Mert úgy történt, hogy dédnagyapa 1906-ban, Ady Endre harmadik verseskönyvének évében látta meg a napvilágot, ami nemhogy büszkeséggel nem töltötte el később, de leginkább le se tojta,
talán könyvet sem vett a kezébe soha, leszámítva az elemi iskola négy évét, igaz, abból sem származott sok haszna,
ugyan mért is származott volna,
egy jó kádár ne a mesék szemfényvesztő világában mozogjon otthonosan, pláne, ha a keze alatt formálódó sajtárok és dézsák elbírják azt a kevéske reszketeg betűt, ami a munkamenethez okvetlen szükséges,
ugyanakkor nem árt, ha kitűnően futballozik, mondjuk, igazolt játékosa a GYAC-nak, sváb felmenői dacára rendes, lovaglásra alkalmas magyar karikalába van, és az iskolapad helyett a stopliscsukát koptatja,
mert kileste dédnagyapa a nagyvilágot, és látta, hogy apuka háborúba megy, és látták mind, hogy ez: rossz,
mígnem aztán, akár a földre ejtett üveglemez,
ripityára tört az ország,
szaladt a térképen, végezte a dolgát a nagyhatalmak sniccere,
de volt Isten, akinek különben is csak a legritkább esetben kételkedtek a létezésében errefelé, volt, és közbelépett: a határon innen hagyta a családot,
centimétereken múlt,
maradunk a seggünkön, sóhajtott fel apuka,
tüdőlövéssel egyébként sem szívesen költözködik az ember, még ha a vagonban lakás kiváltságos lehetőségével csábít is a kor,
elszelelt újabb tíz év (addigra kileste dédnagyapa, hogy szeretnek elszelelni az évek), lehetett házat építeni, családot alapítani,
Malom utca négy, leánygyermek: három,
a tisztes előmenetel és az egyensúly évei következtek, hozott a konyhára a kisipar, snájdig legények tüsténkedtek az udvaron, érkezett megrendelés bőven,
meg lett találva a számítás,
döngött a fa, sivított a fűrész,
gyarapodásnak indult az ország és a kontinens, épp ideje volt háborúzni újra: lehetett utazni, körülnézni a nagyvilágban,
most dédnagyapán volt a sor,
ő ülte meg mintaszerűen a felmálházott kerékpárt, vele tekert ösvényről gerincre, hegyről völgybe a csapat,
dübörgött a tank, sivított a srapnel,
bömbölt a német, ordított a muszka,
dédnagyapa tűrte egy ideig, aztán mégiscsak kileste, hogyan tud megpattanni a visszavonuló egységtől,
nagy levegőt vett, kifújta: összement az ország újra,
dédnagyapa gyakorlatias ember volt, hamar megértette, hogy alkatához a békés hétköznapok szertartásrendje illik igazán,
kakasszóra kelni,
jószágot etetni,
kényelmesen früstökölni, ebédezni,
robotolni, robotolni,
robotolni, mert máris este lesz,
ebben a világban minden kiszámítható, nincs helye álmodozásnak és sóvárgásnak, ezen a vidéken senki sem siratja sokáig, ami elmúlt,
dédnagyapa mégis visszatért oda, ahová azelőtt sem vágyott, és akkor is csupán kényszernek engedelmeskedve pattant a bicikli nyergébe,
jöjj, Oroszország, vagy bárhogy is hívnak ekkor,
azazhogy ne jöjj, és nem megyek én se,
gondolta dédnagyapa, de addigra már jöttek, itt voltak, és terelték a német származású magyarokat a főutcán a vasútállomás felé, dohogott a pályaudvaron veszteglő mozdony, füst kormozta a dermesztően hideg újévi égboltot,
nyílt a vagonajtó, csapódott a vagonajtó,
temérdek munka lehetőségével kecsegtettek a bányák ott, ahová dédnagyapát korábban sem húzta a szíve, mert a szíve ahhoz húzott, akit e pillanatban a vagon rácsos ablakán kilesve nézett,
hó van, köd,
áll a peronon, és szíve fölött összefogja kendőjét
dédnagymama,
három év a mesékben egy sóhajtásra elillan,
csakhogy egy kádármester nem a mesék világában mozog otthonosan,
ki kellett tehát várni, ki kellett érdemelni a pillanatot, amikor újból meglódul a szerelvény, hazafelé,
a külföldi tanulmányút eredményesnek bizonyult: időről időre kiújuló sérv, gyomorbántalmak, és negyven évre előirányzott hallgatás lett a szorgos munka jutalma,
ilyenné vált a környék, a házak, az utcák, a városrész,
hallgatott a Pfaff, hallgatott a Kempf, hallgatott a Schriffert, hallgatott a Ludvig, hallgatott a Hack, és hallgatott a Kranczler,
és hallgattak mind,
addig hallgattak, hogy kámforrá váltak a szavak, amelyekkel elbeszélhették volna, mit tapasztaltak a messzi idegenben, mit hoztak magukkal onnan,
mi a madárlátta kenyér: fél évszázadnyi csönd,
és mivel egy derék kádárember nem a mesék világában mozog otthonosan, dédnagyapa sem tudott lelkesedni a korszerű eszmékért, amit értelmiséginek állt középső leánya különösen jól értett,
szaladt ez a leány többedmagával az egyetemvárosi utcán, körülöttük, akár a futrinkabogár, záporoztak, ugrándoztak a lövedékek, futottak, rohantak: nett orvostanhallgatók a hűvös őszi délutánban,
de tapodtat sem jutottak előbbre,
ment minden, ahogyan addig,
csupán annyi változás állt be, hogy dédnagyapa évtizedekig szövetkezeti körülmények között teljesítette a megrendeléseket,
és azok az átkozott szavak sem találtak vissza hozzá,
ellenben születtek unokák és dédunokák, meg mindenféle apró népek,
és dédnagyapa megkísérelte érteni őket, ha már pecázni vagy újbort kóstolni ebéd után nem föltétlen lehetett velük,
Miska, szólongatta az udvaron az egyiket, aki történetesen kislány volt, és egyformán nagy szemeket meresztettek egymásra, a kislány, mert kislány volt, dédnagyapa meg, mert azon kapta magát, hogy hipp-hopp, elszelelt negyven év, és ő egyszerre furcsán ismerős tájakon kalandoz, és nem találja magát ott, ahol éppen van,
hol az elemi iskola padjában ücsörgött,
hol lefutotta a kötelezőt a sporttelep gyepén,
és jött anyuka és apuka,
és a kerékpár vázán megpattanó golyó hasonlíthatatlan hangja,
és robot, robot, robot,
és jó lett volna néha csak sírni, istenigazából, még egyszer az életben,
de hát tudjuk: egy virtigli kádármester,
s miután szíve fölött utoljára összefogta kendőjét, és álomba szenderült dédnagymama,
dédnagyapa is indulni készült,
ketten mégiscsak elviselhetőbb a nagynál is nagyobb világ,
s hogy apja egyetlen igazi megérkezését késleltesse, pártában maradt középső leánya hozzáköltözött, vállalva, hogy reggelente fölcseperedésének helyszínéről indul a rendelőintézetbe, és késő délután oda érkezik vissza,
attól fogva együtt csináltak napot, együtt csináltak estét,
mígnem aztán dédnagyapát a templomkerti padról kellett hazacsalogatni, ahol a terebélyes lombú platánok alatt üldögélni nem csupán kellemes, de felemelő is, leszámítva, ha hálóinget visel az ember, és delet harangoznak, a következő alkalommal pedig a kanális partján találtak rá, ahogy képzeletbeli segédeinek vezényel egy rekvirálás előtti műhely szalagfűrészénél állva,
mire egyetlen értelmiségi leánya arra jutott, hiába szép a reggel, és hiába szép az este együtt, nem dacol tovább a végkimerüléssel,
kapcsolatait latba vetve helyet keresett, és talált dédnagyapának,
dédnagyapa azonban kileste, hogy a szomszédos kórteremben hölgyek lábadoznak, és az éjjeli vizelésből visszacsoszogva egyikük ágyába dőlt, amit a belgyógyászat humorérzékkel fölvértezetlen dolgozói nem méltányoltak eléggé,
így történt, hogy éppen kilencvenötödik születésnapját ünnepelték Ady nevezetes verseskönyvének, akik ilyeneket ünnepelni szoktak,
amikorra dédnagyapa már törékeny madár,
félő volt, hogy kirepül, de csak az ápolólegény kapta az ölébe, lóbázta a lábát dédnagyapa,
mint aki játszótéren,
mint aki iskolapadban ül,
hajt az előrevágott labdáért,
munka, mindig csak a munka,
az egész rohadt élet,
gürcölni naphosszat, elfogyni lassan, és meggebedni végül,
de jó volna pihenni végre,
sóhajtotta,
és mire lefutotta köreit a század, úgy határozott, nem
áll szóba többé a világgal
az én dédnagyapám.
A Miről írták a dalt? című nyílt pályázatunk meghirdetésével párhuzamosan tíz szerzőt is felkértünk, hogy írjanak nekünk egy-egy 1957 és 1992 között született magyar dalhoz kapcsolódó novellát, tárcát, karcolatot, amely a kiválasztott dal szövegére vagy annak egy részére reagálva önálló történetként is értelmezhető. Falcsik Mari szövege ide kattintva olvasható.
Szerző: Kiss László
Nyitókép: Fortepan / Sibinger János (A fotó illusztráció.)
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
