Rendkívüli zenei tehetség, elképesztő kézügyesség és fáradhatatlanság és alázat. Ez tette Németh Gábort az egyik legképzettebb és legtechnikásabb hazai dobossá. Hogyan épített magának felszerelést egy tévés kartondobozból és a nagymamája edényeiből? Miként került a Skorpióba és mi miatt maradt itthon a disszidálás helyett? Ezekről is mesélt nekünk.

Hogyan került be az életedbe a beat-rockzene

Szerintem pont úgy, mint másoknál. Tizennégy éves koromban már beatzenekarban játszottam.

Milyen hangszereken? Volt dobod?

A nagyanyám edényeinek alját kiütöttem apám méregdrága vésőivel – tönkre is tettem őket –, aztán vettem celofánt, vizesen kifeszítettem az edényekre, bekentem valamivel, hogy ne szakadjanak be olyan gyorsan, és így építettem magamnak egy kis dobfelszerelést. Lábgépet is készítettem, megfigyeltem, hogy néz ki, és egy tévés kartondoboz lett a nagydob. Mindezt gyerekként. Édesapámnak fantasztikus volt a kézügyessége és a művészi meg a műszaki érzéke is, ezeket tőle örököltem. Gyakran néztem, ahogy farag, mert nagyon érdekelt.

Persze, legjobban a dobolás vonzott, már akkor is. Nyolcadikban a szalagavatón játszott egy zenekar, a dobos egy sárga csillám színű Amatit püfölt, ami akkora élményt jelentett, hogy el sem tudom mondani! Vágytam korábban arra is, hogy az iskolai ünnepélyeken bevonuláskor én üthessem a kisdobot, de nem jutottam hozzá. Aztán a gimi első osztályában alapítottunk egy zenekart, a gitáros srác jómódú családból származott, és az édesapja vett egy pergődobot, szintén sárga csillám színűt, tudod, azt a nagyon vékonyat. Náluk próbáltunk, be is indult a csapat.

Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Az öcséddel, Németh Lojzival és Gidóval is volt egy triótok, már a gimiben. Vele hogy jöttetek össze?

Látod, erre nem is emlékeztem, pedig így volt! Később Marschalkó Zolival is volt egy zenekarunk, éppen most találtam erről a formációról egy fényképet. Nagyon szerettük és nagyon akartuk csinálni! Ez volt a mindenem! Tizenhat éves koromtól teljesen biztos voltam benne, hogy ezt a pályát választom. Még a buszon sem kapaszkodtam, annyira féltettem a csuklómat. Akkoriban kezdtem el borzalmasan sokat gyakorolni. Napi nyolc órát, de még karácsonykor és szilveszterkor is! Reggel fél ötkor keltem, gyakoroltam hétig a konyhában, akkor még az egész család aludt. Nyolcra beértem a gimnáziumba. Volt ott is egy gumilapom, ha tehettem a szünetekben is elővettem. Elnézték nekem, mert szerettek a tanáraim és az osztálytársaim is. A tanítás után otthon megint gyakoroltam. Az érettségin is nagyon jó fejek voltak a tanáraim, például a matektanárom még súgott is.

Kinél kezdtél dobolni tanulni?

Tizenhat évesen megkerestem Kovács Gyulát, hogy szeretnék nála tanulni, azt mondta, hogy nincs szabad hely, viszont az egyik kiváló tanítványa, Kakas József tanít, és keressem meg. Állati nagy mázlim volt. Megismertetett például Louie Bellson, Gene Krupa és Joe Morello munkásságával. „Sodornak”, mondta mindegyikükre, ez egy dobos szleng kifejezés. Elhatároztam, hogy ezt megtanulom én is!

Mit szóltak ehhez a szüleid?

Nem örültek… polgári családban „beat-jankóknak” hívták akkoriban a beatzenészeket. Azt hitték, majd kinövöm, leérettségizek biológia tagozaton, és például állatorvos leszek, mert mindig is imádtam az állatokat, voltak lovaim, kutyám most is van.

Kik voltak a hetvenes években a kedvenceid?

Jimi Hendrix, Deep Purple, Grand Funk Railroad. Ian Paice-t nagyon szerettem. A Made in Japan lemezről a dobszólóját húszévesen hangról hangra leszedtem. Akkor az olyan újdonságnak számított, hogy csoda! Don Brewer, a Grand Funk dobosa is nagy hatással volt rám. A dobszólóját szintén egy az egyben megtanultam, és tizenhat évesen játszottam a Munkásotthonban, ahol Radics Béla klubja működött. Nagy szerencsém volt, hogy tudtam kottát írni és olvasni a csellótanulmányaimnak köszönhetően, így nem okozott gondot leírni ezeket a dobszólókat sem. Volt már egy szalagos magnóm, valahogy lelassítottuk, ez sokat segített. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha látom is, de hol volt még akkor VHS magnó vagy DVD?

Milyen volt akkoriban a klubélet?

Élénk. Jártuk a klubokat az öcsémmel, néztük a többieket. Előfordult, hogy Bill felhívott minket a színpadra a zenekarába, beszálltunk pár számra. Újpesten, a Dallos Ida Művelődési Házban is volt klubja. Láttuk a Locomotiv GT-t még Blöróval, Karesszal, Bartával, Picivel. Izgalmas időszak volt! Jártunk Syriusra, Rákfogóra, szívtuk magunkba a zenét.

Kakas Józsi után…

… következett Kovács Gyula. Először a magántanulója voltam, még a Murányi utcába jártam fel a lakására, aztán érettségi után, vagyis 1973-ban rögtön felvettek a Liszt Ferenc Zeneművészeti Konzervatórium Jazz Tanszakára. Következett életem legszebb időszaka, szerintem a „legdurvább” osztályba kerültem. Pálmai Zoli, Herpai Sanyi, Postássy Juli, Gőz Öcsi, Dés Laci és sorolhatnám. Előfordult, hogy egy-egy tanárunk sírva szaladt ki tőlünk az óráról. Nem bírtak velünk. Mindannyian megértük a pénzünket, de éjjel-nappal gyakoroltunk, és figyeltük egymást. Friedrich Karcsi egyszer behozta Billy Cobham Spectrum című lemezét. Akkoriban jelent meg. Attól azonnal elájult minden dobos.

Milyen zenekarokban játszottál akkor?

Konzi alatt a Theátrumban. Három évig velük voltam, aztán a Deák Big Band következett. Jó iskola volt. Egy szűkített változata is létezett: három fúvós, zongora, basszusgitár, gitár és dob. Ezzel a formációval vettük fel rengeteg rajzfilmsorozat zenéjét.

Hogyan kerültél az Apostol zenekarba?

Gábor Pista, a szaxofonosuk vitt be, mert éppen megüresedett a poszt. Addigra engem a Theátrum miatt már némileg ismert a szakma. Az Apostol műsora két részből állt: az elsőben komoly fúziós dzsessz-rock, a másodikban pedig a legnagyobb slágerek.

Mikor és hogyan kerültél a Skorpióba, ezzel a zenekarok első ligájába?

Papp Gyula megjelent egy Apostol-bulin, odalépett hozzám a végén, és azt mondta: „Gabika, kéne jönni a Skorpióba!” Mondtam neki: „Már rohanok is!” És ott is voltam. Ez 1976 áprilisában történt, tulajdonképpen ott kezdődött a valódi pályafutásom.

Miután Fekete Gábor disszidált. Az első ligás zenekarokba kizárólag „kihalásos alapon” lehetett bekerülni.

Így van… azt tudod, hogy én is akartam disszidálni?

Nem. Mikor?

Még a konzi alatt, egy harsonás osztálytársammal. Megszerveztük, aztán mégsem indultunk el. Ha elhagytam volna az országot, az öcsém, aki akkor már a Mini együttesben játszott, és rengeteget utaztak, nem kapott volna útlevelet. A családom többi tagját is meghurcolták volna.

Holott, ha akkor kijutsz, világsztár lehettél volna.

Benne volt a lehetősége, ugyanis nem vakon vágtunk volna bele. Hívott a Ludwig cég, a levelüket máig őrzöm. A Debreceni Jazz Napokon játszottunk a Deák Big Banddel. A koncertet a Magyar Rádió felvette. Az ezen hallható dobszólómat kiküldtem Chicagóba a cégnek. Postafordultával válaszoltak, hogy ez nagyon jó, szívesen látnának.

A teljes interjú ide kattintva olvasható.

 
Szerző: Rozsonits Tamás

Nyitókép: Kalocsai Richard

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.