A faluból már napok óta nem hallok hangokat. A fenyőfák fölött gomolyog a füst, de nem a kéményekből jön. A házak lassan elégtek, ropogtak a gerendák, aztán összedőltek a falak. Robbanások, sárga fénycsóvák a téli égbolton. A kutyák bemenekültek a fák közé, éjszaka hallom a nyüszítésüket, nemsokára egymásra fanyalodnak.
Apám tudta, hová kell építeni ezt a házat. Távol az ösvénytől, a fák takarásában, félig a domboldalba süllyesztve. Nyáron hűtőkamra, télen fűtött verem. Apám mindent tudott az erdőről és az állatokról. Azt is tudta, hogy egyszer eljön az a pillanat, amikor szétmállik, elporlad körülöttünk a világ. Apám mindent tudott. Előre látta a bombakrátereket, a menetoszlopokat és a géppuskák torkolattüzét.
Tegnap találtam egy nyulat az élvefogó csapdában. A teste félig megfagyott, de még volt benne élet, forgatta a szemét, szuszogott. Agyonütöttem a baltával. Nagy példány volt, öt kilót nyomhatott, de jobban örültem volna egy őznek. Magammal vittem a csapdát is. A hóesésben lassan haladtam, de nem volt más választásom. Kihasználtam, hogy a hó azonnal belepi a nyomaimat.
Egy idő után a házat nem ítéltük biztonságosnak, és leköltöztünk a pincébe. Esténként gyertyafény mellett olvastunk, közben fogyatkoztak a konzervkészleteink. A pince évekkel ezelőtt beomlott. Szerettem volna a kráter helyére egy tavat, te aranyhalakat akartál, én békákat, hogy minden este őket hallgassuk elalvás előtt. Apám titkos alagutat épített, ami a pincéből indult, egy rejtekajtón keresztül. A kijáratot borzvárnak álcázta.
A szarvasok a kert végébe jártak, hogy lelegeljék a gyümölcsfákat. Anyám tapsolt, dobbantott, de a szarvasok csak tépték tovább az ágakat. Nem féltek a madárijesztőtől sem. Anyám cukorból és kakaóporból kevert tortakrémet, napi egy kiskanállal ehettünk belőle. Apám az izzadságot törölgette a homlokáról, tisztogatta a rókacsapdát, csillogtak rajta a rugók.
Mintha lávaomlásra vártunk volna, úgy öleltük egymást, némán, lélegzetvisszafojtva. A falakon át hallottuk a zajokat, a katonák káromkodtak, a bútorokat tologatták. Bejutottak a pincébe is, tisztán értettük minden szavukat. Imádkoztunk, hogy ne érezzék meg a benzinszagot. Egy nyirkos, hideg fal választott el tőlük. Lesöpörték a polcokat, széttépték a matracot, aztán bekapcsoltak egy rádiót. Sisteregve szólt belőle a tánczene, a katonák pedig a térdüket csapkodva röhögtek. Talán táncoltak is.
Fellógatom a nyulat a mestergerendára. A szeme üres, a teste kiolvadt. Elvágom a torkát, felvágom a hasát, hólé és vér csöpög a padlóra. Lassan húzom le a bundáját. Finom mozdulatokkal, centiméterről centiméterre haladok, hogy a lehető legkevesebb szőr maradjon a húson. A végén áthajtom a nyúl bőrét a saját fején. Olyan, mint egy kifordított kardigán.
Amikor utoljára láttalak, a hátadra vetted nagyapám fonott kosarát, és eltűntél az akácfák között. Én szűrőket cseréltem a generátorban. Húsz liter benzinünk maradt, az alagútban tároltuk az utolsó kannát. Az ablak előtt állva sikáltam a kezemet, néztem a fákat. Az égbolt összesűrűsödött, keletről megindultak a felhők, és azóta is itt állnak, a falu fölött.
Anyám szíve megszakadna, ha látná a szétlőtt templomtornyot. Pereg a hó, süvít a szél, de nincs semmi, ami elnyomná a füstszagot. Újra és újra átkutatom a kamrát, a padlást, a pincét. A katonák majdnem mindent elvittek. A faluban mindenkit megöltek. A konyhaasztalra fektetem a lenyúzott nyulat, előveszem a kést. A lábaival kezdem.
Minden este azt vártam, hogy visszajössz. A nyomaidat elvesztettem az itatónál. Leültem a rozsdás kád szélére, az állatoknak kiszórt kukoricaszemek között kapirgáltam. A vadlesből néztük az őzeket, ahogy napnyugtakor letelepedtek a sűrű bozótosban. Hónapok óta nem találkoztam állatokkal, a lombhullás óta, a bombázás óta. Csak éjszaka hallom őket. Remélem, hogy az állatokat hallom, és nem a katonákat.
Csak a legszükségesebb holmikat pakolom be a hátizsákba. Kés, damil, konzervek, fémkulacs, gázfőzőlap. A padláson megtalálom a teleszkópos botot, a kutyák ellen. Ha jönnek a tankok, úgyis mindegy. Gerendákat szögelek az ajtóra, az ablakokra, amíg teljes sötétség nem borul a házra. Mintha magamra zárnék egy koporsót. A fejlámpa fényében elindulok az alagúton. Nedvesség csöpög rám a falakról, guggolva haladok előre a vaksötétben. Talán a túloldalon vársz rám, a kijáratnál.
A Miről írták a dalt? című nyílt pályázatunk meghirdetésével párhuzamosan tíz szerzőt is felkértünk, hogy írjanak nekünk egy-egy 1957 és 1992 között született magyar dalhoz kapcsolódó novellát, tárcát, karcolatot, amely a kiválasztott dal szövegére vagy annak egy részére reagálva önálló történetként is értelmezhető. Falcsik Mari szövege ide kattintva olvasható. Kiss László szövege ide kattintva, Baksa-Soós Attila szövege itt, Halász Rita írása ide kattintva, Nagy Dániel szövege pedig itt érhető el.
Szerző: Kiss Tibor Noé
Nyitókép: A Vágtázó Halottkémek 1984-ben. Fotó: Fortepan / Hidas Gyula
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
