntetőket, a radikálisok pedig destruktív terrorista sejtekké mutálódtak, Keleten pedig a Varsói Szerződés csapatainak csehszlovákiai inváziója üzente azt a fiataloknak és mindenkinek, aki hitt a pozitív változásban, hogy az „emberarcú szocializmus” elérhetetlen eszmény. A közösség elaprózódása konformista nyárspolgárokra és radikálisokra, illetve Keleten a társadalom megfélemlítése erőszakkal és kemény diktatúrával: ez lehetetlenné tette a valódi társadalmi-politikai változást.

A Ballagás nagy fordulópontja az Edda-koncert, illetve a korábbi történés. Az osztály rájön, hogy valakinek képviselnie kell őket, mert kommunikáció nélkül a forradalom, vagyis a radikális reformtörekvésük csak elszigetelt káosznak tűnik. Az addig szinte észrevehetetlen, háttérbe húzódó, jólelkű és túlságosan is naiv-idealista Gabi vállalja a feladatot. Almási gyakorlatilag őt lépteti elő főhőssé, akinek csalódásán keresztül levezeti az egész közösség kiábrándulását. Minden ott bukik el, hogy az osztály KISZ-es tagja, Kati beviszi őt Jenőhöz, akivel Kati a továbbtanulás miatt egyezséget köt. Ő az, aki elárulta az igazgatóhelyettesnek a tizenkét pont létezését, és az irodában ennek kapcsán elég gyorsan kiviláglik, hogy Jenő és a tanárok nem tárgyalni akarnak az osztállyal Gabin keresztül, hanem egyfajta szócsőnek, sőt mi több, besúgónak kívánják használni a lányt.

Egy későbbi jelenetben K. Béla meg is haragszik Gabira, mert az közvetíti az igazgatóhelyettes kérését, hogy mutassa be neki a ballagásra írt beszédét, amit el fog szavalni. A fiú ellenáll, mert tudja, hogy Jenő cenzúrázni fogja. Vagyis Gabi tökéletes alany arra, hogy ellentétet szítsanak a közösségen belül, mert bár a jószándék vezérli, túl engedelmes, ami a lázadás ellenében hat. Egy egész osztályt nem lehet megbüntetni – ez elhangzik a tanárok szájából a film első harmadában – a rombolás után, azonban az nyilvánvaló, hogy ha az Edda-számokra „együtt szaladó” közösség megszűnik, onnantól kezdve csak egy-két problémás és izolált egyén áll majd az iskola intézményrendszerével szemben, tehát sebezhetővé, sőt védtelenné válik.

Erre a fejleményre rímel, és ezért is kulcsfontosságú az Edda koncertjelenete, amelyben feltűnik Gabi is. A félhomályban fényképezett jelenetben a fiatalok természetesen tombolnak, Pataky Attila és a többiek éneklik az Ahová eljutok című dalt, a főhős lány pedig ott áll, kissé erőltetett mosoly, de leginkább aggodalom látható az arcán.

„Célpont voltam, rám számoltak,
Acél ajtók rám csukódtak”

– hangzik el a dalban, de a refrénje még beszédesebb:

„Nincs senkim, nincs semmim a világon.”

Hiába van ott a tömegben Gabi, valójában nincs kapcsolata a kortársaival, később el is vonul az őt szexuálisan kihasználó, kirúgott tanárral és fotóssal, Bojtival.

A lány abban a pillanatban vált izolálttá, hogy kiemelkedett a közösségből és naivan vállalta a közvetítő szerepét annak érdekében, hogy reformtörekvéseik ne legyenek hiábavalók, ne bukjanak el. Azonban a reform, de még inkább a forradalom lényege, hogy kompromisszumok nélkül kellene kitartani az eszméi mellett, mert a fennálló, célba vett hatalmi berendezkedéssel folytatott bárminemű egyezkedés az eszmék erózióját vonja maga után. Voltaképpen a kádári reformokban hívő emberek is azt hagyták figyelmen kívül, hogy ez a rezsim eredendően illegitim, mivel az 1956-os forradalom és szabadságharc vérbe fojtása árán jött létre: nem a nép akaratából, hanem egy idegen hatalom támogatásával és erőszakkal. Valójában nem gazdasági, hanem politikai reformokra lett volna szükség, de ezt éppen a külső erő, a Szovjetunió nem engedte, nem engedhette meg, mert az a széthullásával fenyegetett volna.

Az emberségesebb és diákbarát oktatást a Ballagás főhősei úgy képzelték el, hogy saját maguknak tartanak fiatalos órákat, olyan dolgokhoz kötik a tananyagot, ami ismerős számukra és amit szeretnek. Ezért is próbálkozik K. Béla azzal, hogy a váltakozó áramot és az oszcilloszkópot az Edda egyik számán keresztül mutatja be: a zene ritmusát leköveti a készülék, tulajdonképpen egy szemléletes és fiatalos fizikai kísérletről van szó.

Akár még működhetnének is az efféle diákórák, ám mint Jenő megjegyzi a kudarc felé haladva, nem lehet ezeket kivonni a tanári ellenőrzés alól, mert „zavart keltenek a fejekben”. Itt nyilvánvalóan nem a fizikai kísérlettel van a gond, hanem a humán tantárgyak esetében a szocialista eszmények alternatíváinak, például a valódi demokrácia bemutatásával.

A Zsótér Sándor által játszott fiú be is látja a reformtörekvések végleges széthullását jelentő zuhanyzói jelenetben, hogy ez ebben a formában nem működik (Gabi összeomlik, miután szerelmi riválisa, Vali öngyilkosságot kísérelt meg a forradalmi egyenruhán való összeveszésüket követően, így a legtöbb diák hátat fordít a bűnbakká tett lánynak, egyúttal a lázadásnak).

Persze a Ballagás azt sugallja, hogy itt korántsem csak a rendszer a hibás, a fiatalok is alkalmatlanok minderre, ami nyilvánvalóan következik abból, hogy hiányosak vagy tévesek a demokráciáról szerzett ismereteik, sőt néhányan fel sem fogják, mit jelent a népakarat vagy a szabadság. Vannak diákok, akik egyszerűen nem akarnak részt venni a szabadságtörekvésekben: van, aki elbújik a mosdóban, hogy ne kelljen részt vennie a diákórákon, van, aki megelégeli, hogy nincs haladás, valamint apja megtiltja neki, hogy belefolyjon, mert „nem ezért pénzeltem az oktatásod”, veszélyben érzi gyermeke érettségijét.

A már nyárspolgárrá vált szülők még a fiatalok által kitalált divatosabb ballagási ruhákban is démont látnak, amikor Gabi felvázolja nekik, miről lenne szó. Az anyák és az apák személyeskedni kezdenek, a lány lelkébe tipornak, és kifejezésre juttatják, hogy félnek, ez az egész meggátolja a sikeres érettségit. Ironikus módon az egyetlen dolog, ami végül megvalósul, illetve megmarad a reformokból, az az egyenruha, amelyet az utolsó jelenetsorban a fiatalok viselnek a ballagáson. Ez azonban csak külsőség, a valódi újítási törekvések elbuktak. Így ezeken a képsorokon az elcsigázott diákok egykoron vágyott öltözete már valójában egy újfajta uniformizációt jelképez: ugyanaz folyik tovább, csak – ahogy a mondás tartja – „pepitában”.

A konformizmust és a kudarcot Almási egy újabb futási jelenettel is érzékelteti még a ballagást megelőzően: az Edda Kínoz egy ének című számára a kétségbeesett és csalódott Gabi rohan végig az utcán, az iskola terein, de már egyedül és céltalanul. „Süllyedő utakon elhagyott házak”, halljuk a dalban, és valóban, elsüllyedtek az alternatív „utak”, amelyeken a fiatalok elkerülhették volna a nyárspolgárrá válást és a bukást. Az utolsó jelenetben a ballagásról a tablóra vált át a film, ezt a Néma völgy festi alá, amelynek sora, a „Siet a szél a néma völgy felé” ismét negatív jelentést kölcsönöz ennek a rituálénak, amelynek keretében az igazgatóhelyettes beszéde megerősíti, hogy folytatják a „hagyományokat”, amelyek értelmében a diákok feladata a tanulás és a „néma völgy” (a hallgatás, az engedelmesség) elfogadása. Az utolsó képen a fiatalok fotói sorra kerülnek fel a tablóra, fényképekké merevednek, gyerekkoruk és lázadó attitűdjük emlékké dermed.

Almási dokumentumfilmeket is készített az évek során az osztállyal, ezek (Ballagás után öt évvel, 1986, Találkozó, 1994, Harmadik találkozás, 2005) viszont már nem a főhősökről, hanem az őket eljátszó színészekről szólnak, tehát azt mutatják be, ki, hová jutott valójában az életben felnőttként. Ezek mintegy igazolják, ami a Ballagás végkifejletében még csak csírázott: a társadalomba betagozódva mindenki már inkább a partikularitásokkal és a mikrokörnyezetével foglalkozik, a társadalom nagy egészével nem.

Hiába álmodtak tehát egy világot maguknak, nem volt elég erejük ahhoz, hogy belépjenek a kapuin. Pontosabban volt elég erejük, maga közösség, de ez elveszett részben a hatalom ármánykodása, részben az egyéni konfliktusok kiéleződése és a széthúzás miatt. Manapság még több minden dolgozik a közösségiség ellen és az egyének izolációjáért, így még több hit és kitartás kell ahhoz „a magas falak előtt”, hogy az emberek megőrizzék a gyermeki tettvágyat és a változást eredményező lázadó attitűdöt magukban.

Szerző: Benke Attila

Nyitókép: A 4.c osztály a film egyik jelenetében. Fotó: Demeter Miklós / Wikipedia

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

[1] Sneé Péter: Egy lázadás útja. Almási Tamás: Ballagás, Filmkultúra 1981/2. 22–25.

[2] Gervai András: A tanúk. Film-történelem, Saxum, Budapest, 2004. 183–200.