1975. március 14-én mutatták be a Vígszínház, és a magyar rocktörténet második musicaljét, a dokumentumokból, interjúkból összeállított Harmincéves vagyokot.

Várkonyi Zoltán a hatvanas évek végén került a Vígszínház élére. Ekkoriban kevés fiatal színész játszott ott. Várkonyi, aki a tanára, később rektora is volt a Színművészeti Főiskolának, fiatalításba fogott. Az újonnan a nagykörúti teátrumba került huszon–harmincévesek játszották 1973-ban a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválrólt, majd később a Harmincéves vagyokot.

„A színháznak április 4-ére mindig kellett egy előadást csinálnia, megünnepelve a felszabadulást. Ez a legtöbbször valami orosz vagy szovjet darab volt – emlékszik vissza Kern András a Harmincéves vagyok születésére. – De szinte mindet játszották már. Ezért Marton kitalálta, hogy készítsünk egyet mi.”

Marton László az előadás rendezője és ötletgazdája 1975. januárjában, a Magyar Nemzetnek így mesélt erről:

„Színpadi játék, amelyben a felszabadulást, az újkori magyar történelem leglényegesebb fordulatát megpróbáljuk olyan módon vizsgálni, miként él ennek a sorsfordulónak a jelentősége a fiatal generációban. Így nemcsak a felszabadulásról alakul ki kép, hanem a mai fiatalságról is.”

A történeti dokumentumok mellett használták Szirmai Rezső Fasiszta lelkek című 1946-ban kiadott pszichoanalitikus beszélgetéseit és Szilágyi János rádiós műsorvezető hatalmas mennyiségű interjúanyagát, amit a hetvenes évek fiatalságával készített.

„Marton és Radnóti Zsuzsa dramaturg tudták rólam, hogy foglalkozom írással, és jópofa »színész szájra való« szövegeket tudok kitalálni. A Bereményi pedig már akkor is marha jó író volt, ezért őt is meghívták” – folytatja Kern.

Úgy emlékszik, ő főleg a humoros jelenetekkel és a „apám meséli” motívummal járult hozzá a darabhoz. Utóbbi az előadás egyfajta tartópillére lett.

„Az édesapám munkaszolgálatos volt, amiről sokat mesélt. Ezekből az emlékekből került be néhány történet; a munkaszolgálatról, a flekktífuszról, amibe a legtöbben belehaltak, szerencsére ő nem, és az amerikai bombázásról, aminek édesapám még legyengülve, betegen is nagyon örült, annyira gyűlölte a németeket. Az előadás bizonyos pontjain felálltam, és elkezdtem, hogy »apám meséli…«”

Ez a motívum azonban nagyobb perspektívát is kapott.

„Ha az »apám« fogalmát kiszélesítjük: apánk, tanítónk mindenki, aki erről a korról beszélt. – magyarázta Marton a Magyar Nemzetnek. – Ez az idősebb nemzedék ezekben az időszakokban (amit mi is tulajdonképpen átéltünk, de mégsem éltünk át egészen) bizonyos cselekvési lehetőségekkel rendelkezett, és cselekedett is, ma pedig ez az a nemzedék, amely a felelős helyeket betölti, amely minket a mi helyünkre állít.”

„A Vígszínházban tulajdonképp a Marton feladata volt, hogy az ott dolgozó fiatal színészeket »foglalkoztassa« – emlékszik Presser Gábor. – Ugyanakkor a színházi hierarchiából adódóan engem a Várkonyi kért fel, hogy készítsünk zenét Adamis Annával a Harmincéves vagyokhoz.”

A szvit szerkezetű műben a múltat idéző jeleneteket a fiatalabb generáció beszélgetései, vallomásai kötik össze, így a dokumentumok elveszítették papírszagukat, és a harmincévesek rostáján átszűrve keltek új életre. Lírai és drámai jelenetek váltogatták egymást, furcsa, poliritmikus lüktetést adva az előadásnak. Mici néni tánciskolájában, egy tangó koreográfiájára játszódott le a Horthy-proklamáció, és a nyilasok hatalomátvétele. A magyarországi zsidóüldözést Petschauer Attila borzalmas történetével tették személyesebbé.

Ez a jelenet jól mutatja, hogy az alkotók célja a történetmesélés, hatásgyakorlás volt, nem a történelemóra. A vívó halálának valódi körülményeit nem ismerjük, az esetet Bereményi dramatizálta. Ugyanez volt a helyzet az Osztapenkoval készített képzelt riporttal.

Színpadra alkalmazták Bajcsy-Zsilinszky Endre történetét, és a háborús bűnösök kihallgatását. Ugyanakkor „bíróság elé citálták” azokat, akik a negyvenes években Magyarország haladásáért dolgoztak. Ám a védő és vádló tanúskodások egy ponton átfordultak, és a hősiesség fogalmát kezdték vizsgálni.

Bereményi egyik jelenetében egy fiatal arra kényszerült, hogy öljön, amit végül megtagadott, arra hivatkozva, hogy a gyilkolást szokatlanná kell tenni. Ez szépen szembeállítja a hetvenes évek fiatalságának világát a negyvenes évek szomorú valóságával.

Ezeket a történelmi etűdöket szakították meg a rondó típusú „könnyed” szakaszok, például az egykori munkás színjátszókat idéző pamflet, a háborús magyar politikáról szóló rész, vagy az érettségi találkozó, ahol a fiatalok az apák szenilitásáról beszélgetnek.

„Akkoriban a Sztanyiszlavszkij örökségnek köszönhetően volt egy fal a színpad és a nézők között. Kisrealistán kellett játszani, kicsit úgy, mintha a nézők ott se lennének – lendül bele az elemzésbe Kern. – A Vígszínház musicaljei, különösen a Harmincéves vagyok viszont lebontotta ezt a negyedik falat, kifordult a nézők felé, nekik beszélt. A prózai színházban a dokumentumdarab nem ritka, de musicalban igen. És ebben volt az is, néha nyomokban, néha szó szerint.”

Az előadás díszlete (Fehér Miklós), és koreográfiája (Györgyfalvay Katalin, Gesler György), is különleges volt. Marton ezt a Magyar Nemzetben így magyarázta:

„A fekete vásznakkal borított fekete háttérfüggöny keretében a színpad tulajdonképpen teljesen üres. Csak megfeszített kötelek láthatók, és ezeknek a köteleknek a végére színes anyagok vannak erősítve. Ezeket a színes anyagokat a megfelelő pillanatban a darab szereplői felhúzzák és számos formációt alakítanak ki velük.”

„Bár a díszlet egyszerű volt, mégis az ehhez kitalált koreográfiával töltöttük a legtöbb időt a próbákon” – emlékszik ugyanerre Kern.

Az előadás jeleneteit rapszodikusan törték meg a dalok, amiket az Apostol együttes kísért.

„Az LGT-nek már a Képzelt riport is komoly egyeztetési problémákat okozott. Szinte az első pillanattól szükség volt váltózenekarra – meséli Presser. – Ráadásul az, hogy egy rockzenekar színházban játszik, 53 évvel ezelőtt még poén volt. Viszont, ha két előadásban lett volna, az már nem lett volna olyan vicces.”

Presser az életrajzi könyvében hosszan mesél a Képzelt riport kínkeserves próbáiról, ahol igyekezett a színészeket megtanítani „rockul” énekelni. Ez teljesen más artikulációt, hangképzést kíván, mint amit a Színművészetin akkor tanítottak. Később Kern, ezt a keserves munkát a Szent István körút 14. című előadásában színpadra is vitte. A Harmincéves vagyok idején viszont már két év Képzelt riportnyi rutin volt a színészek torkában, így a munka gördülékenyen haladt.

A kilencvenes években a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat utódja, a Hungaroton egy CD-n adta ki a két musicalt. A kiadványon jól hallható, mennyit fejlődtek a színészek. Kern a Hány cédula egy élet?-ben dinamikus és szuggesztív. Hasonlóan remek Balázs Péter a Mi is leszünk szenilisekben, Hegedűs D. Géza a Kicsi emberben, Kútvölgyi Erzsébet pedig a Kenyérdalban. Ám a legjobban a kórusokon mérhető a változás, ami a Harmincéves vagyokban már egységesen, érzelemből szólal meg.

Az Apostol is remek formában van. Főleg a Mi is leszünk szenilisek kicsit dzsesszes ízű, recsegő szaxofonszólóját, a Kicsi ember lebegős szaxofonfutamait, a Csend Jethro Tullos fuvoláját emelném ki. Meg persze a szólógitárt, ami a legtöbb dalban fontos szerepet kap. A legkarakteresebb a Hány cédula egy élet?-ben a furcsa fuldokló gitársound, de a Hazudj valami szépet reprise-jáben a felelgetős szóló és a Kenyérdal bugyogása is izgalmas, invenciózus.

Presser zenéje néhol klasszicizáló, mint a Mi is leszünk szenilisek hibátlan rock and rollja, ám összességében modern, hetvenes évekbeli hangzás. A Születésnapodra, vagy a Kicsi ember igazi chicagós dzsesszrock. Az Altatódal felnőtteknek zenéje líraian légies, a szövege viszont kemény, és földhöz szögezett. De a két legjobb dal talán a kirobbanó energiájú Kenyérdal és a baljósan botladozó blues, a Hány cédula egy élet?

Presser életrajzi könyvében olvashatunk a Képzelt riport súrlódásoktól sem mentes lemezfelvételéről is. A Harmincéves vagyok felvételei és megjelenése viszont probléma nélkül zajlott.

„Mivel a felszabadulás megünnepléséről volt szó, így nagyjából annyi lehetett a lemez körüli egyezkedés, hogy a Várkonyi felhívta a Borsot, aki meg rábólintott” – véli Presser.

A mai korból visszanézve a felszabadulás ünneplése, így a Harmincéves vagyok megítélése is vitatható.

1944. március 19-én a náci Németország megszállta Magyarországot. Ez akkor is megszállás, ha ehhez a magyar bürokrácia lelkesen asszisztált, így nem igényelt túl nagy erőt. Ennek megfelelően az is tény, hogy 1945. április 4-én verték ki innen az utolsó megszálló német alakulatokat a szovjetek. Ebben az értelemben Magyarországot valóban felszabadították. Ám ezzel együtt meg is szállták, erőszakoskodtak, idővel pedig ránk kényszerítették a kommunista ideológiát.

Nyilván az utóbbiról nem volt komilfó a hetvenes évek Kádár-rendszerében beszélni. A Harmincéves vagyok nem is tette. Ugyanakkor propagandadarabnak sem mondható a musical, hiszen olyan hősökről és tragédiákról szólt, amik felszabadulás ide, megszállás oda, valóban megtörténtek. A szerzők emlékezni akartak, tanulni, megérteni.

A háborús generáció iszonyú traumákat élt át, amiket pszichésen továbbörökített a következő nemzedékeknek is. Gyakran épp azzal, hogy hallgatott róluk. A Harmincéves vagyok idején a pszichológia a transzgenerációs traumákkal még nemigen foglalkozott, ez a darab mégis erre törekedett.

„Engem volt, aki letolt, miért vettem részt egy ilyen előadásban – tűnődik Kern. – Azt hiszem a Bereményi is sokszor megkapta: Cseh Tamással olyan jól kifejezték a Kádár-rendszer hangulatát, akkor ezt minek csinálta?”

„Én nem hiszem, hogy propagandadarab lett volna. Akkoriban a sorok között kellett olvasni. Ez volt a játék. A színházban is – mondja Presser. – Ha az lett volna a fiatalok nem jönnek megnézni.”

„Volt egy gyönyörű szovjet film a Ragyogj, ragyogj csillagom, amiből a Sándor Palival csináltunk egy előadást – világítja meg Kern egy másik irányból a kérdést. – Remek rendezés, gyönyörű történet, de két hét után már csak 130-an ültek az 1200 fős nézőtéren. Mert a plakátra ki volt írva, hogy szovjet film alapján. Az emberek utálták a szovjeteket, csak csendben tették.”

Kern szerint a kritikusok mindig szerettek az olyan megosztó, rendszerkritikus darabokról írni, vitázni, mint Örkény István Pisti a vérzivatarbanja. A Harmincéves vagyok viszont nem volt jó alapanyag ehhez. Nem volt elég „rendszerellenes.” Talán ezért nem találtam róla igazán sok cikket.

„Amikor Molnár Gál Péter kritikája megjelent, nagyon vártuk, hogy így meg úgy lehúz minket, de nem. Borzasztóan tetszett neki, azt írta milyen jó az előadás, a zene…” – és amikor ezt mondja, Kern hangjában még most is hallható a büszkeség.

A Harmincéves vagyok több mint száz előadást megért, Presser úgy emlékszik, még 1977-ben is látta. Ez nyilván nem vetekedhet a Képzelt riport ezer előadásával, ám egy átlagos musical sikerhez képest jó.

„Az emberek szeretik a történeteket. Ennek meg nem volt konkrét sztorija. Azt hiszem, ezért nem lett még nagyobb sikere – töpreng Kern. – A Képzelt riport más volt. Azt magyarok írták, Amerikáról. Ez akkor, önmagában elég volt a sikerhez. Persze Déri kisregénye kitűnő. Engem lenyűgözött, mennyire modern.”

A Harmincéves vagyokot nem tűzték újra műsorra. Nyilván az eredeti szereposztás idővel elmúlt harminc, de új szereposztásra, újraértelmezésre se volt igény. Igaz néhány dal új köntösbe bújt az 1998-as Szent István körút 14.-ben.

„Mi sosem akartunk folytatásokat. A Padlásnak se volt, a Dzsungel könyvének se – magyarázza Kern. – Nem a folytatások korát éltük. Én nagyon szerettem a Harmincéves vagyokot, de ma már csak a humoros részek és a dalok működnének. Tele volt aktualitásokkal, amiket a mai fiatalok nem is értenének. Nem is állnák meg a helyüket. A dalok viszont gyönyörűek.”

„Biztos voltam a sikerben – mondja mély meggyőződéssel Presser. – Önmagában a négy író is garancia volt rá. De személy szerint is büszke vagyok rá. Szeretek színházban dolgozni, és sosem adtam ki olyan zenét a kezemből, amiről ne gondoltam volna, hogy jó. A mostani MVM Dome-beli koncertnél is sokáig a setlisten volt a Hány cédula egy élet?. De ugyanennyire szeretem a Kenyérdalt vagy a Kicsi embert is.”

Utólagos okoskodás, de úgy vélem a Harmincéves vagyok sikere azon múlt, hogy az akkori fiatalok szülei mennyire beszéltek, vagyis inkább hallgattak arról, amin kersztül mentek. Rengeteg kibeszéletlenség volt a családokban, a társadalomban, amikből sok máig velünk maradt. A felszabadulás és így a darab aktualitása megkérdőjelezhető, de az, hogy az idősebb generáció meséljen, a fiatalabb pedig meghallja, a maga képére formálva megértse, emlékként tovább vigye, ez kétségkívül fontos. A Harmincéves vagyok ezt az űrt tudta valamennyire betölteni, és a minőségen túl ebben is rejlik a sikere.

Szerző: Juhász Tamás

Nyitókép: Kern András 1974-ben; Presser Gábor 1976-ban. Fotók: Fortepan / Szalay Zoltán

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.