Nagyon érdekes látni, hogyan változik egy adott popkulturális esemény megítélése az idő múlásával. Ami korábban véres ellentéteket szült, hogyan válik valami teljesen mindeggyé. Hogyan lesz valaki vállalhatatlan a jelenben, és miképpen rántja így magával a korábbi munkásságát, vagy éppen fordítva, hogyan lesz valaki korábbi sikerei ellenére a tévé távirányítóját sértődötten kapcsolgató bácsi/néni, vagy hogyan él túl és alkot a jelenben a jelennek is derűs nyugalommal.

Témánk az előző bekezdést példázza. A mostani Boney M.-ről vagy Boney M.-ekről nem lesz szó, jelen pillanatban nem is tudnám megmondani, hogy egy, kettő vagy éppen három koncertezik párhuzamosan, sőt van olyan ismerősöm, aki az egyikben benne is van. Igazából mindegy is, hiszen ez Frank Farian egyik ki nem mondott húzása volt: a nevet minden olyan tag használhatja, aki az eredeti felállásban benne volt, sőt a legkorábbi felállásból Sheyla Bonnicknak – aki valószínűleg a Do You Wanna Bump?-on vokálozik – is van egy Boney M.-műsora. Persze az az állítás is igaz, hogy Farian igazából csak Liz Mitchell zenekarát tartotta autentikusnak, de ha valóban így akarta volna, megtilthatta volna mindenki más számára a névhasználatot.

Tehát itt van a hetvenes évek második felének egyik legismertebb zenekara, a Boney M. – klasszikus felállása Liz Mitchell (1976-tól) – ének, vokál, Marcia Barrett (1976-tól) – ének, vokál, Maizie Williams (1975-től) – táncos, vokál, Bobby Farrell - táncos, „vokál” –, amely az USA kivételével mindenhol uralta a slágerlistákat, az ABBA és a Bee Gees konkurenciája volt. Itt van minden idők legsikeresebb német producere, Frank Farian – róla egészen biztosan érik egy nagy doku vagy a Netflixen vagy HBO Maxon. Mindegyik neve olyan mélyen beleégett generációk életébe, hogy még 2025-ben is témát ad. Mondhatnánk azt is, hogy szatyorban élt az, aki akkoriban nem ismerte vagy nem hallotta a Boney M. nevét, de még ez sem igaz, mert még a pattintós nejlonszatyrokról is a Boney M. tagjai köszöntek vissza.

A csövesek látványosan gyűlölték, persze sokan titokban szerették, hiszen a Sunnyra könnyen lehetett csajozni, Bobby Farrell tánctechnikáját már a sulidiszkóban is el lehetett sajátítani, a rádióból Boney M. szólt, a Pajtástól a Népszaváig mindenhol előszeretettel írtak róluk. Ekkor lett örök eldöntendő kérdés, hogy abbás vagy vagy boniemes, mintha egy Fradi–Dózsa-meccsen rendeznék le egymást a drukkerek. Utóbbi persze már akkor is a teljesen mindegy kategóriába esett, most pedig különösen.

Az 1941-ben született és 2024-ben elhunyt schlager előadóként debütált énekes-dalszerző, Frank Farian élete legjobb döntése volt, hogy producer lett, a Hansa Records stúdiója pedig gyorsan az ő boszorkánykonyhájává nőtte ki magát. Ehhez pedig sikerek kellettek. Egy ilyen alkalmi projektből lett zenekara, a Boney M., minden túlzás nélkül az eurodiszkó szinonimája. Pont annyi szerepet töltött be, mint aminek szánták: kellemes, ismerős, kicsit egzotikus, de nem progresszív, minden taghoz egy karakter társítható, táncolható, énekelhető és ami lényeg: mai füllel is kiválóan producerelt, hangszerelt, megírt, előadott produkció.

Valahol furcsa is, hogy Farian elsősorban nem a német schlager közízlést szolgálta ki, hanem a nemzetközi piacra dolgozott. Kicsit ki is lógott a sorból a produkcióival – Gilla (a magyar újságírók olasznak aposztrofálták, pedig osztrák énekesnő), Eruption, Boney M. –, miközben persze az eurodiszkó legmélyebb bugyraiból – Saragossa Band, Goombay Dance Band, Dschinghis Khan, Ottawan – azért bőven ömlött a diszkóba mártott schlager, mintha flitteres ruhában dülöngélnénk literes sörrel a kezünkben az Oktoberfesten húsz részegen éneklő ember társaságában.

Magyarországon elég hamar felfedezték a diszkó műfajt, szólt a Fly Robin Fly a Silver Conventiontől (az akkor már az NSZK-ban élő újvidéki Lévay Szilveszter projektje), a Kung Fu Fighting, a Car Wash, a Yes Sir, I Can Boogie és társaik. Itthon mindazt reprodukálni, amit akkoriban a nyugatnémet, svéd, brit, olasz, spanyol és amerikai stúdiókban már képesek voltak az új keverőpultokon, az első években egyáltalán nem sikerült, mert nem volt hozzá sem technika, sem szaktudás, elég jól hallatszik a diszkóra váltó Neoton, Szűcs Judit (bocs, Judith), Kati és a Kerek Perec első ilyen jellegű lemezein. Tényleg még a Beatrice volt a legjobban megszólaló diszkózenekar, de történt, ami történt.

1977-ben már itthon is állandó témát szolgáltatott a diszkó, a Metronóm ’77 (valójában az 1977-es táncdalfesztivál) részben ennek a jegyében fogant, 1978-ra pedig felpörögtek az események.
Így nézett ki a Pesti Műsor 1978. június 7-i nemzetközi slágerlistája, amelyet Dévényi Tibor állított össze az olvasók szavazatai alapján (ami érdekes, hogy az eredeti és nem a magyarított címeket közli):

Ömlött a Babilon és a sálálálá (Brown Girl In The Ring) mindenhonnan, miközben 1978 elejétől egy új film, a Szombat esti láz is szolgáltatott híreket. Mindezzel párhuzamosan az amerikai zeneipari szakemberek 1977-re úgy érezték, a diszkó teljesen ki lett maxolva és innentől kezdve már csak lejjebb van: ehhez képest az év áprilisában megnyílt az azonnal legendássá vált New York-i Studio 54, majd decemberben forgalomba került a John Travoltát szupersztárrá emelő Szombat esti láz. Amikor Robert Stigwood, az RSO vezetője, a Bee Gees menedzsere, a Jézus Krisztus Szupersztár producere három filmre leszerződtette az akkor már tini idolnak számító Travoltát, sokan kinevették, hiszen tévésztárból még soha senki nem tudott filmsztárt faragni.
Nem igazán hitt Travoltában a Chicago és környéke című magyar nyelvű lap sem 1977 januárban, mint ahogy a meglehetősen epés kis színesben is olvasható:

John Travolta, az amerikai televízió legújabb, 22 éves „bálványa” jelenleg egy új film főszerepét játssza és a producer, Robert Stigwood kikötötte a szerződésben, hogy a film forgatása alatt Travolta nem használhatja magánrepülőgépét és motorkerékpárját, mert mindenfajta esetleges balesetet el akarnak kerülni. John sóhajtva jegyezte meg: Nincs más hátra, a Mercedest kell használnom! E rovat írója percekig könnyezett azon, hogy milyen kegyetlen is tud lenni az élet.

Stigwood legnagyobb húzása azonban a filmzenelemez volt, amelyet a mozipremier előtt jelentetett meg. Az album minden idők egyik legnagyobb bevételét produkáló üzleti sikerét hozta, és természetesen megágyazott a film hisztérikus sikerének. Ennek hozománya az lett, hogy az Egyesült Államokban a rádiók kínálatából szinte teljesen eltűnt a rockzene, maximum a ma yacht rocknak nevezett AOR-előadók (Toto, Doobie Brothers, Christopher Cross) maradtak felszínen, mely a diszkóőrületet kitolta nagyjából 1979-ig, míg a megcsömörlött emberek a disco demolition során nem kezdtek diszkólemezeket égetni, homofób és rasszista kijelentéseket tenni, a zeneipar pedig őrült módon kereste az új zenei zsánereket. Európában egyáltalán nem így történt még pár évig, Magyarországon pedig különösen nem.

Ahhoz képest, hogy a magyar sajtó mennyit foglalkozott a Szombat esti lázzal, hogy a Hungaroton mennyi pénzt feccölt abba, hogy diszkósztárjaink legyenek, ellentétben a Led Zeppelin A dal ugyanaz marad és az ABBA-filmmel, a MOKÉP nem vásárolta meg a forgalmazási jogot, amely valószínűleg szintén igen nagy üzleti siker lett volna. Mindez ráadásul abban az időszakban, amikor bejelentették, hogy a Boney M. végre fellép Magyarországon.

Az Ifjúsági Magazin 1978 júliusában így foglalta össze ezt az időszakot:

De térjünk át a zenés filmekre, annál is inkább, mivel itthon is bemutatnak két zenés filmet, a Led Zeppelin hangversenyéről készült A dal ugyanaz marad címűt és az Abba a moziban elnevezésű másfél órás filmet. A Led Zeppelin a kemény fémzene első számú képviselője volt, napjainkban igen keveset szerepel és e koncertről készült kettős albuma óta nem jelentetett meg friss anyagot. A svéd Abba már szelídebb zenei vizeken evez. Egy ausztráliai turné köré kerített vékonyka cselekményszál fűzi össze a dallamos és kellemes világslágereket.
E filmek mellett a Kisstadionban három előadáson látható a sikeres jegyvadászok tízezrei előtt a pályája csúcsán lévő Boney M. együttes, amelynek a Babilon folyói című slágere első helyen áll Európa-szerte és a büszke Angliában is. Éppen a Szombat esti láz című film Bee Gees betétdalait szorította le az első helyről.
Az előbbi filmet a minden rafinált luxussal felszerelt szállodánk szomszédságának vetítették. A zenéjét – javarészt a sikerei csúcsán, másodvirágzását élő Bee Gees tagok szerzeményei – már jól ismertük a film muzsikáját tartalmazó kettős albumról és az arról kimásolt kislemezek nyomán a slágerlistákról. A film elsőrangú! Nemcsak épkézláb történetet ad elő mai New York-i fiatalokról, hanem az első olyan film, amely a diszkótáncot bemutatja. Diszkójelenet eddig is bőven volt a filmekben, mint afféle hangulatos rész: a hősök felkeresnek egy táncos helyiséget. De ebben a filmben a diszkó a fő helyszín, idelátogatnak a fiatalok, itt zajlik a táncverseny. Elképzelhetetlennek tűnt azelőtt, hogy a diszkótáncot mint színpadi vagy filmtáncot, bemutathassák, hiszen koreográfiája egyéni, szinte mindenki maga szüli pillanatnyi elhatározása, a zene keltette érzései nyomán. JOHN TRAVOLTA, a film főszereplője mégis olyan magas színvonalon, olyan erővel és fantáziagazdagon táncol szólóban, hogy a film láttán Fred Astaire, a táncosok veteránja, a legnagyobb elismerés hangján nyilatkozott róla. Külön élmény a diszkótársastánc fegyelmezett, színes koreográfiája is. Mesélték nekem, majd olvastam is róla, hogy e film nyomán a hosszú évek óta halódó tánciskolák újból megnyíltak és a filmben látható diszkótánc koreográfiáját tanítják. És – bizonyos filmek öltözködési divatot is csinálnak –, divat lett Travolta öltözéke is: fehér zakó, mellény és nadrág, kihajtott gallérú fekete inggel.
Egyébként seregnyi diszkó- vagy rockzenei film készül, amelyek lemezei javarészben már meg is jelentek. Ilyen például az FM című, amely magyarul URH-t jelent, vagyis a témája az URH rádiósávon dolgozó, egész napon át slágerzenét játszó rádióállomás lemezlovasának az élete. Steely Dan, Eagles, Boston, Linda Ronstadt, Billy Joel és mások zenéi hallhatók a FM-en és az arról készült kettős albumon. Hálistennek, péntek van! Ez néger diszkófilm, hármas album őrzi zenéjét, Donna Summer énekel három slágert is a filmben, közöttük a 16 perces időtartamú Je t’aime-et, amelyet annak idején Jane Boikin lihegett végig... Commodores, Diana Ross, Thelma Houston és a Santa Esmeralda újdonságai hallhatók egyebek között a film zenéjében

1977 nagy húzása Suzi Quatro fellépése volt, amely ismét a jelen kontextusába helyezte az Interkoncert munkáját, de az kétségtelen, hogy az egy évvel későbbi Boney M.-koncertsor  (június 30., július 1., július 2.) tette fel az i-re a pontot a Kisstadionban. A Boney M. ekkoriban turnéztatta harmadik, Nightflight to Venus című albumát, amelyen a Rivers of Babylonon kívül többek között ott volt az a bizonyos Rasputin című világsláger is, amelyet merő túlbuzgóságból nem játszott a Magyar Rádió, nehogy megsértsék a szovjeteket. Fun fact: utoljára a Covid idején került a Spotify virális listájára a dal, miután őrületes TikTok-trendhullámot generált.

Fábián Tibor, a Pesti Műsor újságírója 1978. június 28-án így írt az albumról, amelyben előkerült az Omega neve is:

Farian már jó egy éve reggel 8-tól 3-ig minden napra kibérelte a frankfurt-offenbachi Europa-Sound cég egyik rádióját. Ugyanott készíti az Omega együttes nyugat-német lemezfelvételeit. Az Omega és a Boney M. tavaly júniusban már megismerkedett a pozsonyi Lyra fesztivál gálaestjén, és 1977 novembertől 1978 márciusáig, míg a Boney M. albuma is elkészült, szinte naponta találkoztak. Az ismeretség barátsággá melegedett. Meghallgatták egymás elkészült munkáit, ötleteket cseréltek. Annak a terve is fölmerült, hogy egy legközelebbi felvételnél kölcsönösen „besegítenek” egymásnak. A két nagylemez – az Omegáé a Skyrover (Égi vándor), a Boney M.-é a Nightflight to Venus (Éjszakai épülés a Vénuszra) – szinte egyszerre készült el és került piacra most áprilisban. Maguk is elcsodálkoztak az albumcímek rokonságán, és hogy a két lemezen közös téma is akadt. Omegáék az orosz telet varázsolják elénk, míg a Boney M. egyik dalában Raszputyinról, a legendás orosz kalandorról énekel. A lemezek elkészültét és Marcia Barrett születésnapját közösen ünnepelték. Omegáék a budapesti vendégszerepléskor adják vissza a meghívást.

A terv évekkel később valósággá is vált, hiszen az Omega két dalát is felhasználta Farian a nyolcvanas évek elején az éppen aktuális Boney M.-albumhoz

A koncertjegyek elővételben szinte azonnal elfogytak az összes előadásra, sokan be is lógtak. A Boney M.-et a kezdeti korszakban az Eruption együttes kísérte, illetve ők is voltak az előzenekar – így oldották meg házon belül –, de az Eruption is elég gyorsan sikert sikerre halmozott, ráadásul az I Can't Stand The Rain az USA-ban is vezető sláger lett, így hamar külön utakon kezdtek járni. 1978-ban a Boney M. hozta saját zenekarát, amely előzenekarként is funkcionált. A magyar közönség az akkoriban szokásos drukkszellemet hozta: amíg nem jött a fő fellépő, amire befizettek, addig esze ágában sem volt bulizni.

A Magyar Ifjúság ír írt erről:

Előadásuk zavarba hozza a Zord fater című nótára várókat (…) vérbő, improvizációs szólókkal dúsított eklektikus funkyt játszanak. Az izgalmas és néha parodisztikusan intonált szaxofon- és trombitaszólókkal mintha azokat akarták volna provokálni, akik a Boney M. „csapnivalóan unalmas zenei világáról” sóhajtoznak, és felkapott énekesnőink sem szakadnának mega lelkesedéstől, ha ezentúl Magyarországon dolgozna a kísérőegyüttes két háttérénekesnője.

Erre a cikkrészletre reflektált a Nógrád megyei Hírlap újságírója a július 22-i lapszámban:

Este hét órakor, a kezdés időpontjában, még javában özönlött a nép a Kisstadion lelátóira, a küzdőtéri sorokba, bár az embernek már az volt az érzése, nem is férnek többen, legalább az amfiteátrum ülőhelyein. Körülbelül húsz perccel később már teljesen megtelt a stadion, s mikor épp türelmetlenkedni kezdtünk volna, megjelent a színen a Black Beautiful Circus – a kísérőzenekar – és megnyitotta az előadást. Feladata az volt (lett volna), hogy bemelegítse a közönséget, hangulatilag előkészítse a második részben műsorra lépő Boney M. show-jára. Egyáltalán nem a muzsikusok hibája, hogy a nézősereg „hideg” maradt. Gyér tapsokkal honorálták a számokat, pedig a zenekar, a fúvósok, a ritmusszekció, a Fender-zongorista, a kis fehér szintetizátoros, aki az orgonát is kezelte, és a két énekes lány igazán kitett magáért, hibátlanul, gördülékenyen, nagyon jól játszott. Nem úgy fogalmaznék: az volt a baj, hogy erősen jazzes, vagy jazzszámokat játszottak és ezért nem tudtak kellően hatni a közönségre, mint, ahogy ezt egyik kritikus cikkéből kiérezni; ellenkezőleg: a közönség makacsolta meg magát – „Mit nekem ez a banda! Én a Boney M.-re jöttem, azt adják, az majd felmelegít, majd az tetszik!” – és tulajdonképpen nem is törődött a színpadon szereplőkkel. A „Fekete Szép Cirkusz” hosszú, improvizációkkal teli, lendületes, „önhergelő” funky tolmácsolásai pedig csak annyira voltak jazzesek, amennyire például az Earth Wind and Fire együttes számai, amelynek stílusában a Boney M. zenekara játszott. Köszönet illeti a türelmüket a közönséggel szemben. Az a látványosság (show), amit ők prezentáltak, ezek után már csak önmaguknak szólt, hogy saját kedvüket ne veszítsék, hogy azt doppingolják.

Még Kőbányai János is jól szórakozott az első este során, mint ahogy írta az Esti Hírlapban július 1-jén:

Óriási meglepetésre a Boney M. műsora úgy kezdődött, mint egy dzsesszkoncert. Az énekes sztárokat kísérő tíztagú együttestől és két énekesnőtől olyan modern funky ütemű kompozíciókat hallhattunk élőben, amilyenekhez hasonlóakat csak Herbie Hancock vagy Stanley Clark lemezeiről. Félelmetesen pontos arrangemanokban, és a kemény ritmus fölé úszó káprázatosan virtuóz rögtönzésekben gyönyörködhettünk. Valamennyiük egyforma kvalitású produkciójából a basszusgitáros és a dobos a monotonságot sokrétűvé bontó, határozott játékát emelhetnénk ki.

Csak 1979-ben derült ki, egészen pontosan az Oceans of Fantasy című album borítójára írta ki Farian, hogy a férfi vokál az övé, ergo Bobby Farrell egyáltalán nem énekel a lemezeken. A bő tíz évvel későbbi Milli Vanilli-botrány után (ahol szintén Farian volt a producer és a srácok tátogtak) minden más vetületben látszik, pláne, hogy a legtöbb Boney M.-felvétel a Youtube-on tévéműsor, ahol egyébként is lip-sync a volt az ideális technikai megoldás. Sőt ott vannak azok a bizonyos híres fellépések, mint például az 1979-es sopoti fesztivál, ahol a zenekar szintén playbackel vagy máshol félplaybackel. Ugyanakkor a Boney M. turnéi során igenis élőben játszott, sőt Bobby Farrell énekelt. Budapesten sem volt másképp.

...talán Bobby Farrell maga volt a legaktívabb az egész műsor alatt. Táncolt – előzetes koreográfia alapján –, fáradhatatlanul azon volt, hogy mozogjon, éljen a szín. Az énekegyüttes többi tagja Bobhoz viszonyítva csak ritkán mozgott, vagy táncolt. Marcia, aki a legtöbbet énekelt szólót (övé az a furcsa színű hang a Boney M.-ben), annyival tett többet a társainál, hogy vagy háromszor lement a küzdőtéren ülők soraiba, és ott énekelt, nem kis gondot okozva ezzel egy szőke roadynak, aki alig győzte utána vinni, rendezgetni a mikrofonzsinórt. Számomra bámulatos például, milyen ügyesen ugrált hosszú, földet söprő ruhájában le-fel az énekesnő a nagyon is rögtönzött, s elég magas felléptű zsámolylépcsőkön, melyeken a közönséghez, illetve újra zenésztársai közé jutott a színpadra. Közben a legkisebb hiba, akadás nélkül énekelt. De hát végtére miket és hogyan? Milyen volt a sound? Az első két LP anyagából hallottunk egy jókora csokorra valót, majdnem mindent, s tökéletes hangosításban. Nem harsogta túl egyik hangszer a másikat, az éneket tetszés szerint kiemelhették, a küzdőtéren külön keverő és erősítő berendezés dolgozott.

„M. Gy.” szignó (ő valószínűleg Mola György lehet) a Magyar Ifjúság ez évi 24. számában azt írja a 31. oldalon, hogy a Boney M. pesti fellépésein

végre eldőlhet egy (...) kérdés: mennyire alkalmas a slágergyári zene színpadi előadásra. Nos, azt hiszen, úgy alkalmas, illetve alkalmazható, mint ahogy hallottuk. Tudniillik, a kísérő zenekar is és az énekegyüttes is egyszerűen „félretette” a lemezeiről jól ismert disco hangzást – nem volt meg a ritmuskomputer könyörtelen metronóm alapütemezése – ha jól megfigyeltem, a technikusok play backet (magyarul: „magnót”) nem használtak, minden hang ott a helyszínen született. Funkyrock lett tehát minden előadott dal. És ez nem volt zavaró. Sőt, sokkal természetesebb, mivel mindannyiónknak tudni illett, hogy a lemez illúzióját csak mesterségesen, bennünket becsapva adhatják vissza. A szereplők tudták, hogy nem ülünk képernyő előtt, s ők nincsenek stúdióban. Mi pedig – gondolom valamennyien – automatikusan elfogadtuk, hogy nem kopírozzák lemezönmagukat, hanem más oldalról mutatkoznak be. A közönség rendkívül jól szórakozott és ami ugyancsak fontos: egészében véve intelligensen és kultúremberhez méltóan

– dicsérte az előadást Vass Imre a Nógrád megyei Hírlap hasábjain.

Az imént említett Magyar Ifjúság újságírója, Mola György szintén pozitív hangulatú kritikát írt:

Bár tagadhatatlan, hogy az európai szájíz dúr-moll hangrendszerének szelídített szinkópás, fekete parkettzenéjét játsszák, ám a saját iskolájuk szerint, és éppen ez a fő vonzóerejük. Régi sikerdalok feldolgozásával feltupírozott két LP-jük a rocklexikonok törzsanyagává vált, ma este is ezeket játsszák. Mindannyian csodálatosan élnek a 48 reflektor programozott fénylávájában, az Antillákról a siker révébe hajózott Bobby Farell megszabadul ezüstpikkelyes palástjától és bumpot jár a fekete függönyben énekelő Marcia Barrettel, aki a regé (sic!) őshazájából, Jamaikából érkezett Londonba. A Varázsos Fekete Aréna zeneszínpada újabb látványosságot kínál, a brazil Antonio szökdel a színpadra, előbb a levegőben zsonglőrködik, majd a csörgődob bőrlapján pörget bravúrosan ujjdobverőivel. Azután az együttes motorja, a hamburgi Hair bemutatót és a Les Humphries Singerst megjárt Liz Mitchell énekli az Ültetvényes fiút. Mintha valamelyik hazai sci-fi tévéfilm jövőbeli Vénusza lebegne egy ezüst nádültetvénnyel a fején a reflektorok fényében. Már a Napos című nótájuknál tartanak, amikor megunja a bágyadt közönséget, az első sorig kászálódik, s nem nyugszik, amíg a fél stadion nem üvölti vele: I love you! Az útimenedzser idegesen mászkál a mélynyomók mellett, a szakállas német road boszorkányosan igazgatja a szeles Liz mikrofonmadzagját, de bejön a különműsor, mert a Belfastot már az összes lelátón olyan lelkesen éneklik, mintha szólna is valamiről. Bobby, aki szabadidejében lemezlovaskodik, Chicago legmostohább vadmacskájának, Baker maminak diszkóballadáját énekli, sorozatot röppentve kargéppisztolyából az első sorok felé. A hírneves Asszony nélkül sírás sincs című nótánál a negyvenesek már tombolnak, a rágógumis pubik között megindul egy mozgóárus a sült burgonyaszirommal. A Boney M. taktikai kivonulást rendez, majd még háromszor visszajönnek. Maizie Williams, valamikori modell, a '73-as angol Gyönyörűséges-fekete kisasszony díj nyertese különös módon mutat bájaiból, fekete szúnyogháló nadrágján csupán egyetlen szál lobog és mintha az egész előadáson legfontosabb szerepe a tánc lenne. A fellelkesült közönség már csak a diszkóutazás legfrissebb állomásáért, a Babilonért könyörög, egyik legjobban futó dj-nk ásít és órájára néz. Ellesnivalónk azért akadna: nincs egyetlen együttesünk, amelyik ilyen pontosan megtervezett koncertet tud adni.

Terjedelmes beszélgetésre sikerült elkapni Bobby Farrellt, akivel Bálint Péter készített interjút a Pesti Műsor számára, ahol többek között elmondta, hogy

– Őszintén szólva, a Kisstadionban te sem énekeltél olyan sokat.
– Boney M. hangzásában a lányhangoké a prím szerep. Igaz, hogy nem énekelek szólót, de a vokálban nekem is jut elég feladat.
– Nem mintha mentegetőznöd kéne, hiszen több mint egy óráig szinte nem is érintetted a színpadot, tánckészséged valóban lenyűgöző. De ahogy hallom, ez meglehetősen nagy fizikai megterhelést jelent. A műsor lélegzetvételnyi szünetében alkalmi elsősegélyt kaptál a színfalak mögött.
– Tudom, hogy néha nem tartom be a határt és elfogy a levegőm. De egyszerűen képtelen vagyok visszatartani magam, ha megszólal a zene. Akkor lennék igazán rosszul, ha nem táncolhatnék
– Ennek igazolására hadd mondjak el egy személyes tapasztalatot: mindhárom budapesti koncert után hajnalig táncoltál még a Budagyöngye diszkó klubban. Beéred ilyen kevés alvással?
– Az alvással mindig gondom van. Egyrészről szükségem van arra, hogy maximálisan kipihenjem magam, regenerálódjak, és feltöltődjek, másrészt félek, hogy bármiről is lemaradok. Örülök, hogy szóba hoztad a diszkót – én mindent ennek az új szórakoztatási formának köszönhetek. Onnan kerültem a Boney M.-be és azért szerepelhettem a Kisstadionban, mert a diszkók játsszák a számainkat.
– Hogy tetszett a Kisstadion?
– Sohasem léptünk fel ilyen nagy közönség előtt, Budapest az eddigi nézőcsúcs. Jól éreztük magunkat, de ha őszinte véleményt és nem bókot vársz: a közönség lehetett volna egy fokkal aktívabbés lelkesebb.
– Korábban az Eruptionnal játszottatok, ők azóta önállóan is megállják a helyüket, legújabb kislemezük éppen most jelent meg nálunk. Mi a véleményed a némileg dzsessz-rockot játszó, kitűnő zenészeket tömörítő kísérő együttesről?
– Sohasem hallottam őket, nem láttam még a műsor első részét.
– Sikeres ember vagy. Elégedett is.
– Igen. De egy dolgot nem szabad elfelejtenem: ugyan hosszú évek óta, de mégiscsak idegenként élek mások hazájában. Ameddig népszerű és ismert vagyok, addig nincs is baj. De ha vége, újra vendégmunkás leszek, bizonytalan jövővel. Otthon, az Antilla szigeteki Arubában nagyon szeretik a külföldieket. De nem mindenütt van ez így. Sokszor megértem, miért elkeseredettek a színesbőrűek idegenben.
– Ha egyszer vége a Boney M.-nek, mihez kezdesz? Visszamész disc jockeynak?
– Remélem, mire vége, sikerül némi pénzt félretennem. Gyerekekkel szeretnék foglalkozni. Ami ahhoz képest, hogy a barátaim szerint mumusnak nézek ki, elég merész ötlet.

A diszkóláz innentől kezdve csak folytatódott, hiszen Budapesten fellépett a Supermax, az Osibisa (értelmezzük most kicsit tágabb értelemben a diszkó definícióját), majd 1980-ban az Eruption is, amely akkoriban már a frontember, Precious Wilson nélkül, de új énekesnővel, a szintén kiváló Kim Davisszel mutatkozott be, amely ráadásul az első közös koncertek egyike volt.

B. Tóth László, aki akkoriban a Pajtás újság könnyűzenei rovatát töltötte meg hírekkel, arról számolt be, hogy régi kollégájával, Tardos Péterrel mini interjút készíthettek Frank Fariannel, míg Omega stúdiólátogatáson vettek részt az NSZK-ban:

Tőle tudtuk meg, hogy az együttes egyik legsikeresebb tavalyi koncertje a kisstadionbeli fellépéssorozat volt. És ha hívják őket, örömmel jönnek ismét Magyarországra. Egyébként a tavaly karácsonyra megjelent kislemezük minden eddigi angol rekordot megdöntött. Csak Angliában közel hárommillió darabot árultak a boltokban a nálunk is jól ismert kislemezből. (A rekordot nagyon sokáig Paul McCartney és a Wings együttes „Skót balladája” tartotta két és fél milliós példányszámmal.) Arra a kérdésre pedig, hogy milyen lesz az új lemez, Farian így válaszolt: – Nemcsak 1978 volt, hanem 1979 is a disco éve. Gyökeres változás tehát a Boney M. együttes zenéjében nem várható. Keményebb lesz a ritmus és erőteljesebb a zene. A legjobb példa erre a karácsonyi Boney M.-kislemez „b” oldala. A beszélgetést folytattuk volna, de Frank Farian az órájára nézett és mosolyogva mondta, hogy neki mennie kell, a stúdió már az Omegáé.

Szerző: Bihari Balázs

Nyitókép: vinyl-records.nl

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.