Miért, te nem vagy állampolgár? kérdezi a barátnőm, és visszaadja a lapátot a dínós sapkás kisfiúnak. Nem vagyok, válaszolom. Magyar nemzetiségű szlovák állampolgár vagyok, mondom, közben megakadályozom a gyereket, hogy belerondítson a zen-kertbe, amit a homokba gereblyéztem.
Ez a mondat már önmagában túl hosszú, nincs erre senkinek ideje, kimondani se, felfogni se. Belefáradok, de ahelyett, hogy elmismásolnám, további zavaros mondatok jönnek ki a számon. Előzékenyen a nemzetiség és az állampolgárság közti különbséggel kezdem, utána konkrétumokról beszélek, kettősség helyett sokszínűséget mondok, vonzó dologként festem le, mint egy imázsfilm narrátora. A barátnőm készségesen hallgat, bólogat, a gyerekeink összevesznek a tengericsikós sütiformán. Most kéne elengednem a témát, de amikor belemegyek – és mindig belemegyek – már nem gondolkodom tisztán. A tengericsikót egy vödörbe rejtem, közben érvelek, miért fontos nekem a szlovák állampolgárságom. De hát akkor magyarnak vallod magad, ugye, kérdezi a barátnőm, magyal, mutat rám a dínós kisfiú, aki vidáman követi a vitát, amit magammal vívok. Igen, igen, nem az a fontos, legyintem le őket, és további súlyos szavakat dobok be; identitás, honvágy. Újra belegabalyodom abba, hogy maradéktalanul átadjam, amit magam sem értek. Minél tovább beszélek, annál távolabb kerülök a mondandómtól. Aha, aha, értelek, mondja a barátnőm, és elrohan a mászókák felé.
Minden nagykorú magyar állampolgárnak joga van ahhoz, hogy az országgyűlési képviselők, a helyi önkormányzati képviselők és polgármesterek, valamint az európai parlamenti képviselők választásán választó és választható legyen. Magyarország Alaptörvénye, XXIII. cikk, 1.
A gimnáziumban minden végzős évfolyamban kiosztották a Pro Alma Matre díjat. Én kaptam, szóltak előre, a ballagáson adják át, az osztályfőnök felkészített, csak beolvassák a nevem, kezet fogok a választóbizottsággal és visszamegyek az osztályhoz. Láttam előző években, tudtam. Amikor beolvasták a nevem, a büszke töritanár váratlanul felugrott a pódiumra és a konferansziét félretolva bejelentette, nagy örömükre szolgál, hogy idén felvidéki diákjuk kapja a díjat. Előző évben a fizika faktos zseni kapta, azelőtt az országos bajnok magasugró srác, akibe szerelmesek voltunk. Én lettem a felvidéki lány a sorban. Mindenki nagyon tapsolt, büszkék voltak rám, magukra.
Hogyan vehetem fel a magyar állampolgárságot, kérdezem egyik nap a chat GPT-től. Könnyes ujjakkal gépelem, magyarázom, de neki se tudom összeszedettebben elmondani, nem vevő rá, csupa hasznos információ a válasza. Az ügyintézés általában nyolc-tizenkét hónap. A végén állampolgársági esküt kell tenni. Fontos, mondja a gép, és előzékenyen piros felkiáltójellel emeli ki a bekezdést; Szlovákia nem ismeri el a kettős állampolgárságot, így, ha felveszi a magyart, a szlovák hatóságok megvonhatják a szlovák állampolgárságot.
Távoli rokonunk, Pisti bácsi Győr mellett élt egy faluban. Az anyukáját, aki még közeli rokonunk volt, 1947-ben telepítették ki a szülővárosomból. Pisti bácsi magyar állampolgárnak született. Pisti bácsi odafigyelt, hogy anyukája halála után tartsa a kapcsolatot a felvidéki rokonokkal, fontos volt neki a származása. Pisti bácsit nagyon szerettem, minden nyáron átengedte nekünk az üdülési jogát a balatoni lakókocsiban, Sport szeletet, Zseb-Garfieldot és kötelezők röviden köteteket vásárolt nekünk, cukrászdába vitt Tihanyban. Pisti bácsit évente kétszer láttuk, amikor levitt a Balatonhoz és amikor hazahozott. Győr közelebb van a szülővárosomhoz, mint a város, ahol most élek. Én vagyok a távolabbi rokon.
Bediktálom a születési nevemet a NAV ügyintézőjének, és hátradőlök. Pici örömbuborékok pukkannak a rekeszizmom táján, valahányszor a lánykori nevemet diktálom. -ová-val a végén, teszem mindig hozzá, ha valakinek nem tűnne fel. A szemben ülő tekintetében látom, idegen vagyok. Megfürdőzöm az érzésben, biztosítom magam, én nem ide való vagyok.
Úgy vagyok az ová-val, mint egy egzotikus anyajeggyel, szeretem, ha észreveszik.
A folyamodónak bizonyítania kell a nyelv elégséges ismeretét, olvasom fel hangosan. Milyen nyelvét, kérdezi a férjem. A magyarét, mondom röhögve, és eszembe jut, hát elmesélem neki, amikor elsősként korrepetálásra kellett járnom magyar nyelvből, a kollégium csuklóból kötelezővé tette. Minden kedd délután leültünk Amália nénivel a könyvtárban, a Játszva magyarul című könyvet vettük végig. Amália néni szabadkozott, nem tudhatták biztosan, milyen szinten van a nyelvismeretem. És már sírok is, a férjem meglepődik, ismerte a sztorit, ez az egyik vicces sztorim. Mostanában készségesen és tehetségesen sírok, zenét hallgatok és sírok, nézem a fiamat és sírok, olvasom a politikai hirdetést és sírok.
Ha a földi élet után következik bármi, és ott valóban el kell számolni viselt dolgainkkal, én, úgy hiszem, nyugodtan állok majd a bírák előtt. Irigység, hazugság, néhány bolti lopás; nagy dolgot nem tudnak felhozni ellenem. Egy tétel van, ami, úgy érzem, védhetetlen és a földi élet garázda elherdálásának számít: a hivatali sorbanállás órái, percei, másodpercei. Ezért őrzöm minden eddigi gyűrött, rongyosra izzadt sorszámomat. Memento mori.
Szabadságot veszek ki. A kormányablakba online foglalt időpontomon hiába áll az „állampolgársági honosítási kérelem” ügykör, az ügyintézőtől megtudom, hogy ezt a városban csak egy ember intézi. Tigyi Mártonnét telefonon tudom elérni, kedden délelőtt és csütörtök délután intéz honosítást. Az ügyintéző úgy néz rám, hogy kicsit azért szégyelljem magam, hogy nem tudtam Tigyi Mártonnéról. Egy másik napon, újabb nekifutással óriási paksaméta kérelmet teszek le Tigyi Mártonné asztalára. A felét újra kell nyomtatnom, mert nem jól töltöttem ki, de megjegyzi, talán ne is tegyem, mert az anyakönyvi kivonatok hivatalos fordításait nem fogják elfogadni, ha nem az Offi fordította. Fordíttassam újra, utána jöjjek vissza, úgyis várnom kell még a NAV hiánypótlására, mert a GYES alatti bevételeimet nem jól tüntették fel. Zúg a fejem. Akárhová fordulok, Tigyi Mártonnék közlik velem, hogy nem jók a papírjaim, csak húzom az idejüket, nem vagyok jó. Kecskemét kanyargós belvárosi egyirányúin tartunk hazafelé. Mintha labirintusba vezetne a férjem, az ország közepe felé. Az utcán sétálók utálatosak egytől egyig, nem akarok Tigyi Mártonnék honfitársa lenni.
Becsukom a szemem, nehogy megjegyezzem a kifelé vezető utat.
Én, [név], született [születési dátum], a Szlovák Köztársaság állampolgára, ezúton büntetőjogi felelősségem teljes tudatában kijelentem, hogy több, mint öt éve folyamatosan Magyarországon élek. Szeretnék magyar állampolgárságért folyamodni. Ugyanakkor szeretném megtartani a Szlovák Köztársaság állampolgárságát is. Magyarország már hosszabb ideje a lakóhelyem, és az állampolgárság megszerzése közvetlen kapcsolatban áll a hosszú távú integrációmmal és az itteni életemmel. Kelt: [város neve, kitöltés dátuma, aláírás]
Megjegyzés rovat: Segítsetek, segítsetek, segítsetek, segítsetek, segítsetek, segítsetek, segítsetek, segítsetek, segítsetek, segítsetek, segítsetek, segítsetek, segítsetek, segítsetek. Oly nehéz.
A búgó hangú konzuli munkatárssal telefonálok, ő adja az ötletet. A nyilatkozatomról beszélünk, a gyerek belegagyog, és akkor jut eszébe az áldott nőnek. Leteszem a telefont, formálódik bennem a küldetéstudat. Az én egyszülött fiam majd megvált engem. Ha csináltam egy ipolyságiból magyar állampolgárt, üsse kő, hadd vesszen. Cserébe csinálok szlovák állampolgárt egy kecskemétiből. Dámát a királyért. Kifektetem a két személyit az asztalra, méregetem őket. A fiam az ölembe mászik. Ebből nemsokára annyi lesz, mondom neki, hogy kártyázhatunk. Elmesélem, hogy anyára majd megint fehér lepedőt terítenek, ő az ölembe ül, így, mutatom neki, és mosolygunk a fényképezőgépbe. Szinte érzem a durva szövet érintését az arcomon. Mosolygok.
A Miről írták a dalt? című nyílt pályázatunk meghirdetésével párhuzamosan tíz szerzőt is felkértünk, hogy írjanak nekünk egy-egy 1957 és 1992 között született magyar dalhoz kapcsolódó novellát, tárcát, karcolatot, amely a kiválasztott dal szövegére vagy annak egy részére reagálva önálló történetként is értelmezhető. Falcsik Mari szövege ide kattintva, Kiss László írása itt, Baksa-Soós Attila szövege itt, Halász Rita írása ide kattintva olvasható.
Szerző: Gubis Éva
Nyitókép: István, a király című rockopera bemutatója és filmfelvétele 1983. augusztus 18-án, a Királydombon. Fotó: Fortepan / Glósz András
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
