A nyálában ébredt. Még nem csörgött a vekker, a szürkület is csak kaparászott az ablakon, az összes kiszáradt legyet kikopácsolva a keret réseiből a cinegék elől. Homályos volt minden, amikor megdörzsölte a szemét, nyirkos tűzijáték, rájött, hogy az álmában sírt könnyeket a valóságban is kisírta. Nem volt kedve gondolkodni, arcot mosott, a testén kívülről érkező folyadék végleg kirántotta a félálomból. Mielőtt megtörölközött, percekig nézte, ahogy szempillái összetapadtak, mint megnyálazott tűecsetek, ahogy állán csöpög a víz, pizsamája a mellei között, a szegycsont vonalán vékony csíkokban ázik át. Mutatóujjával idegesen végigdörzsölte fogait, megtörölte a száját, és csak nézte magát. Pillái két kerek üreget kereteztek, amik úgy sötétlettek, mint a leemelt csatornafedelek alól feltáruló zuhanás. Ha nincs szeme, hogyan látja, hogy nincs szeme? Felkapcsolta a villanyt, a máskor gyenge körte most fájdalmasan éles fénnyel égett. Ott volt a két kávébarna, csokoládébarna, mogyoróbarna, őzbarna, ahogy csak az elmúlt héten hívták, a két barna közepű kocsonyagömböcske, ahol lennie kellett.

A fényre a feje köré gyűltek a férfiak, akik az elmúlt héten dicsérték a szemét. Mohó és hisztérikus bagolylepkékként keringtek körülötte a karamellbarnák, a mogyoróbarnák, a kávébarnák, Anni cukrászdát tudott volna nyitni a fárasztó bókokból. A férfiak nem sokáig bírták körülötte. Egy mozira még jó volt, egy presszóra, egy combmarkolásra, de ha egy esténél többet töltött vele az ember, Anniból akaratlanul is kivillant, hogy bizony falusi kislány. Ha felnevetett, kivillant a harminckét csontfehér lókoponya, amik a szájában ültek, megcsapta partnere orrát a sár-, gané- és esőszag, hiába öblített szájvízzel és szívott el két cigarettát is a randevú előtt. Anni úgy érezte, idegentest a városban; akárhová megy, kellemetlen gyulladás keletkezik körülötte, Pest nem tudja, mit kezdjen egy ilyen lánnyal. És ezt a férfiak mutatták meg a legjobban, akik mindent mozgatnak, kézben tartanak, elutasítanak és elfogadnak. Elhessegette őket, visszament a hálószobába, ablakot nyitott, hogy kiszellőztesse fejéből a kelletlen rovarokat.

Addig bámult lefelé a libabőrös aszfaltra, hogy észre sem vette, és már az utcán sietett, összehúzva a negyedik fizetéséből vett ballonkabátját. Szerencséje volt, hogy pont a fagyokra tudott összespórolni elegendőt. Szerencsés lány volt, az apja is mindig mondta, Annikám, a talpadra fogsz esni, csak ezt meg kell oldanunk, a titkár úrnak kicsit bolond a fia, érted, nem azt mondom, hogy te tehetsz róla, de ha már olyan szerencsénk volt, hogy sikerült elvetetni, akkor jó lenne, ha el is tűnnél, a titkár úrék tudod, hogy milyenek, azért egy zabigyereket mégse, meg hát, érted, nem is a János, hanem a Bálint volt az, én mindent megértek, kicsikém, anyád is mindent megért, de mindenkinek az a legjobb, ha te szépen szerzel egy nagy lehetőséget egy nagyvárosban, érted, nem azt fogod jelenteni, hogy akit a Bolondbálint megkettyintett, akit a titkár úr fia elkapott, hanem csak egy lány leszel, egy szőke, okos kislány, érted, Annikám, Kocsis Anna, te mindig a talpadra esel.

Ezek a talpak most az esőtől keserű szagúvá ázott lakótelepen siettek át a villamosmegálló felé, onnan a ruhagyár maradékfeldolgozójába, ahol Anni gombokat szedett le, szelektált, varrt fel. Azt ígérték, majd ha eleget görnyed a gombok felett, feljebb léphet, így sokkal bizakodóbban szakadtak keze alatt a cérnaszálak, reccsentek a szövetek. Nem szerette ezt a munkát, mert az itt dolgozó nők roppant messze ültek egymástól a rendes beszélgetéshez, ő pedig eleve a falnak fordulva dolgozott, nem is akarta a nyakát tekergetni, a gerincét csavargatni, hogy féloldalasan bekapcsolódhasson a tereferébe, gondolta, majd a konyhán úgyis részese lesz a legfrissebb pletykáknak, ahogy azt illik. Nem illett. Akárhova ült, elhallgattak a munkatársnői.

Mindenki ismert mindenkit valahonnan; egy elemibe jártak, ugyanarról a telepről jöttek, ugyanaz a férfi próbálta felszedni őket, csak Anni piszkálta magányosan a túrós csuszát.

Az volt a legrosszabb ezekben az ebédekben, hogy hallgatott, hiszen senki nem kérdezte. És ha nem hallatta a hangját, akkor megszólalt benne valami, ami nem is egyetlen hang volt, hanem nyüszítő sírás, kétségbeesett, szuvasra rekedő ordítás, kásás nevetés a kukoricalevelek között, cuppogás a cukorrépaföldön, amikor még egészen picike volt, és egy kisfiúval, aki a falu másik végén lakott, a fuvaros kisfia, a nevét se tudta, aztán egy kislánnyal is egyszer, a szérűn, a sáskaillatú boglyák mögött, neki viszont tudta a nevét, Zsóka, és nyelések, és szipogás, hörgés, amikor a Bálint nekinyomta a fejét egy avas kazalnak, piros szeplőket döftek bőrébe a szalmaszálak végei, sírt, de csak magában, mert azt a fájdalmat nem lehetett, csak lenyelni.

Ezt valamivel el kellett csitítania; hát minden férfival elment valahova, ha hívták, és mivel csinos, szőke lány volt, sokan hívták – ilyenkor, amikor a gebemosolyú férfiak érdeklődést mímeltek, végre beszélhetett. Már a foga fájt attól a sok édes dologtól, amihez a szemét hasonlították, de tudta, hogy ez elkerülhetetlen része a forgatókönyvnek, azt is tudta, illik zavarba jönnie, menetrendszerűen elpirult, ilyenkor mintha apró tűk szurkálták volna az arcát, és nem tudott másra gondolni, csak különböző ürességekre, a saját magában tátongóra, és arra a hímporszürke ürességre, ami a vigyori, esetlen férfiak arcán homálylott, mint egy döglött ló fénytelen tekintete, mint egy bagolylepke guvadó, fókusztalan szeme. Egy idő után már azzal se fáradt, hogy nemet mondjon bármire, hiszen rájött, hogy éppúgy, mint a falujában, a nem érthetetlen fogalom, a nők furcsa, kérető igenje, itt a nagy lehetőség, tessék, Annika, guvadó férfiak a sötét presszók sarkaiban, az üresség ideje, az üresség helye, a szürke téridő karanténja.

Tessék, Annika, mondta magának, te mindig talpra esel, mindegy, mit reagálsz, nyögsz vagy nem nyögsz, elhúzódsz vagy nem, kéreted magad vagy nem, ez már nem a cukorrépaföld, ez már nem a szérű, ez a lehetőség, a tisztességes, fényes jövő, vagy tisztességtelen, slejmes-ködös örökjelen, mindegy, te talpra esel.

Te talpra esel, ismételgette, és kinézett az ablakon. Gerlék tollászkodtak a villanydróton, sistergett a november. Már három év eltelt, mióta felköltözött, azóta rutint vájt magának az időben, karácsonyra hazajárt, húsvétkor levelet írt. Rálátott az apró parkra, ahol akácfák görcsöltek, a felmurvázott sétányon ugrabugráltak a vasárnapi gyerekek. Három év. Jól van, Anna, mondta magának. Cigarettát sodort, gyufát keresett, és kinyitotta az ablakot. A tok és az keret közül, a zsanér mellől kihullott egy összenyomott, kiszáradt bagolylepke, és végtelen könnyűséggel lepergett a padlóra, megvillantva nagyobb szürke szárnyai alól az apró, vörös szárnyakat.

Szerző: Endrey-Nagy Ágoston

Nyitókép: Fortepan / Bauer Sándor

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.