Szerda volt. Ez a tánciskola azon kevés helyek egyike, amelyen nem fogott a történelem. Waskovits úr átfésülte ősz üstökét, és még egy kicsit fényesített a vitrin üvegén, melyben a híres ereklye állt. Talán néhány vendége humorosnak vélte a kiállított tárgyat, csak a törzsvendégei és barátai tudták a történetét. A tánctanár magányosan és olykor szűkösen élt. Kényszerűségből vállalta csak a környező iskolák szalagavató báljaihoz a betanítást.

A szerda volt az ünnepe, a tangó napja. Ez a tánc volt az igazi erőssége. Feltekerte derekára a faját, vagyis a deréksálat, amit néhány éve Argentínából hozott, majd kinyitotta a tánciskolát.

Lassan gyülekezett a főleg középkorú és néhány idősebb párból álló megszokott társaság, csupa jó ismerős. A teremben kellemes zsongás, izgatott nevetgélés. Waskovits úr mindig megtervezte a zenék sorrendjét. Sok régi bakelitlemeze volt, ezekről szólalt meg a muzsika. Ma csak Piazzolla csendül fel a terem sarkaiban elhelyezett hangfalakból. Figyelmesen nézte a táncolókat, olykor kiigazított egy testtartást, gyakoroltatott egy-egy bonyolultabb lépést. Kedvenc partnerével, egy ősz hajú asszonnyal bemutatót tartott.

A táncóra vége felé járt, éppen a Libertangó zengett, amikor csendesen kinyitotta valaki az ajtót. A tánctanár a bejáratnak háttal állt, de a testbeszéd szakembereként látta a többieken a zavartságot.

Egy vékonyka, rövid, szőkehajú nő lépett a terembe.

– Jó estét! – rebegte, de hangját elnyomta a zene, türelmesen várakozott. – A tangó miatt jöttem – folytatta.

– Kezét csókolom! Kicsit elkésett, most ért véget a foglalkozás, a következő szerdán jöjjön, de időben! – felelt Waskovits úr kissé elutasítóan.

A háttérben a lemezjátszóról már csak a tű sercegése hallatszott. A táncolók szedelőzködtek, elköszöntek. A nő utat engedett a távozóknak, de maradt.

– Kérem, nem lehetne mégis? Akár magánóraként. Sürgős lenne – kérlelte a tánctanárt.

– Esküvői táncot nem vállalok – hárított tovább a mester.

– Nem, nem az, csak én egyedül – magyarázkodott a nő.

– Jöjjön akkor szombaton!

– Nem kezdhetnénk most, akár dupla órával?

Waskovits úr csodálkozott a kívánságon, de nem kérdezősködött. A nő nem sokallotta a díjat, ragaszkodott hozzá, hogy naponta jöjjön és az óra elején fizessen.

Tehetséges tanítványnak bizonyult.

Már egy hete tartott az oktatás, de a táncmester és tanítványa a tangón kívül másról nem beszélgettek.

Egyik alkalommal egy nehéz, hatra hajlós figuránál a nő fején elcsúszott a szőke haj.

– A kemó miatt van – magyarázkodott, és visszaillesztette a parókát.

Waskovits urat szíven ütötte a felismerés, megértette az intenzív órák iránti igényt. Szünetet javasolt. Leültek a vitrin mellé.

– Ez kié volt? – mutatott az üveg mögé a nő.

– A nagyapámé. Ő alapította ezt a tánciskolát. Amikor meghalt, apám idetette, hogy emlékeztessen, a lehetetlen olykor legyőzhető.

– Így született a nagyapja, fogyatékosan?

– Nem, később történt. Kamasz voltam, amikor ezt a szekrényt felállítottuk. Még láttam nagyapámat tangózni.

Waskovits úr amúgy szűken bánt a szavakkal, de most mintha zsilip emelkedett volna fel benne, elöntötte a múlt és mesélni kezdett a nagyapáról.

Amikor a lócitromot sepregette az utcán, és a katonazenekar zenéjére táncra perdült a vesszőseprűvel, rákiabált a mulató ajtajából a főpincér. Ha megbecsüli magát és nem válik iszákossá, kecsegtette, lehet belőle a hölgyek öröme a mulató fényes parkettjén. Az is lett. A Lila Kakadu külföldi vendégeivel hajnalban csárdást járt, a félrészeg hölgyekkel keringőt, de a tangó volt az erőssége. A főpincér szerint minden figura a lábában volt. Szerényen meg is élt a táncból, a Takarékbankba vitte szinte minden keresetét, csak a legszükségesebbekre költött. Élére tette a pénzt, mert valódi tánciskolát akart nyitni, és akkor talán a patikus mégiscsak hozzáadja Mici lányát. Ábrándozott, hogy az iskolájában illemtanórát tarthatna a felesége a kiskisasszonyoknak és gavalléroknak. Őt bálok rendezéséhez hívnák, és vasárnap délutánonként az urakkal kártyázna a szálloda klubszobájában.

A mulató forgalma fellendült, mert híre ment, hogy a tangóhoz nagyon ért. A csúnya dámák is elragadónak érezték magukat, ha a kissé vaskos derekukra fonta karját és mélyen a szemükbe nézett. Jól ment a sora, már a frakkot is a sajátjának mondhatta, amikor egy messzi városban eldördült lövéstől megváltozott az élete.

A boldogság, Mici kisasszony csókja és a katonazubbonyára tűzött szegfűje nem tartott ki évekig.

Visszatérve a vérzivatarból hónapos szobájában kuporgott, és méregette a lámpa kampóját a plafonon, hogyan dobhatná át rajta a kötelet. A mankója hirtelen nagy csattanással eldőlve felborította a pálinkás üveget. Keze ügyében volt az Est egyik száma, azt dobta a szeszfoltra itatósul. Az egyik apróhirdetésen megakadt a szeme: „Műlábakat teljes járóképességgel készítek, melynek üdvös előnyei rajtam megtekinthetők.”

Megitta a maradék pálinkát, a szavak hatalma végtelen, gondolta, és az ágya alá dobta a kötelet. Nem adta fel élete álmát, csak a megvalósításhoz vezető út vált nehezebbé.

A táncmester elhallgatott. Így ültek hosszú percekig csendben, amit a lány tört meg.

– Köszönöm, erőt ad ez a történet és a tangó.

Waskovits úr már mindent megtanított tanítványának, amit csak tudott a tangóról, de ő továbbra is rendszeresen járt a magánórákra. Tanára érezte, hogy a nő egyre vékonyabb, egyre mélyebbek a szeme alatti karikák.

Egy napon autó parkolt le a tánciskola előtt. A sofőr segítette a nőt az ajtóig.

– Ez az utolsó – suttogta a tánctanár karjában.

Waskovits úr úgy szorította magához, akár egy meséből jövő lányt. Életbe akarta táncoltatni.

Szerző: Bauer Krisztina

Nyitókép: Fortepan / Urbán Tamás

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.