Ha elölről kezdhetném, nem hagynám, hogy elérjen.

16 évesen még elhiszi az ember, hogy szeretni fogják. Ahogy kicsöngettek, rohantunk a Veres Pálné utcán a körút felé. Gyorsan, siessünk, jön a 49-es, fussál már, lekéssük, mit bénázol?!

Lekéstem. A sárga jármű lomhán kapaszkodott fel a Szabadság hídra a többiekkel. Nélkülem. A Gellért-hegyre készültünk. Táskámat a vállamra akasztottam, nekidőltem egy pillanatra a korlátnak, meggyújtottam a cigarettámat. Fehér szoknyában voltam, előző héten kaptam az anyutól. Karommal a mellkasom előtt, kezemet eltartva az arcomtól, a szipkát csak oda kellett képzelni. A múltkorában hozott egy fényképet a nagybátyám külföldről a gyönyörű színésznőről, Audrey Hepburnről. Imádtam. Olyan akartam lenni, mint ő. Titokban néztem meg a Római vakációt, egy kiszuperált klubhelyiségben a Nyáry Pál utcában. Otthon azt mondtam, Gabiéknál tanulunk. Egy régi barna fotelban ültem, és megszűnt számomra a világ. Abban a másfél órában én voltam Ann. És elhittem, hogy valahol a világban vár rám az én Gregorym.

A cigarettázó pózt otthon, a tükör előtt gyakoroltam, míg teljesen úgy tudtam állni, mint Audrey. Őt idézte az is, ahogy a szemem sarkából oldalra pillantok. Akkor, azon a szabad, szikrázóan napos június eleji délutánon elhittem, hogy sikerül. Hogy olyan vagyok, mint ő.

Ahogy áthaladtam a zebrán a híd felé, megakadt a szemem a Közgázról érkező fehér inges fiúcsapaton. Jó kedvük volt, biztos valami fontos vizsgát tehettek le. Bohóckodtak, egymás hátát csapdosták a zakóikkal. Egyvalaki nem nevetett csak. Ő engem nézett. Tekintete mintha a híd pilléreihez szegezett volna. Összerázkódtam, még szorosabbra fontam a karjaim, és siettem tovább Buda felé. Lépéseket hallottam a hátam mögött, majd valaki megfogta a vállam.

Ő volt az. A kezdeti rossz érzést azonnal elmosta tekintetének kéksége. Szemei körül napocskát fontak a ráncok. Gergő. Ez nem lehet véletlen! Kiderült, hogy aznap államvizsgáztak, indultak ünnepelni. Azt mondta, kihagyja a bulit. Sétáljunk inkább a rakparton. Megbabonázva követtem. Talpaink alatt csikordultak a kövek. Ha a Dunára nézek, mindig ez a nap jut eszembe. Akkor még elhittem, hogy minket egymásnak küldött a sors. Boldogok leszünk örökre!

Anyuékat is rögtön elbűvölte.

– Annácskám, a Gergő komoly fiú. Jól kell viselkedni, ha meg akarod tartani. Fogadj neki szót, ne menj most el a Gabikáékkal. Egyáltalán, minek az a buli? Az én időmben nem buliztunk ennyit. Fiúk is lesznek? Ejnye, nem félsz, mit fog szólni a Gergő? A Kertészetire? Hova? Gergő megengedte?

Egy évvel később ütött meg először. Kilakkoztam a körmeimet pirosra, úgy akartam elmenni a barátaimmal.

– Csak a kurvák festik pirosra a körmüket. Az vagy, mi, Anna? Azért mész oda, hogy tetszelegj a férfiaknak, hm? Hogy engem hülyére vegyél? Hát nem mész te sehova! – és közben mosolygott. Szemeit ugyanolyannak láttam, mint az első nap, amikor megfogta a vállam. Napocskás.

Másnap virágot küldetett. Neki ekkor már komoly állása volt egy külkeres vállalatnál. Egyre jobban keresett. Néha hallottam, ahogy a kollegáival beszél. Nem tetszett a hanglejtése. Túlontúl magabiztos volt. Öntelt. A többiek meg, mintha tartottak volna tőle. Az ilyen gondolatok után persze mindig bűntudatom volt.

Néztem a virágokat, ahogy a vízcseppek megültek a szirmokon.

Lassacskán megtanultam, hogyan kell viselkedni, hogy megfeleljek Gergőnek. Az érettségi éve szinte teljes bódulatban telt. Napok, hetek kiestek. Valahogy mindig a nagyobb összeveszések utáni időszakokra esett nehezemre visszaemlékezni. Csak az érzések, a fájdalom maradt. Egy-egy kék folt, egy szorítás a felkaron, ha esetleg valahol túl vidám voltam. Főleg fiútársaságban. A munkahelyi bulik után részegen rángatott a lakásában, ha úgy vélte, túl sokat beszélgettem a munkatársakkal. Hogy biztos kifecsegtem róla dolgokat. Vagy, hogy hunyorgattam rájuk a szememet. És hogy biztosan el akarom hagyni, azért mentem oda, hogy vadásszak. Azt ilyenkor mindig elfelejtette, hogy egy idő után már nem szívesen mentem. Hogy kérlelni kellett, hogy ne hagyjam magára, nélkülem nem jó neki. Egy percet sem bír nélkülem tölteni, egy lélegzetvételt sem.

Aztán másnap korán felkelt, reggelit csinált, kávét főzött. Reggelit! Ilyet nem szoktak a férfiak! Milyen gondos fiú, hogy szeret engem… De akkor mi ez a görcsös szorítás a gyomromban…?

Máskor egy vita után bekötött szemmel ültetett be az autójába, óriási csinnadrattával. A Skálához vitt, és a ruhaosztályon bármit választhattam. BÁRMIT! Persze addigra megtanultam már, hogy élénk színeket csak a túl készséges, kedves lányok viselnek. Egyszer próbáltam fehéret választani.

– Fehéret? Annikám… Kit akarsz becsapni…? – martak belém a szavai. Ugyanaz a mosoly. Napocskás szemek.

Fekete trapéznadrág, fekete garbó, fekete bőrdzseki. Gabika csak meresztette a szemeit az irigységtől.

– Gergőtől kaptad? Megfogtad az Isten lábát, frankón!

– Gondolod…?

Gabi, akkor is ezt mondanád, ha megmutatnám a nyakamon az ujjnyomokat, amiért a péknél a segéd rám mosolygott?

Itt van a kis ékszeresdobozka az asztalon, benne karikagyűrű. Jó messzire raktam magamtól. Gyászdoboz. Fekete. Tegnap volt az eljegyzési vacsoránk a Gundelben. Nem tudtam a jobb oldalam felé fordulni, mert előző este annyira megrugdosott. Megijedt a gondolattól, hogy lányt fogok neki szülni, és azt is ilyen kurvának fogom nevelni, mint amilyen én vagyok. Ki kellett, hogy verje belőlem a gondolat csíráját is. A végén az ölembe tette a fejét és zokogott.

A bőröndöm már telepakolva, de még nyitva hever mellettem. Mindent beleraktam, amit magammal szeretnék vinni. De velem jön még egy kék tekintet, és a szeme körüli mosolyráncok.

A Gergő szeme napocskás, ha rám néz – gondolja egy fehér ruhás fiatal lány, aki elhiszi, hogy ő Audrey Hepburn.

A Gergő szeme körüli nap megéget, ha rám néz – gondolja egy fekete ruhás lány.

Soha vissza nem jövök már. A Dunához temessetek, ha megtalál.

Szerző: Trapp Réka

Nyitókép: Fortepan / UVATERV

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.