Igen, jól emlékszem, mikor találkoztunk először. Békáson, abban a rózsás tapétájú lakótelepi lakásban, a tizediken. Születésnap talán? Vagy valamilyen pártrendezvény? A Kiss Kati játszotta a megközelíthetetlen szőkét, én a buja vöröset, a Vigh Karcsi meg vigyázott ránk, ha esetleg elszabadulnának az indulatok. Nem így indultunk neki az életnek, de aztán valahogy így alakult.
Aznap korán reggel hívott a Vigh Karcsi, hogy jön egy új lány. De nem úgy mondta, hogy új lány, hanem hogy jön egy őzike és vigyázzak rá. Aztán letette a telefont.
Az őzike riadt volt, fiatal és nagyon vékony. Inkább soványnak mondanám. Nem beszélt senkivel. Barna garbó, fekete miniszoknya, mintha a hetvenes évekből felejtették volna itt. A cigifüst állt a levegőben, bakeliten szólt a zene, mindenki táncolt, ő meg csak ült a szoba sarkában egy kopott bőrfotelben az üde bőrével és a lehetetlenül vékony bokájával, és kólát ivott. Amikor nyílt az ajtó, és bejött a fehéringes, görög félisten, a már-már nevetségesen gyönyörű férfi, a kis őzike nem tudta róla levenni a szemét. Megváltozott a testtartása, a nyaka megnyúlt, a melle nagyobb lett, mintha az a csenevész test egyik pillanatról a másikra nővé változott volna.
Rögtön felállt a fotelből, és odajött hozzám. Ki ez?, kérdezte, én meg, mint aki nem látott semmit, visszakérdeztem: kire gondolsz? Aki az előbb jött be fehér ingben, válaszolta, és bökött egyet a fejével. Aki ott ül, és nem néz rám.
Beráncigáltam a konyhába, és az arcát a tenyerem közé szorítottam. Tökéletesen sima, puha bőre volt, a szeme csillogott. Figyelsz rám?, kérdeztem. Bólintott. Csak őt ne, mondtam neki, csak őt ne. Higgy nekem, ha tovább nézed, véged van. Álltunk hárman, a Kiss Kati, a Vigh Karcsi és én, körülálltuk, hogy még véletlenül se tudjon besurranni a szobába, hogy még véletlenül se üljön le arra a kopott bőrfotelre, oda, a fehéringes mellé, és azt mondtuk, fuss, menekülj kicsi őzike, mert a fehéringes levadássza és megöli benned a szépet. Ne nézz hátra, suttogtam neki. Akkor még hallgatott rám. Megrettent. Magára kapta a fekete ballonkabátját, és elrohant.
Menj csak, menj, mondtam magamba, vissza se gyere, nem kellesz ide, te csak ragyogj fent ártatlanul és szépségesen, ne mocskoljon be senki. Én meghozom az áldozatot, és helyetted is leszállok a pokolba.
Becsukódott az ajtó, a fehéringes megérintette a vállamat, és megkérdezte: ki volt ez a lány? Senki, válaszoltam. Csak egy lány, aki hiába szép.
Jó lenne azt hazudni, hogy csak őt akartam megóvni, de az igazság az, hogy féltékeny voltam és irigy, magamnak akartam a fehéringes férfit, hiába mondta a Kiss Kati, hogy meneküljek, mert tönkre fog tenni. Könnyű ezt mondani, amikor már a tiéd volt a gyönyör, gondoltam. Kicsinyes vagy, irigy és féltékeny. Nem tudtad megtartani, nem lehet a tied és azt akarod, másé se legyen, milyen rohadtul szánalmasak vagytok, nem tudjátok, hogy én ki vagyok?! Mit tudsz te az életről, Kiss Kati, csak szopni tudsz jól, én viszont megadom neki az igazi boldogságot, az életet, olyat, amiről még ő sem tudja, hogy vágyik rá.
Két évvel később, a Kiss Kati temetésén már nyomát sem láttam annak a tündöklő ártatlanságnak. Az arca beesett volt és csontos, rövid haját feketére festette, erős rúzst használt. Persze szép volt így is. Nem nézett rám, nem köszönt. Tudta, hogy két abortuszom is volt, hogy a fehéringes nem akar tőlem gyereket. Tudta, hogy nem voltam hozzá őszinte abban a dohos békásmegyeri panelban.
A temetés után néhányan feljöttek hozzánk. Ő a szoba közepén ült, lazán, elegánsan, egyik lába a másikon, a lábfejével körözött, a tűsarkú cipő csak még vékonyabbá tette a bokáját. Valami hülye álomról beszélt. Hosszan mesélt a régi iskolájáról, a falak zöldek voltak, és hogy nagyon fázott. A táblánál állt, fogta a krétát, és akkor valaki jött a padsorok közül, talán egy régi tanár, aki kérdezett, de ő csak állt, és nem tudott válaszolni. Aztán valami nagy díszteremről beszélt, ott ült az összes osztálytársa, és akkor megszólalt a mikrofonban egy hang, hogy na lám, visszajött, aztán taps volt és mindenki arra várt, hogy mit fog mondani. Érted? Egy ilyen idióta álom, és mindenki csak őt nézte, elnémult a szoba. Cigizett, dobálta a haját, mélyen dekoltált, kék szaténruhája alól átütöttek a hegyes mellbimbói. A szemhája is kéken csillogott.
Pontosan tudtam, hogy mi kell neki, és azt is, hogy nem tudom megakadályozni. Hogy amikor majd az ajtót feltépi ugyanaz a mozdulat, akkor hiába mondom neki, hogy csak őt ne, hogy forduljon el, hogy menjen haza, hogy ezt nem teheti, és hogy higgyen nekem, mert ő a végzet.
Nem próbáltam megállítani. Őt már nem lehetett megmenteni. Vagy csak nem akartam.
Kiléptem az utcára. Mennyi ember! Jöttek velem szemben, aztán eltűntek a hátam mögött. Ha senki se vár, az jó, mondogattam magamnak. Ez most pont neked való.
Eltelt négy év, és megint itt vagyunk. Egy lakásban, az ő lakásában. Itt állok a nyitott ablak mellett, ő meg a kanapén ül. Nem akartam átjönni, egyáltalán nem akartam vele találkozni, már lezártam a régi életemet, de reggel, amikor meghallottam a Vigh Karcsi hangját a telefonban, baj van, mondta, azonnal menj át hozzá, azt gondoltam, mégis az én hibám.
Felvettem a kabátomat, a sapkát jól ráhúztam a fülemre. Nem működött a 17-es, három megállót gyalogoltam. Nehezen ment, útközben többször megálltam. Amikor megérkeztem, muszáj volt a lépcsőre ülnöm és kipihennem magamat. Csöngettem. Beletelt némi időbe, mire kinyitotta az ajtót. Mezítláb, keleti mintájú, selyem köntösben jelent meg, a kócos hajából ceruzák lógtak ki hajtű helyett. Észrevette, hogy nézem. Ez az eredeti színem, mondta, én meg bólintottam. Akkor gondolom, nem fogunk együtt konyakozni, mosolygott, és megsimogatta a hasamat. Mikor? Március vége, feleltem. Megváltoztál, mondta. Rágyújtott, aztán gyorsan eloltotta. Ne haragudj, mondta, borzasztó cigiszag lehet, nyisd ki az ablakot nyugodtan.
Az orra, a szája, a szemöldöke, mindene ugyanolyan szép, mint amikor először láttam, de mégis alig hasonlít az akkori magára. A kanapén ül összegörnyedve, lábát a dohányzó asztal peremére teszi, kopott lábkörmök, előre hátra hintáztatja magát.
Elment, mondja, és belekortyol a konyakba.
Hümmögök.
Nem mondasz semmit?
Mit mondjak?, kérdezem, hátat fordítok, és nagyot szippantok a hideg levegőből.
Hogy igazad volt. Igazatok volt. Neked is, a Kiss Katinak meg a Vigh Karcsinak is. Úgy álltatok ott a konyhában, mint valami görög kórus, és azt hajtogattátok, hogy csak őt ne, őt ne. Hallgatnom kellett volna rátok.
Hallgattál is.
Először. Először hallgattam. Aztán csak szántalak titeket. Nektek nem sikerült, de majd én megmutatom, hogy milyen az, amikor egy férfi igazán szeret, ti elbuktatok, de én nem fogok. Titeket nem lehet szeretni, mert semmit nem tudtatok, csak jól szopni. Romlottak vagytok. Én szebb vagyok nálatok, fiatalabb vagyok, az én szerelmem majd őt is felemeli. Jól felemelte. Egészen az első emeletig, eddig jutottunk a nagy szerelemben. Nézz itt körül. Szánalmas.
Amikor ezt vettük, volt egy másik eladó lakás a kilencediken. Kérdeztem, miért nem azt vesszük meg? Tudod, mit mondott? Nem akarom, hogy te is kiugorj az ablakon, mint a Kati. Én meg tudod, mit csináltam? Nevettem! Érted? Röhögtem, hogy milyen vicces, és megvetettem a Kiss Katit. Túl magasra vágyott, gondoltam, aki magasra vágyik, csak nagyot zuhanhat. Megérdemelte, mert olyannal kezdett, akivel nem lett volna szabad. Most meg itt vagyok. Egy roncs. Több gyógyszert kellett volna bevennem. Vagy meg kellett volna venni azt a kilencedik emeleti lakást, akkor most nem itt tartanék. Így alakult.
Minden idegesít rajta, a hangja, ahogy a körmét rágja, a sírása, ahogy hüppög, ahogy kifújja az orrát, a karikás szeme, a hosszú, madárkaromra emlékeztető ujja, amivel folyamatosan a száját és a haját birizgálja. Legszívesebben megráznám, felpofoznám, és azt mondanám, ezt akartad, baszd meg, ezt te akartad, és te mindennél jobban akartad, minden porcikáddal és minden mozdulatoddal és minden szavaddal, minden egyes hajszáladdal ezt akartad, úgyhogy nekem ne gyere ezzel, hogy így alakult.
Figyelj ide, mondom neki, miközben rázkódik a sírástól. Megfogom a kezét. Nézz rám, és mondd, hogy mit látsz. Sokára tud csak megszólalni. Letörli a szemét. Jó rád nézni. Ragyogsz. És még? Olyan nyugodt vagy. Kiegyensúlyozott. Bólogatok. Ez csak azért van, mert ő már nincs az életemben. Az egyetlen jó dolog, hogy most a tiedből is eltűnt, de ha nem vigyázol, vissza fog jönni.
Mit csináljak most?, kérdezi. A hangja már nem olyan kétségbeesett.
Nem tudom. Mit akarsz csinálni?
Nem tudom, mondja.
Hosszú ideig csöndben ül, a hátát simogatom.
Nézd, esik a hó! Gyere, menjünk le.
Sétálni?, kérdezem.
Igen, sétálni. A hóba. Ezt akarom. Végre valami, amit akarok.
A novellában az Átutazó című, 1985-ben megjelent lemezről az alábbi dalokból szerepelnek még szó szerinti vagy átdolgozott idézetek: Ha senki se vár, A hiába szép, Hóesés, Iskola.
A Miről írták a dalt? című nyílt pályázatunk meghirdetésével párhuzamosan tíz szerzőt is felkértünk, hogy írjanak nekünk egy-egy 1957 és 1992 között született magyar dalhoz kapcsolódó novellát, tárcát, karcolatot, amely a kiválasztott dal szövegére vagy annak egy részére reagálva önálló történetként is értelmezhető. Falcsik Mari szövege ide kattintva olvasható.
Szerző: Halász Rita
Nyitókép: Stekovics Gáspár / Wikipedia
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
