Nálunk a hajnal nem jön, csak beszüremkedik. Mint valami makacs, szürke anyag, ami a falak közé ragadt, s most lassan elpárolog. A fény nem kelti életre a dolgokat, csak kijelöli őket: az ágyakat, a cipőket, a megfáradt testeket, amik már régen nem tudják, kinek a mozdulatait ismétlik.

Az intézet reggelente úgy ébred, mint egy hatalmas, fémes tüdő. A radiátor hörög. A csap szuszog. A padló alatt valami mocorog a csövekben. A fiúk még alszanak. Csak a levegő éber: a tegnapi dohány, a mosdatlan bőr, az olcsó szappan és valami nehezen megfogható feszültség. Én már ébren vagyok. Nem azért, mert felkeltem. Egyszerűen nem jött álom a szememre. A sötétben azt figyeltem, ki hogyan lélegzik. Van, aki szabályosan, mint egy gép, más úgy, mintha minden levegővételért könyörögnie kellene. Álmában valaki a nevemet mondta. Legalábbis azt hittem. Aztán kiderült, hogy csak a szél fújt végig a folyosón. Van itt valami kimondatlan törvény, hogy a hajnalt senki sem szereti. Pedig nekem a reggel már túl hangos, az éjjel meg túl csendes. A hajnal még nincs megcímkézve. Ez az idő a lebegésé, amikor nem vagyunk sem gyerekek, sem felnőttek, sem bűnösök, sem ártatlanok. Csak testek vagyunk, ahogy egymás leheletében szuszogunk. A fal mellett ott az a kis asztal, amin a fény először megpihen. Azt hiszem, szeretem nézni. A világ egyetlen pontja, ami megenged valami szépet. Néha a poron keresztül látni, ahogy a fény mozdul, mintha valaki odakint mégiscsak életet lehelne ebbe az egészbe. De aztán mindig kiderül, hogy csak a kazán kapcsolt be újra. A többiek szerint innen mindenki elmegy egyszer. Csak az a baj, hogy senki sem mondja meg, hová. A nevelő szerint „vissza az életbe”, de az élet valahogy mindig távolinak tűnik. Mint egy város, amit már láttunk gyerekként a busz ablakából, de nem találnánk oda gyalog. Egyik este megkérdeztem a nevelőt, mi lesz azokkal, akik innen sosem kerülnek ki. „Olyan nincs” – mondta. De közben úgy nézett rám, mintha pontosan tudná, hogy van.

Peti tavaly télen tűnt el. Reggel még itt volt, együtt nevettünk azon a tükör előtt, hogy milyen soványak vagyunk mindketten. A szekrénye azóta üresen áll, mint egy kihűlt hely. Valaki odaírta az ajtajára, hogy „visszajön”. A nevelő letörölte, de minden reggel, amikor besüt a nap, halványan újra kirajzolódnak a betűk. Néha arra gondolok, hogy a hajnal nem is a nap kezdete, hanem valakinek a visszatérése. Csak sosem az jön vissza, akit várunk. Nem tudtam segíteni Petinek, hiába kért rá.

Ugyanolyan szerencsétlen voltam én is, mint ő.

Sokáig hittem, hogy az emlékek meg tudják őrizni az embereket. Most már tudom, hogy csak torzítanak. Amikor leírod, az már nem ugyanaz, addigra ezer szűrőn megy akkor már keresztül. Amit megőriznél belőle, az szétfolyik. Mégis, minden este előveszem a füzetet. Nem emlékkönyv, inkább csak egy gyűrött, tintafoltos kockás füzet. Az első oldalra ezt írtam: „A dolgok nem ismétlődnek, csak mi vagyunk mindig ugyanazok.” Hajnalban néha hallani, ahogy a varjak átszállnak a kerítés fölött. Olyankor rövid ideig azt képzelem, el tudnék menni velük. Nem messzire, csak a város széléig, ahol nem ismernek, és nem hívnak sehogy. De aztán mégis maradok. Egy sötét erő visszahúz. Mint valami megkeseredett, fáradt anya, aki már rég nem hisz abban, hogy a gyereke eljut bárhová. A fiúk közül néhányan hisznek Istenben. Mások a szökésben. Én egyikben sem. Én csak a fényben hiszek, ami minden reggel ugyanoda esik a falon, mégsem pontosan ugyanúgy. Talán ez az egyetlen bizonyíték rá, hogy valami változik. Tegnap este az egyik újonc megkérdezte, miért vagyok itt. Nem tudtam mit mondani. Azt akartam felelni, hogy „mert nem volt hova mennem”. De inkább csak vállat vontam. Talán mind itt vagyunk, akiknek sehová sincs már útjuk. Csak néhány év különbséggel kerülünk ide. A hajnal most is jön, lassan, mint a beletörődés. A falak opálosak, a levegő hideg, kihunytak a színek. A nevelő nemsokára kinyitja az ajtót, és megint ugyanazt mondja majd. Mi pedig felkelünk, megmossuk az arcunkat, megpróbáljuk elfelejteni, hogy tegnap is pontosan ezt tettük. És mégis, valahol mélyen, minden reggel ugyanarra várok. Hogy egyszer majd a hajnal másképp jön. Nem lopakodva, nem kúszva a falak között, hanem belülről. Hogy ne csak lássuk a fényt, hanem legyen súlya is. Addig csak fekszem, és hallgatom, ahogy az egyik fiú felordít álmában. A többiek meg sem mozdulnak. A hajnal pedig, mintha valami öreg, fáradt isten lenne, lassan végigsimít rajtunk. Nem ébreszt, csak számon tart.

Szerző: Nagy Alexandra

Nyitókép: Fortepan / Fortepan

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.