A hatvanas évek nagy újbaloldali gondolkodója, Herbert Marcuse azt írta alapművében, Az egydimenziós emberben, hogy a kapitalista társadalmi-politikai rendszer önfenntartását többek között azzal biztosítja, hogy a lázadó hangokat igyekszik semlegesíteni, sőt beépíteni a saját gépezetébe, megnyerve így a lázadók egy részét.
Ezt a metódust a kádári kultúrpolitikában is alkalmazták. Eleinte a beatzenét tekintették veszélyesnek, mivel a fiatalok tomboltak a koncerteken, ezért ennek a „hivatalossá tételére” törekedtek. Ezt a törekvést örökítette meg Gazdag Gyula klasszikus rövid dokumentumfilmjében, A válogatásban (1970). Ám a mindenkori hithű lázadók nem dőltek be ilyen olcsó trükköknek, a fiatalság átlátott a hazugságokon és a rezsim modoros fogásain, ezért ellenállt. A hetvenes években a válasz a kemény rock volt, majd ennek kiüresítését követően jött a punk és a new wave.
A hetvenes évek végének és a nyolcvanas évek elejének sajátos formációja volt az Edda, pontosabban az Edda Művek, amely néven az együttes 1983-as feloszlásáig zenélt. Az együttes Miskolcról indult, ebben jelentősen különbözött a többi felkapott zenekartól, amelyek bázisa jellemzően a főváros volt. Ezért a vidéki fiatalok úgy érezték, az Edda Művek tagjai „közülük valók”, energikus, érzelmes, esetenként filozofikus, mégis közérthető rockdalaik pedig nemcsak nekik, hanem róluk is szólnak. Nem véletlen, vagy inkább a véletlen is úgy hozta a hatalmas népszerűségüknek köszönhetően, hogy a rockbanda több filmben is felbukkant.
Schiffer Pál dokumentum-játékfilmjében, A pártfogoltban az 1981-es Dorogi Rockfesztiválon tartott fellépésük látható, Almási Tamás első nagyjátékfilmjét, a Ballagást pedig a rendező egyenesen az Edda Művek dalaira komponálta, valamint ebben is látható egy koncert. Ez a formáció azonban a népszerűség ellenére, illetve talán pont azért válságba jutott a nyolcvanas évek elejére, így 1983-ban feloszlott. Ezt az időszakot mutatja be a lassan, de biztosan dokumentumfilmessé váló Almásitól a Kölyköd voltam (1983/1985), benne a miskolci búcsúkoncerttel, jó néhány felolvasott rajongói levéllel és a tagok nyilatkozataival. A filmben amellett, hogy kirajzolódik a zenészek közti kibékíthetetlen ellentét, megjelenik egy egyetemesebb probléma is, az ösztönös örömzenélés és az intézményesült, illetve elüzletiesedett „sikerzenélés” konfliktusa néhány súlyos társadalmi problémával a háttérben.
Almási Tamás pár évvel ezelőtt a Film.hu-nak azt nyilatkozta, hogy valójában nem akarta elkészíteni ezt a filmet. Sőt, pályája kezdetén egyáltalán nem tűnt úgy, hogy dokumentumfilmes lesz, mivel egyrészt a Főiskolán Fábri Zoltán osztályában tanult, aki az egyén és a hatalom viszonyáról készített örökzöld játékfilmeket, másrészt számos játékfilmen dolgozott rendezőasszisztensként, illetve társrendezőként (lásd például Radványi Gézától a Circus Maximust). Így első önálló műve is fikció lett, az 1981-ben bemutatott Ballagás, még ha amúgy dokumentarista módszerekkel készült is, azaz Almási civil szereplőkkel dolgozott. A Ballagást viszont, ahogy az Gervai András A tanúk – Film – történelem című könyvéből kiderül, Almási nem annyira kortárs fiatalság látleletének, hanem parabolának szánta, ami 1956-ról és az 1968 utáni kiábrándultságról, a reformok lehetetlenségéről szól.
Tulajdonképpen az Eddát is a véletlen választotta ki, nem a rendező, aki első körben a HIT-ben gondolkodott, de annak nem volt felszerelése, a film költségvetésébe pedig nem fért bele, hogy azt is finanszírozzák. Az Edda ekkor, a hetvenes évek végén már tört fel. az első nagylemeze és országos turnéja előtt állt, és imádták a fiatalok. Ezért mire a Ballagás elkészült, a banda a film húzóneve lett, főleg, hogy mint említettük, több számuk is szól a jelenetek alatt, vagyis nem csak a koncertepizódban hallhatók.
A Ballagás nagy sikert aratott, több mint hatszázezren látták, ami nagy szó egy elsőfilm esetében, és ezt a sikert minden bizonnyal elsősorban az Eddának köszönheti, emiatt rezonált sok (fiatal) nézővel. Almásinak ugyan voltak további játékfilmtervei, de egyiket sem tudta megvalósítani más-más okból kifolyólag. A televíziónak kezdett dolgozni, majd elkészítette a Sok húron pendülnek című dokut az 1981-es tatai rocktalálkozóról. Ebből logikusan következett a Kölyköd voltam, de Almási elmondása szerint egyáltalán nem az ő ötlete volt, hanem Pataky Attila, a zenekar vezetője kereste fel, mivel a Ballagás kapcsán jó viszonyban maradtak. Pataky azt szerette volna, ha a rendező megörökíti az Edda Művek utolsó koncertjét, mivel, ahogy arról esett már szó, a nyolcvanas évek elejére eljutottak a feloszlásig. Almási eleinte vonakodott, mert fogalma sem volt arról, hogyan kell koncertfilmet rendezni, de a rocksztár ragaszkodott az ötlethez.
Evés közben jön meg az étvágy, tartja a mondás, és ez tulajdonképpen metaforikusan a Kölyköd voltam keletkezésére is érvényes. Almási Tamás az utolsó koncert forgatása közben ráeszmélt, hogy egyrészt a banda felbomlásának okai miatt ez több lehet egy szimpla koncertfilmél, másrészt a rajongói levelek társadalmi látleletek.
„Modellértékű a történetük, nemcsak egy zenekarról volt szó, hanem a vállalkozó és a művész, a rajongó közeg és a zenekar konfliktusai rajzolódtak ki benne. Számomra ugyanakkor a legmegrázóbb és legerősebb motívumot a csápoló fiatalok kétségbeesett, szeretetért kiáltó levelei jelentették” – mondta Almási a már idézett Film.hu-interjúban.
A Kölyköd voltam valóban sokkal több egy koncertfilmnél, de még egy nosztalgikus-elégikus búcsúzásnál is. Almási Tamás rendkívül okosan szerkesztette meg ezt egy társadalmi és bizonyos szempontból lélektani, sőt művészetelméleti dokumentumfilmet. A bandatagokkal – Pataky Attila mellett megszólal Slamovits „Slamó” István gitáros, énekes és dalszövegíró, Zselenc „Zsöci” László basszusgitáros és Csapó „Buksi” György dobos is – készített interjúk és a miskolci búcsúkoncert (1983. december 17., Miskolci Városi Sportcsarnok) felvételei egy fiatal narrátor által felolvasott rajongói levelekkel egészülnek ki.
Sőt, a rajongói levelek olykor átfedésbe kerülnek a többi forgatott jelenettel, így ellenpontozzák, kiegészítik vagy kommentálják azokat. Természetesen ez a három összetevő szorosan összetartozik, a levelek megvilágítják, miért is rezonálnak az Edda-dalok a tizenévesek világával, valamint kontrasztban is állnak az együttes jelenével, amelyről főleg Slamó és Buksi kiábrándult nyilatkozatai árulkodnak.
A Kölyköd voltam által felvázolt elsődleges konfliktus a művészet és a zeneipar, illetve az üzlet feszültsége. A dokumentumfilm tulajdonképpen a harsány Patakyt mint a gyakorlatias és az üzletet képviselő vezért állítja szembe a filozofikus és a zene mint művészet mellett a végsőkig kiálló, csendes Slamóval. Almási műve az indulatosan telefonáló Pataky közelképével indít, és a jelenetben az Edda Művek frontembere kemény kritikát fogalmaz meg (egykori) társaival szemben, akiket hálátlanoknak tart, amiért igazságtalannak tekintik a kifizetéseket, a pénz és a jogdíjak elosztását.
„Tudod, kik maradnak ők? Vendégzenészek! Örökre. Pedig én azt hittem, valahol itt a lelkük”
– ecseteli Pataky Attila, aki még azt is állítja dühében, hogy „ezért” örül, hogy feloszlik az Edda.
„Olyan arcokat kell keresni, akik odarakják magukat padlóig”
– teszi hozzá egy későbbi jelenetben. Vagyis a nyitójelenetben a vezető csalódott, hogy egykori kollégái és barátai ennyi év után az anyagiakon méltatlankodnak, holott ő szenvedéllyel csinálta az egészet. Közben viszont társai – Slamó és főleg Buksi – éppen Patakyt vádolják egyrészt azzal, hogy anyagiassá vált, illetve az Edda szenvedélyből üzletté degradálódott, másrészt azzal, hogy rosszul intézte a banda pénzügyeit, sőt, bizonyos dalokról azt terjesztette, hogy ő a szerző, holott Slamó írta azokat.
Az az akkori koncertfelvételek és a későbbi, akár kortárs fellépések alapján is nyilvánvaló, hogy Pataky egy kiváló előadó, aki nagyon ért ahhoz, hogy kell csinálni a show-t a színpadon (és remélhetőleg a fellépés előtt nem tolja túl a töményt, mint ahogy azt tette néhány alkalommal, például Tószegen a kétezres években). A Kölyköd voltam búcsúkoncertjén is megadja a módját a bulinak: izzad, tombol, szívből ordítja a dalokat, kétszáz százalékos teljesítményt nyújt. A gyakorlatias, dühös-kiábrándult nyilatkozatai alapján a filmből mégis úgy tűnik, hogy ez számára már inkább csak performansz, az eredmények fontosabbak, mint maga a zene.
A búcsúkoncerten ez nem igazán látszik, de egy apróság megvilágítja azt, amiről Slamó és a többiek beszélnek. A végén az Edda-zászlót Pataky belengeti a közönségnek, hogy – miután megtépte – mindenki kiszakíthasson belőle egy darabot. Viszont a közelképeken látszik, hogy a zászló bizonyos helyeken előre meg van szakítva, talán azért, hogy könnyebb legyen eltépni. Nem biztos, hogy ezt így előre elkészítették, lehet, hogy spontán szakadt meg vagy egy korábbi, a kamera által nem mutatott szám során „tépték meg”. De az adott jelenetben, a tagok kiábrándult nyilatkozatai tükrében ez többletjelentéssel bír. A színpadról, a kamera felől nézve a zászlótépés nem egy őszinte, fájdalmas gesztusnak, hanem showelemnek tűnik. Mint amikor más rockbandák egy nyilvánvalóan nem használatos kellékgitárt törnek szét: az már nem olyan, mint amikor a pályafutásuk legelején még spontán verték a földhöz azt a hangszert, ami nélkül lehet, legközelebb nem tudnak fellépni.
Pataky maga is beismeri a Kölyköd voltam egy pontján, hogy lassan kitanulta az üzlet csínját-bínját, mert rájött, hogy a Hanglemezgyártó Vállalatnál nem nagyon érdekel senkit sem a sorsuk, sőt, egyes lemezgyári dolgozók még talán konkurensnek is tekintik őket, mert több pénzt keresnek. Vagyis saját magukat kell menedzselni, ezt a feladatot pedig ő vállalta fel, és ebbe, a zenekar vezetésébe és menedzselésébe maga is belefáradt.
Kifejti, hogy a zeneiparban reformokra van szükség, valódi menedzserek kellenének, hogy a bandatagok száz százalékban a zenéléssel tudjanak foglalkozni.
Továbbá azt is állítja, mindenki belefáradt a „hobó” életmódba, hogy nincs saját egzisztenciája és együtt laknak például albérletekben vagy egyikük édesanyjánál. Neki fontos tehát az anyagi jólét, és azt mondja, nem lesznek anyagi gondjai a feloszlás után, valamint tiszta a lelkiismerete, mert sok „cuccért”, hangszerért ő „melózott” rengeteget. A Kölyköd voltamban tehát úgy tűnik, hogy bár Pataky is szenved attól, hogy tönkrement a régi nagy barátság és munkakapcsolat a többiekkel, ugyanakkor több ő már zenésznél, egy üzletember, akinek javarészt nincs ideje válaszolni a rajongói levelekre.
„Bekerülnék ebbe az elüzletiesedett világba csavarként. Ontani kéne újra a dalokat dalok után, a lemezeket, a koncertekre újra járni. És már nem hiszek ebben, ebben a formában, ahogy mi ezt csináljuk. Túlzottan gépies lett az egész. Nincs benne gondolatiság. Azt hiszem, a lélek hiányzik belőle. Üres lett”
– fejtegeti ezzel szemben keserűen Slamó a múltat és a jövőt mérlegelve. Az író-zenész a filmben a tiszta művészet képviselőjeként jelenik meg, legyen bármennyire idealizált vagy őszinte ez az imázs. Rögtön ez első megszólalásakor nosztalgia keríti hatalmába, amikor arra gondol, hogyan készültek az első dalaik. Kifejti, hogy azok közvetlenül a miskolci rögvalóságból erednek. Az Álmodtam egy világot sora, a „Hosszú vonatsíneken kóboroltam tovább” például direkten a miskolci pályaudvar lenyomata, ez volt a fejükben, amikor megírták ezt a számot. Nem véletlen, hogy mint a filmből kiderül, jellemzően Zsöci és Slamó válaszolnak a rajongói levelekre, Pataky pedig a hivatalos levelezést és ügyintézést vezényli. Ez némileg kiábrándító lehet azzal kontrasztban, hogy a koncertfelvételeken Pataky csinálja a show-t, ő érinti meg a rajongók kezeit vagy hívja fel őket a színpadra, és a tinik sokszor őt, Attilát szólítják meg a leveleikben is.
A Kölyköd voltamból úgy tűnik, hogy a közönséggel való kapcsolattartás közhelyekre és klisékre redukálódott, a levelekre való válaszolás pedig fárasztó feladattá vált. Így még szívszorítóbb érzés hallani egy-egy kétségbeesett üzenetet a korabeli fiataloktól, akik az Edda Műveket nem egyszerű rockbandának tartják, hanem egyenesen megváltást várnak tőlük.
„Próféta nem vagyok és nem is vágytam ilyen szerepre”
– mondja Pataky Attila a filmben a rajongói kérések kapcsán. Pataky bevallja, hogy már olyan méreteket öltött a „hajsza” a népszerűségük csúcsán, hogy szelektált levelekre sem tudott válaszolni, tehát csak a koncerteken lépett kapcsolatba a rajongókkal, akik az Eddát sokszor vele azonosították, illetve azonosítják a mai napig. Két oldalról iszonyatos nagy nyomás nehezedik rá mint vezetőre, hiszen reprezentálnia és menedzselnie kell, a neki(k) címzett levelek pedig olykor rendkívül tragikus hangvételűek. Bár bizonyára nemcsak ilyenek vannak, de Almási Tamás főleg efféléket válogatott össze. Elvált, alkoholista szülők, agresszív mostohaszülők, megromlott szülő–gyermek viszonyok, boldogtalan, perspektívátlan, öngyilkossági gondolatokkal küzdő tinédzserek kapnak szót a Kölyköd voltamban.
Sőt, egy fan elvileg az utolsó levelét küldte el az Eddának, benne jelezve, hogy mire ezt olvassák, már nem fog élni, mert önkezűleg vet véget a szenvedésének. Nem éppen az a „boldog ifjúság” tükröződik az üzenetekből, amit a kádári propaganda akár az úttörőmozgalmon, akár a KISZ-en keresztül kívánt közvetíteni.
Ezért Almási műve szociológiai látlelet is a magyar rögvalóságról, a hetvenes–nyolcvanas évek fordulójáról. Így a film és a dal címe is új értelmet nyer.
„Kölyköd voltam, véredből lettem.
Kölyköd voltam, nem értettél engem.
Emléked mégis fogva tart, el nem enged.
Rossz hold kelt föl, mikor a kölyköd lettem”
– ez a szám refrénje. Az egyik rajongó direkten is megfogalmazza, hogy az Edda számára család helyett is család, de így, hogy feloszlik, már csak volt ennek a családnak a „kölyke”. Azaz a világban elveszett, rossz családi hátterű fiatalok többszörösen is elveszetté, elárvulttá válnak az által, hogy feloszlik a kedvenc és reményt adó együttesük.
Ám maguk sem tudnak arról, hogy nemcsak a lassan szétmálló, emberéleteket megmérgező és szinte észrevétlenül tönkretevő Kádár-rendszer kitaszított „kölykei” ők, hanem az Eddáé is. A Kölyköd voltam tézise Slamón és Buksin keresztül az, hogy az Edda Művek már jóval a felbomlás előtt, egy-két éve elindult a művészi értelemben vett feloszlás útján. Az által, hogy üzletszerűen kezdett el működni, tulajdonképpen úgy „árvult el” a koncerteken tomboló sok „kölyök”, hogy gyanútlanul azt hitték, ezek a dalok még őszintén és nekik szólnak. Holott az örömzenélést megmérgező konfliktusok már ott voltak a háttérben egy ideje. A konfliktusok, amelyek eredője nem pusztán a pénzelosztás és a szerzői jog problémája, hanem egy elvontabb gond, a siker miatt elkerülhetetlen iparszerűvé válás.
„Csak mentünk koncertekre, lejátszottuk. Más volt a színpad és más volt az öltöző”
– fejti ki Slamó a filmben. Szerinte eleinte egész nyarakat próbáltak át, ösztönből és dacból, lázadásból zenéltek, és a zene volt az első, majd ezt követte az igény, hogy ezt ki is vigyék a közönség elé.
Ám Slamó keserűen megjegyzi, hogy a feloszlás felé közeledve egyre kevesebb próba és egyre több szereplés következett, Buksi pedig ehhez hozzáteszi, hogy Pataky ezeken a próbákon egyre kevesebb alkalommal jelent meg, illetve egyre kevesebb ideig volt jelen. De Slamó nem kifejezetten Patakyt teszi felelőssé, szerinte alapvető probléma, hogy az Edda eltávolodott a fiataloktól, akik hisznek a zenekarban és dalaik őszinteségében. Márpedig a művésznek meggyőződése, hogy csak akkor működik a zenélés, ha tényleg „egyek a fiatalok közül”, ha ismerik az életútjukat és hasonlóképp élnek, mint ők, így megértik és számaikban meg is jelenítik a problémáikat, sőt, adott esetben szimbolikus megoldást kínálhatnak rájuk.
Nyilvánvalóan a sikerrel párhuzamosan ez a feltétel óhatatlanul is megszűnik, így a rocksztár elkerülhetetlenül eltávolodik a közönségétől. Persze nem mintha Slamó, Zsöci és Buksi olyan jól élnének. Egyszerű lakásuk van, mint azt Buksi kifejti, kénytelen zenélés helyett gépkezelőként dolgozni, hogy eltartsa a családját. Úgy tűnik, a Kölyköd voltam alapján, hogy ezzel az egésszel üzleti szempontból valójában csak Pataky Attila járt jól, habár Buksi bevallja, hogy eleinte nevetséges volt a polgári fizetése ahhoz képest, hogy egy este, egy koncerten mennyit keresett.
Almási Tamás dokumentumfilmje tehát az Edda Művek feloszlásának a mélyére ás, alaposan feltárja az okokat a különböző „mozaikokból”, a rajongói levelek, a koncertfelvételek és a nyilatkozatok kontrasztja által. Ezért úgy néz ki, nem pusztán a személyes ellentétek és az anyagiak miatt ért véget a sikerbanda pályafutása ebben a klasszikus felállásban, hanem azért is, mert a siker megfojtotta a művészetet, a zene őszinteségét, és egy önérzetes művész (mint Slamó) ezt már nem tudta tovább vinni így.
Persze mindenkinek vannak személyes sérelmei, Pataky a többiekre, Buksi Patakyra mutogat a filmben. Az előbbi azt állítja, hogy a bandatagok akkor sem tettek javaslatokat vagy panaszt, amikor ő nyitott volt rá, így a saját belátása szerint vezette az Eddát. Azt Slamó is elismerte, hogy neki személy szerint nem volt elég önbizalma ahhoz, hogy az asztalra csapjon vagy felálljon, mert „úgyis hova mennék”. Buksi szerint pedig túl sok volt Pataky részéről az „ügyeskedés”, legyen szó a szerzői jogi kérdésekről vagy arról, ahogy az adósságok törlesztését menedzselte (például Buksi már régen nem volt bandatag, mégis ő kapott egy felszólítást az együttes kamionjának felhalmozódott gépkocsiadója kapcsán). Egy kicsit tehát mindenki hibás, mégis inkább Pataky Attila tűnik „antagonistának”, aki az elüzletiesedett zeneipar képviselőjeként áll szemben a „kisemmizett” művészekkel. Feltehetően ezért is tett egy olyan lépést a Kölyköd voltam elkészültét követően, amivel egy életre magára haragította Almási Tamást.
A rendező a Film.hu-nak és Gervai Andrásnak egyaránt elmondta, hogy őt is kellemetlenül meglepte Pataky Attila reakciója, mivel a forgatás után még jó viszonyban váltak el, Almási pedig nem módosított semmin, amit Pataky a kamera előtt mondott, az került be a kész filmbe. Ám amikor a televíziós sugárzásra került volna a sor, a rocksztár megnézte a Kölyköd voltamot és a rendezőt megkerülve kivágatott nagyjából húsz percnyi anyagot, főként olyan részeket, amelyekről úgy érezte, befeketítik a személyét. Végül ezt a megcsonkított változatot nem adta le a tévé. Két év múlva, 1985-ben vezetőváltás történt, az új főnökkel beszélgetve Almási pedig felhozta a Kölyköd voltamot, amelyet nem sokkal később le is adtak az eredeti bő egyórás változatban a tévében. A rendező állítása szerint Pataky hevesen tiltakozott ez ellen, még az öngyilkossággal is zsarolt, sőt Almási családját fenyegette, de a film lement a televízióban.
Pataky Attila 1985-ben újraindította az Eddát, de a korábbi tagok közül csak Fortuna László dobos tért vissza, a többiek már más utakon jártak. Egyes rajongók visszatekintve úgy vélik, hogy az „igazi Edda” 1983-ban végleg megszűnt – elég csak a film YouTube-on megtekinthető változata alatti kommenteket szemügyre venni. Ezen hosszasan lehetne vitázni, hogy mennyire jó vagy nem jó a 21. századi Edda, de az kétségtelen, hogy egy együttes nem egy ember érdeme. Ez ugyanúgy közösségi művészet, mint a filmkészítés, hiszen tehetséggel, ideális esetben szívvel-lélekkel megszólaltatott hangszerek és vokálok összjátékáról van szó.
Szerző: Benke Attila
Nyitókép: Zselencz László, Pataky Attila, Slamovits István az Edda Művek tagjai 1983-ban. Fotó: Fortepan / Kanyó Béla
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
