Az ismeretlen világ zenéi címmel nemrégiben jelent meg egy szép kivitelű, vaskos kötet. A könyv – vagy inkább valamiféle enciklopédia ez – a világ progresszív rock zenéjét tárgyalja, elemzi, mutatja be körülbelül 1968 és 1973 között. A lenyűgöző ismeretanyag birtokában, kiválóan megírt mű Dobos András lemezgyűjtő munkája, illetve nagyobbrészt gyűjteményének bemutatása. Vele beszélgettünk a magyar progresszív-rock kísérleteiről, az együttesekről és azok felvételeiről, lemezeiről, melyeket természetesen a könyvében is bemutatott.

Mikor kezdtél progresszív rockzenét hallgatni? Van köze az elinduláshoz valamelyik hazai rockegyüttesnek

Talán fontos azzal kezdenem, hogy 2004 decembere óta gyűjtök lemezeket. Kezdetben természetesen a magyar korongok gyűjtése izgatott, ez az időszak 2010-ig tartott. Közben 2009-ben a legnagyobb videómegosztón rátaláltam az Arzachel együttes 1969-es lemezére, ám amikor ezt az albumot hallgattam, még nem is tudtam pontosan, mit hallok, mert annyira másfajta zenei megközelítés volt ez attól, amit addig hallottam. Addig persze Rolling Stones, Deep Purple, Black Sabbath, Led Zeppelin szólt nálam és ugye ez az Arzachel – lehet olvasni róla – hogy Pink Floyd koppintás, ám én azt mondanám, hogy teljesen eredeti, egyedi muzsika és hogy őszinte legyek, kezdetben nem is igazán tetszett. Második, harmadik nekifutásra éreztem csak, hogy ez egy jó dolog és innentől kezdtem el foglalkozni a progresszív rockkal, innen ismertem meg magát a zenei stílust.

Ezután kezdtem feltérképezni ennek magyar vonulatát, mert nem tudtam, hogy az Omega Éjszakai országút című lemeze például progresszív alkotás, és ha már az Omegánál tartunk, az együttes ötödik albuma szerintem sokkal progresszívebb, egységesebb lett. Ezek számomra nagyon kedves darabok és kiemelném a Locomotiv GT első két lemezét is, melyek teljes mértékben progresszívek mondhatók.

A szívemhez legközelebb az LGT első albuma áll, bár a másodikon vannak sokkal-sokkal progresszívebb, kidolgozottabb darabok is. A Ringasd el magad különböző stílusok mértékletes, ám nagyon helyes, ízléses vegyítése, hogy úgy mondjam. Értem ez alatt a pop-rock hatás megjelenését, ami a bemutatkozó korongra egyáltalán nem volt jellemző, de a lényeg nem ez, hanem az, hogy hangszerhasználat véleményem szerint nagyon kiemelkedő azon a két albumon.

A két – progresszív értelemben vett – legjelentősebb együttest tehát hamar megismerted, de azért volt mit csemegézni a továbbiakban is. Gondolom hamar elkezdtél mélyebbre ásni. 

Hogyne, és itt érkeztem el két nagyágyúhoz! Az egyik a Mini együttes, akik sajnálatos módon a tárgyalt „nagy korszakban” csak három kislemezt készítettek, a másik pedig a Syrius Az ördög álarcosbálja című lemezével, amit különös módon nem Magyarországon vettek fel, hanem Ausztráliában, de hát ez ma már inkább csak részletkérdés, attól ez a lemez még feltétlenül hazai lemeznek tekintendő. 

Érdekes a hasonlóság itt az Omegával. Bár a Syriust itthon nem engedték be a Rottenbillerbe, hanem a lemezt inkább csak licenszelték az ausztrál kiadótól. Mint tudjuk, az Omega az első nagylemezét a Deccával készítette, de azt szerencsére nem licenszelte az MHV, hanem még melegében befejeztette az együttessel a Trombitás Frédit... De térjünk vissza a Minire, róluk sajnos kevesebb szó esik… 

A Mini három kislemeze legendás és igazán fájó pont a szívemnek, mert bőven megérdemeltek volna egy nagylemezt – ha jól tudom be is volt ígérve nekik –, csak hát sajnálatos módon ez meghiúsult. De ha már ezeknél a meghiúsult albumoknál tartunk, megemlíteném az Atlast, akiket szintén tárgyalok a könyvben. Vagy taglalom a Betont, a Juventust, illetve a Non-Stopot is… 

Igen, ők mindannyian fájdalmasan keveset tárgyalt és – hangfelvételek szempontjából – rosszul dokumentált zenekarok. Nálam az Atlas és a Non-Stop a két legnagyobb szívfájdalom, a két legnagyobb zenetörténeti bűn, amit a Lemezgyár illetékesei valaha elkövettek! Mit emelnél ki a könyvben ezektől a zenekaroktól? 

A Juventustól szerintem két igazán frappáns szerzemény került terítékre. Az egyik az Egy pont a térben, a másik az Akit felkapott a szél. Egyébként mindkét dal megjelent a Hangok a múltból című Juventus válogatáslemezen is. Mind a kettő 1972-es felvétel, a gitároknál természetesen Tátrai Tiborral, nagyon nívós, progresszív alkotásoknak tartom őket. 

Non-Stop? 

A Fekete csend, illetve a Vad viharban élek szerintem zseniálisak. 

Igen, a Somló-korszak… 

Igen, innen való a Szelíd tüzek is, egy óriási szerzemény, bár egy érdekes kislemezen van, mert az A-oldala a Szép Margit, ami egészen más stílusú szám…

Szerintem abban a korszakban éppen ez volt a csoda. Ezek a zenekarok nem feltétlenül gondolkodtak stílusokban, önmagáért a zenéért rajongtak.

Én azt mondom, hogyha egy olyan jellegű lemezt készített volna a Non-Stop, mint a Szelíd tüzek hangvétele, az egyenértékű lett volna bármelyik nemzetközi progresszív együttes anyagával!

Tehát szerinted is volt a Non-Stopban vagy az Atlasban nagylemezkészítési potenciál?

Bőven! Az Atlastól különben a Sírok című dal a kedvencem. Fülöp Ervin fuvolaszólója zseniális! Fuvolaszóló az akkori könnyűzenében nem kapott teret, ez volt az első olyan felvétel, ahol igazán megmutatkozott a hangszer a rockban idehaza.

Ha már a fuvolát említed, szerepel a könyvben a Corvina is.

Igen, de gyakorlatilag csak az 1975-ös nagylemezük, illetve náluk is – mint ahogy gyakorta más bandáknál is – a kislemezek kiemelkedőbbek, mint maguk az albumok. A nagylemezek eklektikusak, de a kislemezeken, illetve az Utak előtt, utak után című nagylemezen azért vannak progresszív felsejlések, elvágyódások, ám természetesen nem feltétlenül lehet a Corvinára progresszív együttesként tekinteni, hiszen nem ezzel a műfajjal futottak be. Alapvetően popegyüttes voltak.

Szerintem nagyon érdekes már az is, hogy egyáltalán kísérleteztek a progresszívebb irányvonallal, hiszen ahogy mondod, a Corvina mégiscsak popegyüttes volt. Mégis – csak egy párhuzam, ami kicsit persze túlzó – az olaszoknál is megfigyelhető ez a fajta magatartás, csak ott mondjuk ellenkező előjellel. És a Corvina nekem nagyon olaszos, úgy, ahogy van, az egész produkció. Pop oldalról olyan zenekarokat érzek benne, mint az I Nuovi Angeli (Donna Felicita – Hello lányok), és ott a progresszív olasz hatás is, mint mondjuk a Delirium vagy a New Trolls. Ezek progresszív együttesek voltak, viszont nem riadtak vissza a poposabb hangvételtől sem, ha úgy alakult. Erre értettem az ellenkező előjelet, a Corvinánál ez épp fordítva jelentkezett…

Ha belegondolsz, a Virágsors a női kórussal nagyon olaszos, viszont ahogy hallgatod azt a dalt, a fuvola meg a basszusgitár tolakszik azon a rosszul felvett kislemezen. Vagy ott van a kicsit santanás hangzású Volt egy lány, ami végül is popzene, de egészen különlegesen szól, pedig egy 1973-ból való dalról beszélünk.

De ha már a Corvina sok ember számára furcsaság egy ilyen könyvben, akkor még inkább bizarr lehet a Gemini együttes bekerülése. A Gemini első kislemeze nagyon érdekes, mivel Victor Máté-szerzeményeket tartalmaz, őt pedig a Non-Stopból már ismerjük. Amit a könyvben tárgyalok, az az első kislemez, a Nem nyugszik a szívem, Aki soha nem próbálta párosítású korong.

Érdekes, hogy a Gemini ennek az első, két progresszív felvételt tartalmazó kislemeznek köszönheti, hogy egyáltalán lemezkészítő zenekar lett. Pontosabban, ezt leginkább Victor Máténak köszönhetik. Itt kitérnék egy kicsit: Victor Máté a magyar – nem csak – progresszív zenében jelentős alak, gondoljunk csak a világszínvonalú Lélegző, furcsa hajnalon című Non-Stop számra…

Az első Gemini-kislemez valóban progresszív hangzású. Nyilván itt a Corvina lehet az, ami elsősorban „megbotránkoztathatja” a progresszív rock műfajában valamennyire is jártas olvasót, de ha tárgyilagosak vagyunk, és a kis- és a nagylemezek anyagaiból válogatunk egy kicsit, simán kijön egy progresszív Corvina-nagylemez, ami azért nem kis dolog.

Abszolút így van és nekem is az a véleményem, hogy ezeket a pillanatokat igenis értékelni kell! Épp ezért nagyon örülök annak, hogy a Corvinát is beleírtad a könyvedbe.

Egyébként az első lemezükön is vannak progresszívebb darabok. A tűz például, és egy pár „átmeneti” dal is… de leginkább tényleg az Utak előtt, utak után, bár furcsa a Tizenhat évesen keménysége után a Hej, doktor kendőzetlen popzenéje…

Amit még nagyon jó, hogy említesz a könyvedben, az az úgynevezett „fúvós Metro”…

Nyilván a Metro a kedves kis dalocskáival nem lenne ebbe a könyvbe való, bár voltak kiemelkedőbb pillanatok, mint mondjuk a Hazárdjáték… De ha tárgyilagos akarok lenni, a két Metro-nagylemez azért még bőven beat-korong. Pedig az Egy este a Metro klubban albumon azért vannak nagy pillanatok. A Lóg a falon egy fekete kard vagy az Árva bárka, a Hol az a hely, vagy a Szívem hív… Ezt a koncertlemezt nyilván említem is a könyvben, ugyanúgy, mint a Hungariától a Tűzveszélyest. Ezeket én afféle „elvágyódásként” tartom számon. Progresszív elgondolások voltak, de nem ez volt a fő csapásirány ezeken a nagylemezeken.

De visszatérve: a két legendás „fúvós Metro”-kislemez mindenképp jelentős, bármilyen rossz felvételek is. Meg nem mondaná az ember, hogy ez a Zorán hangja. Teljesen más felfogásban énekel! A progresszív mellé még odatehetjük, hogy ezek a szerzemények a pszichedelikus rock kategóriába is beleférnek.

Én erről a rövid életű Metro felállásról annyit tudok, hogy bevették Zoránt az Árnyék és fénybe, miután Metro néven kezdtek fellépni. A Metro név jobban, már ismerősen csengett, volt értéke a szakmában. A régebbi Metro-dalokat is áthangszerelték, hosszabban, improvizálva adták elő őket a koncerteken. Hanka Péter egyszer elmondta nekem, hogy nagyon élvezték ezt a korszakot. Napközben próbáltak, aztán mentek le a Dunához úszni… Viszont említetted a pszichedelikus rock műfaját. Kifejtenéd bővebben, hogy véleményed szerint mi a pszichedelikus és a progresszív rockzene közötti különbség? 

Sok korongnál tetten érhető, hogy a hatvanas években a pszichedélia és a prog-rock úgymond ikertestvérek voltak. Az 1968-69 környékén a progresszív hangzás kitört, utat tört magának a pszichedéliából. Nagyon sokszor – most nem fogom a fejlődő országokat említeni, de leginkább Dél-Amerikát értem ezalatt, ahol még 1972-ben is beatzene szólt – voltak olyan együttesek az angoloknál, de a németeknél is, amiket inkább pszichedelikus rocknak mondanánk, semmint progresszív rock. Magyar viszonylatban pedig ezt a nagyon harmonikus fúziót hoznám fel a Tízezer lépésben. A progresszív elgondolás jelen van, például a Kérgeskezű favágókban, a Tékozló fiúkban, de a Tűzvihar fuzz-gitárszólója már mindenképpen pszichedelikus rock.

Ha már pszichedélia, akkor talán a Neoton is megemlíthető itt…

Igen, a Bolond város nagylemezen található Gyere álom mindenképp a pszichedelikus rock mintapéldája. DE a Hungaria is pszichedelikus rockot játszik a Tűzveszélyes utolsó dalában, a Ringass el álomban. Ott még a szöveg is „arról” szól…

A Tűzveszélyest említed, hallható rajta a Vöröshangyaboly is. Erről a dalról mi a véleményed?

A Vöröshangyaboly amerikai jellegű gitározás. Progresszív dzsesszrock. Eszméletlen. De a pszichedelikus kategóriába sorolnám a Tüzes pokol lángjait is. És az Illést mindenképp meg kell említeni a Human Rights-szal. Én azt az albumot, illetve inkább magát az oratóriumot a pszichedelikus rock kategóriájába sorolom.

Valóban, és szerintem a Human Rights jó példa arra arra is, hogy pont a pszichedelikus rock és a progresszív rock határán táncol… Számos ország progresszív muzsikáját elemezted a könyvben, így adódik a kérdés: véleményed szerint a magyar progresszív rockzene mennyire állja, állta meg a helyét nemzetközi összehasonlításban? Melyek a kedvenc albumaid, amiket szerinted oda lehetne tenni a műfaj legjobbjai mellé?

Ha most ki kellene választanom három magyar korongot, akkor a Syriustól Az ördög álarcosbálja biztosan benne lenne. A Locomotiv GT-től az első is biztosan szerepelne, de lehet, hogy sokan inkább a kettesre voksolnának. A harmadik az Omega 5 lenne. Nagyon szeretem az Éjszakai országutat, de megvan benne az eklektikusság. Az Oh, Barbarella vagy az Olyan szépen mosolygott ad egy kis popos ízt a lemeznek. Ha benne lenne az anyagban a Sötét a város vagy az Ülök a hóban, az más arculatot adna annak az egyébként kiváló és akár nemzetközi viszonylatban is helytálló albumnak.

Mindkét dal zseniális, de kicsivel később készültek. Az Éjszakai országút szalagon volt már 1970 nyarán, bár csak karácsonyra jelent meg, a kislemezdalokat pedig októberben vették fel a Rottenbiller utcában. Az Ülök a hóban – minden látszat ellenére – szerintem valóban progresszív darab. A kilencvenes évek alternatív hangulatát is megidézi. Az egyik legzseniálisabb pillanata az Omegának és így Kóbor Jánosnak is. Két akkord, akusztikus hangszerek, fuvola és Kóbor hangja. Az a dal 25-30 évvel megelőzte a korát… Viszont a könyvben az 1973-as évnél húztál egy határvonalat. Véleményed szerint mi történt 1973-ban? A válaszod talán reflektálhat majd a könyv címére is: Az ismeretlen világ zenéi.

A progresszív műfaj nem szűnt meg, csak átalakult. Nagyban köszönhető ez a szintetizátor megjelenésének. A szintetizátor majdhogynem felváltotta a Hammond orgonát. Én feltétlenül Hammond-párti vagyok, azokat a lemezeket, amiket progresszív zeneként gyűjtök, Hammond orgonával vették fel. De ez az én szemszögem, nagyon sokan épp a szintetizátor miatt szeretik a progresszív rockot. 1973 és 1978 között már sokkal konszolidáltabb dolog volt ez, mint 1973 előtt, és ugye a szintetizátor tette „könnyedebbé” ezt a műfajt.

Ez a fajta zene nem feltétlenül a nagyközönségnek szólt. A Rádió nem játszotta ezeket a felvételeket, mert hosszabb lélegzetvételű darabok voltak. Ez is megnehezítette a népszerűsítést. Sokan úgy jártak emiatt, hogy készítettek egy lemezt, majd a gyér népszerűsítésnek köszönhetően az album megbukott, így a kiadó ejtette az együttest…

Igen, és hát kínálkozik, hogy ezt a megközelítést átültessük a magyar viszonyokra is. Nyugaton nagyon sokan kaptak egy lehetőséget. Ha ez bejött, lehetett másik lemez, ha nem, akkor mindenki ment isten hírével. Magyarországon viszont sokszor egyetlen lehetőséget sem kaptak a bandák…

Így van, a kislemezek pedig… mintha meg sem jelentek volna. Ma még inkább ez a helyzet. A kislemezek között csak azok a gyűjtők turkálnak, akik nagyon a mélyére akarnak menni, vagy akik már eleve tudják, hogy mit keressenek.

Hogy mennyire volt fontos akkoriban a nagylemez? Elég, ha a Taurust említjük, Radics Béla erre ráment. Annyira fontos volt a nagylemez akkoriban, és Béla annyira akarta.

Igen, a Taurusnál minden rossz, negatív dolog összejött, ami csak összejöhetett a szocializmusban.

Igazából ebben a nagy korszakban, amit a könyvben tárgyalok, és amiről most beszélgetünk, nagyjából öt olyan nagylemez készült, amit progresszívnak lehet mondani. A két Omega (Éjszakai országút és az 5), az első két LGT, illetve a Syriustól Az ördög álarcosbálja. És nézd meg, mire a Mini odakerült, addigra ők már funk-rockot játszottak, vagy épp dzsesszrockot. Ami a maga korában természetesen progresszív volt, de az már egy egészen más korszak… A Vissza a városba című nagylemezt épp ezért említenem kellett a könyvben, de 1977 már teljesen más világ – többek között a progresszív zene történetében is.

Így a beszélgetésünk vége felé, zárásképp mit mondanál még a könyvről?

Zárógondolatként csak annyit mondanék, hogy nincs is annál szebb dolog az életben, amikor az ember valami olyasmit ír, amit szeret és nem utolsó sorban kedve is van hozzá. A taglalt könyv abszolút egy barátságból fakadó elgondolás lett, mert egykori osztálytársam Katzer Dániel fotós készítette azt a mutatós borítót, ami a könyvet öleli át. Az olvasóbarátra való átfogalmazásokat egykori főiskolai csoporttársam Ficsura Ádám újságíró varázsolta kvázi nyomdaéretté. Végül, de nem utolsó sorban köszönöm neked, hogy egy frappáns írással, a Kelet-Európa progresszív fejezettel bedolgoztál a könyvembe, ezzel emeleted annak nívósságát.

Szerző: Majnik László

Nyitókép: Dobos András archívuma

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.