A Rockinterjúk I. – A Beatrice-dosszié (1969–1992) egyszerre jóval több és egy kicsit kevesebb is, mint egy Beatrice-könyv.

Bálint Csaba a hazai beatkorszak széleskörű dokumentálása után (Beatinterjúk I., II. és III.) lépett egyet a rocktörténeti időben és egy új sorozathoz látott hozzá. A kötet a Beatrice együttes történetét tárgyalja – pontosabban az a 31 interjúalany meséli el a sztorit, akik részt vettek az együttes hosszú pályafutásának alakításában zenészként, szervezőként, fotósként.

A 680 oldalas kötettel kapcsolatban megint ki kell emelnem, hogy a szerző korábbi munkáihoz hasonlóan ezúttal is káprázatos a képanyag. Ezeket a fotókat nem a Facebookról kapkodta le a szerző, hanem évtizedek gyűjtőmunkája van mögötte, 670 jó rész sosem publikált fotó színesíti a történetet. Az interjúk terjedelme változó hosszúságú, melyet az is befolyásolhatott, hogy ki mennyi ideig volt tagja a zenekarnak és az együttes előtti, vagy utáni életében mennyire tartott ki a zene, a zenélés mellett. Mint írtam: több ez, mint egy Beatrice-könyv. A Beatrice tagjai, a magyar rocktörténet szereplői a beatricés éveken kívül is értéket teremtettek, más zenekarok történetét is elmesélik benne a megszólalók.

A Beatrice történetének legnagyobb szelete valójában a mai napig nem ismert és ennek tetejébe még szövevényesebb is, ahogy azt talán akár az „avatottabbak” is gondolnák. Merthogy ez a könyv nem „csak” a legnagyobb korszakkal foglalkozik, a történet fonalát 1969-ben, a megalakuláskor veszi fel, ahonnan tíz év telik majd el, mire színre lép az a Beatrice, amit ma ismerünk. Volt egy rövid disco-korszakuk is, de a Beatrice a hetvenes évtizedben javarészt ugyanúgy egy rockzenekar volt, mint később.

A bandát Csuka Mónika és Csuka Mary alapították és rögtön a könyv első lapjain érkeznek is az első meglepetések, miszerint Nagy Kati (későbbi Kati és a Kerek Perec) mellett olyan név is feltűnik a bandában, mint a későbbi diszkókirálynő: Szűcs Judit.

Aztán persze érkezik Nagy Feró is, először csak, mint Csuka Mónika barátja, de aztán a Beatrice tagja is lesz, majd egyre inkább átveszi az irányítást a zenekar felett. A könyv talán ebben, ennek szemléltetésében a legerősebb: ahogyan oldalról-oldalra közelebb kerül ahhoz az olvasó, hogy hogyan és miként lesz Nagy Feróé a Beatrice.

A kötet lapjain tehát elsőként a lányok szólalnak meg, sokan az egykori Beatrice-tagok közül. Aztán következnek a fiúk is, sorjáznak a történetek, a csodálni való szervezési bravúrok és minden kaland, ami ezek mellé kívánkozik. Kicsit beleláthatunk a Beatrice környékén kialakult „kapcsolati hálóba”, amelynek például klubokat vagy koncerteket köszönhettek. (Egyszóval: a létüket.)

Érintőlegesen, de a könyvben körvonalazódik a Bikini első néhány éve is, amelyekben Nagy Feró játszotta a főszerepet. 1985 és 1987 között féloldalasan létezett a zenekar, de elkészült az első teljes Beatrice-nagylemez, a Hamlet is. A könyv legérdekesebb lapjai közé tartoznak azok a pillanatok, melyeket Csaba a Hamlet alkotóival rögzít. E helyütt is felviláglik a bizonytalanság, ami a Beatrice szinte teljes, Kádár-korszakbeli létét átszövi.

Eljutunk a „pöttyös albumig”, pontosabban annak hangzásáig, ami miatt bizonyos tagok kiléptek az együttesből, majd jön a Beatrice csúcskorszaka – a rendszerváltás éveiben (kicsit közelebb kerülünk ahhoz is, hogy miért Miklóska Lajos nélkül.)

A Beatrice történetének – a nagyszerű interjúk általi – feltérképezése valahol a Vidám Magyarok című lemez megjelenése előtt aztán meg is áll. Majd talán megírja valaki az 1992-től kezdődő időszak történetét is, Csaba erre nem vállalkozott. Azt írtam, több is, de kevesebb is ez a könyv, mint egy Beatrice-könyv. Merthogy Nagy Feró, aki az együttes középpontjában állt és áll mindig is, nem szólal meg a könyvben. Pimaszul szabad megközelítés ez! Ez a tény önmagában véve lehet, hogy furcsa, de meglátásom szerint a lehető legjobb szerzői döntés. Mert a szerző, Bálint Csaba talán „küldetésileg” soha nem a „babérlearatókat” szólaltatja meg, hanem azokat, akikre a rockzene történetének alakulása közben kevesebb, vagy nagyon kevés fény vetül. Így jöhetnek az újabbnál-újabb nézőpontok, így érthetjük meg szélesebb összefüggéseiben a hazai rockélet – jelen esetben a Beatrice – történetét, miközben természetesen mindenki beszél, sztorizik Feróról is. Kevesebb a tekintetben is, hogy Csaba nem integrálta a más könyveiben megjelent Beatrice-tartalmakat, így Miklóska Lajos és Zsöci történetét sem. Azokat a korábbi kötetekből hozzá kell olvasni ehhez a könyvhöz.

Csaba sosem színez ki semmit, hagyja, hogy az alkotók, a résztvevők szabadon beszéljenek. Mert mégiscsak az ő szemszögük a legfontosabb, de – meglátásom szerint – épp csak egy picivel lényegesebb attól, amit minderről az utókor gondol.

Szerző: Majnik László

Nyitókép: A Beatrice 1979-ben. Fotó: Bálint Csaba archívuma

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.