Tizenhét év után 2026. június 18-án ismét Budapesten, a Papp László Sportarénában lép fel David Byrne, a Talking Heads társalapító-frontembere, az új hullám egyik kulcsfigurája, aki 2025-ös Who Is The Sky? című új lemezét turnéztatja. Ennek kapcsán elevenítjük fel a sok vitát kiváltó legelső budapesti fellépését, amely az 1982-es Talking Heads-turnéhoz kapcsolódik, sőt az is kiderül, vajon játszott-e Magyarországon a Police.

David Byrne még mindig szórakoztató arc, dalszerzőként, előadóként, médiaszemélyiségként is, ami igazán nagy dolog ahhoz képest, hogy a Talking Heads első lemeze 1977-ben jelent meg, az írás készületkor pedig 2026-ot írunk. Jelenleg 73 éves, de nem szatyros bácsi, hanem a mai napig az az izgő-mozgó, műfaji határokat állandóan feszegető figura, ahogy megismerhettük élete korábbi szakaszaiban, 2025 végén ráadásul újra is nősült.

Imádja a társművészeteket, a performanszt, filmezett, fellépett színházban, kapott Oscart, Grammy-t, Golden Globe-ot, a Talking Headsszel a Rock and Roll Hall of Fame tagja. Mindez nem lehetett egyszerű belső munka. Szőnyei Tamás újságíró a cikkünkben később emlegetett 1982-es koncert sajtótájékoztatója során kérdezte meg a Talking Heads többi tagjától, hogy miért tűnik idegesnek Byrne még akkor is, amikor mosolyog. Erre az volt a válasz, hogy ha pár évvel korábban láttad volna, nem is találkozhattál volna nála szorongóbb sráccal, annyira, hogy nyilvánosság előtt meg sem tudott szólalni. Innen szép nyerni. (Byrne pályájáról itt található egy 2020-as alapos összefoglaló)
https://www.youtube.com/watch?v=QK8axBLAlAg&list=PL6n7xOfvov7C3RoGuA03h-PaSqKxaCo_U
A Who Is The Sky? albumon Byrne Kid Harpoon producerrel (Tom Hull – Harry Styles, Miley Cyrus) dolgozott, aktív szerepet vállalt a lemezen a New York-i Ghost Train Orchestra kamarazenekar, de felbukkan Hayley Williams (Paramore), Byrne régi szomszédja-barátja, St. Vincent és a The Smile dobosa, Tom Skinner is. A dalok legfontosabb jellemzője, hogy Byrne továbbra is mesterien egyensúlyoz az avantgárd és a könnyen befogadható pop határán.

Egy csomó videót betehetnénk még róla, például a zenefogyasztási szokásairól, amely szintén 2025-ös és az új album megjelenése előtt jött ki. De térjünk vissza 1982-be, amikor még egy évet kellett várni, hogy a Talking Heads kihozza például a Burning Down The House-t, két évet a Stop Making Sense koncertalbumra és filmre – ami sokak szerint a mai napig a világ egyik legjobb koncertfilmje –, de már rengeteg, mára sztenderddé vált slágerrel előrukkoltak.

Maga a new wave kifejezés először az angolszász újságírói szakzsargonban jelent meg, de közkeletűvé a Sire Records alapítója, Seymour Stein tette, aki pont a Talking Heads kapcsán próbált olyan címkét alkotni a Don't Call It Punk elnevezésű kampány során, amellyel a punk pejoratív jelentéstartalmát igyekezett eltűntetni. A kifejezés pillanatok alatt gyűjtőfogalommá vált.

Magyarországon az új hullámról először leginkább a punkról szóló cikkek farvizén lehetett olvasni, aztán fokozatosan megszaporodtak az ezzel kapcsolatos írások. Már Szombathy Bálint 1978-as tanulmányában (A punk rock néhány vetülete, Híd, 1978/6.) ízekre szedte a jelenséget, annak szocio-kulturális vetületeit, és innentől kezdve nem volt megállás: mindenki megpróbálta definiálni az új hullámot és adaptálni magyar környezetbe, cikkek és válaszcikkek születtek. Sebők János foglalta össze talán a legfrappánsabban 1980-as írásában:  

A CBGB (sic!, a szerző) kis klub volt, ahol a hét több napján amatőrök, ismeretlen együttesek léptek fel – gyakran 20–25 főnyi közönség előtt. A kritika, a szakma, az üzlet sokáig nem is figyelt fel rájuk. Blondie például sikerei előtt 6 évig házalt különböző lemeztársaságoknál sikertelenül. Ami ezeket az együtteseket – Shirts, Ramones, Dictators, Talking Heads, Richard Hell, Television, Blondie – mégis megkülönböztette a többi tucatzenekartól, az az, hogy zenéjük teljesen más volt, mint az akkor éppen divatos funky, a kibontakozó diszkó vagy az easy listening (ABBA) irányzat. Zenei világuk, öltözködésük, a dalok hangvétele, felszabadult, spontán színpadi magatartásuk is szokatlan volt a pop akkori világában, de mivel senki nem látott Amerikában üzletet, új trendet fellépésükben, korszakos jelentőségűvé csak akkor vált ez a csoportosulás, amikor Angliából – immár export formájában – visszatért Amerikába a punkosított új irányzat. Az új hullám újabb jelenségei a magyar sajtó révén is ismertek. Az első két év zajos, betiltásokkal, feloszlásokkal teli időszaka után az irányzat „jakobinus” korszaka lezárult. A zeneileg értéktelen, csupán a botrányok révén népszerűsödő együttesek csillaga gyorsan leáldozott, a tehetségek szerződést kaptak, az üzleti lehetőséget megszimatolt lemeztársaságok is elősegítették a szelektálódást. A szenzációk múltával csak azok maradtak a felszínen, akik az újdonság mellett már értékeset, zeneileg, tartalmilag, formai, esetleg ideológiai vonatkozásban is figyelemre méltót alkottak. Tulajdonképpen a hetvenes évek végére érkeztünk el ahhoz a pillanathoz, amikor a külsőségeken, a formai jegyeken túl az új hullám kifejezés tartalma érvényesülni kezd. Jelenleg az új hullám egy színes virágcsokorhoz hasonlítható, amelyben ki-ki megtalálhatja a neki kedves virágokat. Az utóbbi években megindult polarizálódás eredményeként a különböző irányzatok skálája nagyon széles és a két fő ágon belül több, jól elkülöníthető ágazat is létrejött. A popszakértők véleménye szerint ezek az együttesek és előadók képviselik a 80-as évek első felének popzenéjét, s így nem árt, ha vázlatosan is, de megismerkedünk velük. (Ifjúsági Magazin, 1980/10.)

A néhai punkegyüttesek egyre inkább integrálódnak a szórakoztatóiparba, annak arányában, ahogyan gazdagodik zenei eszköztáruk. A Talking Heads együttes legutóbbi albumát már neves zenészek közreműködésével készítette: szerzőként is besegített Brian Eno, vendégek játszottak néhány dalban az Earth, Wind and Fire-ből, s gitáron Adrian Belew, Frank Zappa gitárosa működött közre – írták a Világ Ifjúsága hasábjain. (1980/11.)

Utólag visszanézve a magyar sajtó kifejezetten sokat foglalkozott az amerikai Talking Headsszel és a brit Police-szal, így amikor 1982-ben felröppent a hír, miszerint mindkét zenekar, sőt a Kraftwerk is (újra) fellép Budapesten, mindenki kíváncsian várta, vajon a sajtó munkatársain túl a közönség részétől is megvan-e ez a fajta érdeklődés.

Három hete villáminterjút közöltünk Schmidt Pállal, a Népstadion és Intézményei főigazgatójával, aki akkor elmondta, hogy bár a Rolling Stones budapesti vendégszereplése egyelőre akadályokba ütközik, más nagynevű előadókkal biztató tárgyalásokat folytatnak. Tartották ígéretüket, így máris szenzációs eredményekről számolhatunk be. Tőrös István, a Budapest Sportcsarnok sajtófőnöke – lapzárta után – arról tájékoztatott, hogy megállapodás született az utóbbi idők legjelesebb angol új hullámos zenekarával, így a Police föllép Budapesten! A világhírű basszusgitáros-énekes, Sting csapatának koncertjét szeptember 9-én a Népstadionban rendezik meg. Ugyancsak rangos eseménynek ígérkezik a többszörös angol-amerikai listavezető Talking Heads és társzenekara, a Tom Tom Club fellépése, amely július 25-én a Budapest Sportcsarnokban lesz. További meglepetés: ismét Budapestre jön a tavaly kirobbanó sikerrel szerepelt electro-rock csapat, az új hullám egyik szellemi vezére, a nyugatnémet Kraftwerk, ők augusztus 28-án és 29-én koncerteznek a Sportcsarnokban. A koncertek részleteire és a jegyelővételekre még visszatérünk. (Pesti Műsor, 1982/25.)

Bő egy hónap maradt a promócióra és a jegyértékesítésre, ami a korabeli viszonyok között sem volt hosszú idő, Budapest valószínűleg közbeiktatott állomás lehetett, hiszen a Talking Heads európai turnéja végén járt, ahol jellemzően sportcsarnokokban és stadionokban lépett fel a zenekar. A budapestit megelőző állomás a Bad Segeberg-i dzsessznapok voltak július 23-án, a BS-buli után egy-egy belgrádi és zágrábi koncert zárta az európai kört, majd a tagok augusztusban folytatták az Egyesült Államokban, ahol például felléptek az 1982-es US Fest első napján a B-52's és a The Police között co-headlinerként, uszkve 250 ezer néző előtt.

Persze itthon is voltak páran, akik korábban már látták a Talking Headset élőben, az utókor szerencsétlenségére pont azok, akik nem feltétlenül voltak és lettek a zenekar rajongói. Tardos Péter az 1981-es turnén nézte meg David Byrne-t és társait egy római kiküldetés során, ahol kábé úgy jutottak be a koncertre, mint a groupie-k a Majdnem Híres című filmben:

Római vakáció a Piramissal, az új hullámos zenekarok koncertjével, beszélgetés Miss Dzsingisz Kánnal Budapesten, egy tévés tehetségkutató verseny zsűrijében, milyen az új Omega-lemez és milyen a lapunk megjelenésével egy időben bemutatásra kerülő Edda-film és új album – ezeket a témákat mindenképpen belegyömöszölöm a mai rovatba. Tehát Róma – örök város, az útitársak sorában Som Lajos és Závodi János a Piramistól, Szigeti Edit a Geminitől, Karda Beáta Som Lajostól és egyéb rockzenerajongók. A Mózes-szobor és az új magyar kápolna a Vatikánban, a pufajka-divat mindenkin, estefelé rajtunk is, majd koncert a Sportcsarnokban, az angol skamuzsikához tartozó Selecter és az új hullám legjobban felkapott népes gárdája, az amerikai Talking Heads neve a plakáton. Egységár négyezer líra, azaz száz forint, csak éppen nem engednek be jeggyel sem. Vándorlás a kapuk között… végül az éppen érkező Talking Heads-tagok és technikusok mögött angolul beszélve bejutunk, Somot Samnek szólítva, ő amúgy is rockjelenség. Húszezer néző az üléseken és a küzdőtéren. A Selecter népes gárdája bakkecske módjára ugrál-énekel, hangulatos muzsikát csinálnak, tetszik a közönségnek, ráadást adnak. Nagy-nagy szünet, a nézők papír repülőgépeket bocsátanak a légtérbe Végre a Talking Heads. Erről a zenekarról esik a legtöbb szó az angol és amerikai szaklapokban, mármint arról, hogy Eno, a szellemi vezérük, az egykori Roxy Music-tag, és hogy négyről kilencre bővült a tagság. De csak úgy, hogy Amerika nagy ország, tehát mindenből kettőt nyújt: két basszusgitáros, egyike nő, egy billentyűs hangszeren négykezest játszanak, két szólógitáros, egyikőjük az énekes, két dobos, az egyik kézzel üti hangszerét és még egy néger énekesnő. És bár jó muzsikusok, mégsem értjük zenéjüket. Nem tudjuk, mit akarnak, mit fejeznek ki, az egyik gitáros az erősítőhöz tartva hangszerét gerjeszti a hangot (ezt már ismerjük régebbről), nem képes hatása alá vonni a muzsika. A közönség is hűvös, elcsendesedett, sokan indulnak hazafelé, mi is. Eközben gépzenéről mindenütt a Police szól. Később olvasom, hogy egy hétre rá, Milánóban, kétezren nem tudtak bejutni jeggyel, a rendőrség gumilövedéket és könnygázt lőtt a tömegre, a menedzser sem tudott segíteni, mert börtönbe vitették három napra. (Ifjúsági Magazin, 1981/3.)

Ugyanígy az Ifjúsági Magazin (így valószínűleg Tardos Péter) sokat sejtető következtetésre jutott az alábbi hír kapcsán, miszerint:

a King Crimson is újjáéledt hétévnyi feledés után. Ha nem is eredeti felállásban, de remek erőkből összeállva. Robert Fripp gitáros és szerző őstag, de Bill Bruford is püfölte a dobokat Crimson király udvarában. Adrian Belew gitáros-énekes a Talking Heads köreiből ismert, úgy tűnik, e nagy múltú új hullámos zenekar megszűnőben van, egy másik részlege a Tom Tom Club csapatában található – végül Tony Levin basszusgitáros egészíti ki e csapatot, amelynek Fegyelem a figyelmet keltő új albumának a címe. (Ifjúsági Magazin, 1982/1.)

Ez a tipp nem jött be. A rendkívül izgalmas pályát futó gitáros-zeneszerző Adrian Belew valóban a King Crimsonban folytatta, ő amúgy idén nyáron szintén visszatér Budapestre pont e korszak lemezanyagaival, ahol Frippet Steve Vai pótolja, tehát két ex-Zappa-gitáros (hiszen Belew és Vai egyaránt Zappánál lett ismert) játszik King Crimson-műsort egy színpadon. De vissza 1982-be, hiszen a Talking Heads új felállásban, de folytatta tovább menetelését.
Az egyhónapos, last minute promóciós időszak során sorra jelentek meg a zenekart ismertető cikkek, Sebők János (Magyar Ifjúság), Szőnyei Tamás (Magyar Ifjúság), Fábián Tibor (Pesti Műsor) részletes ajánlókat írt és sokszor aprólékosan kontextusba is helyezte a zenekart, sőt az MTI munkatársa is alaposan megszórta a vidéki lapokat a Dunántúli Naplótól a Békés megyei Hírlapig.

... a Lemezbörze helyett július 17-i műsorában (a Petőfi Rádió legendás zenei műsora, amelyet Göczey Zsuzsa szerkesztett, a szerző) meghallgathatjuk az együttes legutóbbi dupla koncertlemezét, amely az 1977-81-es felvételeket tartalmazza. Akinek tetszenek a rádióban elhangzó dalok, azzal remélhetőleg találkozunk a koncerten, mert a kritika szerint a Talking Heads élőben még jobb. Meglátjuk! – írta Sebők.

Július végén Fábián Tibor már azt is tudni vélte, kik lesznek a magyar előzenekarok:

Rangos eseménynek ígérkezik az amerikai sztárcsapat előtti program is, hisz ekkor a hazai új hullám legnívósabb társulata, a Rolls Frakció lép színpadra. Legkorábban, negyed hétkor pedig a pályakezdők egyik ígérete, a Denevér mutatkozik be. (Pesti Műsor, 1982/29.)

Ekkor még nem lehetett sejteni, hogy a Rolls Frakció műsora akaratán kívül pár hónapon belül mekkora problémát jelent, amikor egy augusztusi koncertjének részletét bemutatják az Egymillió fontos hangjegy című tévéműsorban, benne az emlékezetes állva pisilek, ülve kakálok, de tisztesség dolgában amúgy elég szarul állok sorokkal, melynek következtében a műsor egy időre megszűnt.

A Talking Heads július 25-i koncertje két töréspontot is jelzett: volt, aki a last minute promóciót érezte kevésnek, másrészt az új hullámmal/Talking Headsszel szemben érzett szimpátia-unszimpátia mentén mozgott. Az abban az évben megnyitott és így lehetőségeit tesztelő Budapest Sportcsarnok tizenkétezer nézővel volt telt házas, a Talking Heads pedig hét-nyolcezer embert vonzott, amely korántsem volt kiemelkedő, de egyáltalán nem rossz egy Magyarországon relatíve ismeretlen előadótól: amennyiben a szervezők úgy számoltak, ahogy a jelenben bevett szokás, a koncert ekkora nézőszám esetén is minimum nullán van – márpedig az 1982-ben működő magyar koncertszervezők is nyereségorientáltak voltak.

A koncerteknek nyereségesnek kell lenniük – nyilatkozta Lehel László a Budapest Sportcsarnok részéről a Jövő Mérnökének. – Ezen belül azonban megpróbálunk különbséget tenni. A Tangerine Dreamre például 60 és 180 forint között árultunk jegyeket. Néhány zenekar stílusához hozzátartozik a pódium előtt „csápoló”, helyhez kötött közönség. Ilyenkor egységesek, 100 forint körüliek a jegyárak.
– Mekkora a csarnok rockzenére fordítható valutakerete?
– Évente 200 ezer dollár. Ennyi pénz átlagosan évi 10 nyugati zenekarra elég. Tehát 5-6 hetenként érkezhet a pop-rock zene egy nevezetes együttese Budapestre. (A Jövő Mérnöke, 1982//34.)

Ezek alapján nem csoda, hogy volt, aki a sikert telt házban mérte és kevesellte a nézőszámot. Riskó Géza mindezen túl unatkozott is, mint ahogy Jó zenekar, egy kis unalom című kritikájában megfogalmazta:

Már hetekkel ezelőtt felröppent a hír, a világhírűnek tartott amerikai Talking Heads fellép Budapesten. Mindezek ellenére nem volt nagy a tolongás a jegyekért, az elővásárlási helyekről tucatjával érkezett vissza a központba. Nem is volt telt ház a Budapest Sportcsarnokban. Nem sokat tudtunk az együttesről, csak annyit, hogy az új hullám stílusába sorolják őket. A honi rockot ezúttal a Denevér és a Rolls Frakció (olykor a Csigabigával kiegészülve) képviselte. Sajnos, nem sok sikerrel, mert hiszen a Rolls egyéni hangvételét ezúttal nem hallottuk, sőt a zenéjüket sem… Egyes vélemények szerint akár a zenekar lejáratásának is felfogható ez a hangminőség. Hogy hol volt a hiba? Legalább utólag tisztázandó, mert hiszen a közönség ilyen okok miatt is el-elmarad a koncertekről. A műfajban a mai napig sem tisztázódott a műsorvezetés kérdése. Ki tudja, hogy az alig hallható, olykor semmitmondó összekötőszövegre egyáltalán szükség van-e? Hangulatteremtésről ezen az estén szó sem lehetett. Először a Tom Tom Club lépett színpadra a vendégek közül. Kicsit nehezen érthető mennyiben is különbözik ez a csoportosulás a Talking Headstől. Mert hiszen dallamvilága, színpadi mozgása ugyanaz, mint nagyhírű társáé. Az amerikai Talking Heads valóban kitűnő zenekar, korrekt, pontos zenei megszólalással és dallamokkal. Első számaik után minden újnak tűnt. (Korábbi lemezeikről válogattak néhány számot.) A két billentyűs felállás, valamint a dobszekciót segítő konga egyéni hangot kölcsönöz. Aztán ahogy következtek az újabb és újabb számok a nagy melegben, egyre fáradtabb, unalmasabb lett a koncert. Világossá vált: ez a zenekar 1982-es diszkózenét játszik. A David Byrne vezette Talking Heads zenéjére tucatjával táncoltak a küzdőtéren a fiatalok. Az úgynevezett intellektuális zenéjük nem rossz, de nagyobb változatosságra számítottunk. Miután az angol szöveget mifelénk nem nagyon értik a fiatalok, így a mondanivalóból sem sokat kaptunk. Lehet, New Yorkban mindez érdekes, amit játszanak, de mifelénk nem rázta fel túlzottan a közönséget. A vezéralak David Byrne állítólag korábban képzőművészettel foglalkozott. Művészetéből semmit sem kaptunk vissza, pedig hát díszítőelemekkel, fordulatokkal látványosabb, érdekesebb, egyszóval jobb lehetett volna a koncert... (Esti Hírlap, 1982. július 27.)

Riskó írására rímel a Pajtás újság újságírójának (B. Tóth László?, Tardos Péter?) beszámolója, aki lehet, hogy épp Riskó mellé kapott koncertjegyet:

Az arénában és a lelátókon jó, ha félháznyi tömeg várja egyre türelmetlenebbül az amerikai zenészeket. Előzenekar, amolyan bemelegítés, a Tom Tom Club. Csinos lányok, talpalávaló újhullám-diszkókeverék. Tíz-tizenöt perc után egész kellemes a hangulat. Többen táncolnak, de igazán feloldódni senki sem tud. Mindenki a csodát várja. Már a színpadon vannak a Beszélő Fejek... kezdődik a rock-sokk! Egy kis gond van a gitárokkal és most... Hihetetlen precizitással szólal meg a zene, amely egyéni stílusjegyeit tekintve, tényleg nem hasonlítható másokéhoz, de a csoda elmarad. „A mi zenénk a maga természetességével misztikus közösséget teremt a muzsikus és hallgatója között” – nyilatkozta régebben Byrne. A zenekarvezetőt csak kevesen érthették meg, mert alig néhány fiatal ugrál, szinte önkívületi állapotban, koreográfia nélküli „táncot” járva. A számok között aztán körülnéznek, lesik a körülöttük állók arcán a hatást. Feltűnési viszketegség vagy tényleg extázis? Ki tudja. Az angol nyelvű szöveget természetesen csak néhányan értik, pedig valóban érdekes lehet, amit a Beszélő Fejek tudatni akarnak velünk. A koncertből még fél óra van hátra. Sokan elindulnak haza. (Pajtás, 1982/21.)

Mintha egy teljesen másik koncerten járt volna a Népszava újságírója, aki szerint:

Vasárnap este a Budapest Sportcsarnok több mint 8 ezres közönsége dübörgő lelkesedéssel fogadta az „új stílusok szupercsapatát”, az amerikai Talking Headset és előegyüttesét, a Tom Tom Clubot. Persze nem volt alaptalan az ováció, hiszen a Talking Heads manapság az egyik legjobban jegyzett együttes a popbörzén. „Az új individualisták” nyolcéves fennállásuk alatt megjelentetett lemezeit felső fokon dicsérték a zenei szaklapok. Ezeken a lemezeken a new wave és az elektronikus rockzene stílusjegyein kívül jól kimutathatók a funk- és a punkgyökerek, így a koncert egyik kuriózumának számított a dobokat nagyszerűen kiegészítő önálló ritmusszekció. A Talking Heads és a Tom Tom Club zenéje ezért nemcsak egyszerűen „head-music” (fejzene), hanem jól táncolható is. A koncertlátogatók kihasználták a lehetőséget és a kezdeti közömbösség után azonosulva az új hangzásvilággal, több százan ropták a táncot a sportcsarnok arénájában. Füst, lézer és a showbusiness egyéb kellékei nélkül is maradandó produkciót nyújtó együttesek zenéjét a jelenlevő fiatalok minden rétege elfogadta.

Hasonlóképpen emlékezik vissza az eseményről Menyhárt Jenő, az Európa Kiadó frontembere, aki nézőként jelen volt. Így mesél erről a Wanted podcast 2026 januári adásában, 39:50-től:

Szőnyei Tamás, a Magyar Ifjúság újságírója nemcsak koncertbeszámolót írt, hanem részt vett a koncert utáni sajtótájékoztatón, amelyet szintén dokumentált, sőt odaszúrt a sajtó munkatársainak és a plakátot készítő grafikusnak: 

A sajtóértekezleten hazai és külföldi újságírók várják az együttes tagjait. Zsivaj, pohárcsörömpölés, angol-magyar hangzavar. Magnetofonok, golyóstollak csőre töltve, beszállingóznak a zenészek.
– Mister Byrne, a közönség reagálása megfelelt a várakozásainak vagy csalódott? – tudakolta a Daily News sok sajtóértekezleten edződött munkatársa.
– Ó, jobb volt a vártnál – felelte az első számú Beszélő Fej.
– David, ahhoz képest,ahogy egyébként szoktatok játszani, változtattatok-e valamit Budapesten, ahol a közönség jelentős része nem ismert titeket? – kapcsolódott a témához a Magyar Ifjúság.
– Nem, hacsak azt nem vesszük, hogy a reagálástól mindig jobban érzem magam. Úgy éreztem, egyáltalán nem számított, hogy a nézők nagy része nem ismerte a zenét és nem értette a szövegeket...

A Talking Heads csatát nyert Budapesten, amit gyakorlatilag teljesen saját maguknak, a zenéjük erejének köszönhetnek. Ellenállhatatlan ritmusaik felrázták a sportcsarnok küzdőterén levőket, egyszerűen nem lehetett nyugodtan álldogálni. Csaknem 7000 jegyet adtak el, közel sem volt telt ház, de legalább kényelmesen elfért a közönség. A táskák, szatyrok, esernyők, hátizsákok a földre kerültek, szinte mindenki mozgott, táncolt, ugrált, dobogott. Nem csordaszellemű csápolás volt ez, hanem olyan zeneélvezet, ahol az emberek egyénileg adták át magukat a hangok hatásának. Nem kell ennél jobb tánczene. Pedig az előzmények nem voltak a legrózsásabbak. A koncertet megelőző keddi Csak fiataloknak című műsor hatvan perce alatt egy árva szó nem esett arról, hogy a világhírű együttes vasárnap Budapesten lép fel. Erről nemcsak a szerkesztő, Komjáthy György tehet, hanem segítőtársa is. B. Tóth László például inkább az augusztusi countrytalálkozó programját reklámozta, de az öt nap múlva sorra kerülő koncertről hallgatott – pedig a sportcsarnokban a szünetekben ő szolgáltatta a zenét! Közismert, hogy Tardos Péter („a szerkesztő munkatársa”) nem kedveli különösebben a Talking Headst, tavaly márciusban meg is írta az Ifjúsági Magazinban, római útja után... Ízlések és pofonok természetesen különbözhetnek, de az objektív tájékoztatásra nagy szükség lett volna. A koncert rajzos plakátjáról pedig jobb nem is beszélni. Így azután elővételben alig fogytak a jegyek, s végül a közel 7000 fizetőnéző igazán tisztes eredménynek számít. Csak sajnálhatja, aki nem volt ott, nagy élményről maradt le. (Magyar Ifjúság, 1982/ 33.)

Hasonló kritikát írt a Világ Ifjúsága és az Igaz Szó újságírója is, majd Szőnyei cikkére reflektáló olvasói levél érkezett:

Nem szokásom újságcikkekre levél formájában reagálni, most azonban nem tudtam megállni,hogy tollat ne ragadjak a Magyar Ifjúságnak a Talking Heads együttes koncertjéről szóló írása kapcsán. Nem a riporttal szemben van kifogásom, hanem a cikk végén a Komjáthy Györgyöt és B. Tóth Lászlót elmarasztaló kritikát tartom igazságtalannak. Ugyanis az ő műsoraikat rendszeresen hallgatom a rádióban és igenis reklámozták a Talking Heads együttes koncertjét, szóval és zenével egyaránt (lehet, hogy nem koncertet megelőző utolsó adásában, de az előző hetekben rendszeresen). Azt hiszem, aki el akart menni erre a koncertre, mert szereti az együttes zenéjét (illetve az általuk képviselt újhullámos zenét), az a rádión keresztül értesülhetett a műsorról, az ország bármely részénél is. Köszönhető ez Komjáthy Györgynek és B. Tóth Lászlónak. Én imádom a zenét, ritmus- és dallamközpontú vagyok, de szeretek mindent, ami jó és megragad. Legyen az egy különleges hangzás, egy megkapó ritmus vagy akár az előadók egyénisége, a szöveg. Én is kedvelem néhány újhullámos együttes zenéjét (pl.: Ultravox, Police, Humanic Lage [sic!], Kim Wildy [sic!]) és több olyan zenekar, énekes egy-egy számát, amelyek a slágerlistákra ugyan felkerültek, de az újhullámos dömpingben az előadók neveit megjegyezni lehetetlen. A Talking Heads zenéje számomra a magyarországi koncertje előtt ismeretlen volt, nem tűnt ki a tömegből. Szerintem a koncert esetleges „sikertelensége” abból ered, hogy az igazi újhullámos zene nálunk még nem eléggé ismert és elterjedt (a magyar zenekarok közül, akik a rádióban hallhatók: szerintem csak a KFT és mostanában a V’ Moto-Rock játszik ilyen zenét... E zene hirdetésében éppen élen járnak Komjáthy és B. Tóth László műsorai. Szerintem inkább sikeresek lennének az igazi nagy (régóta játszó, de alkalmazkodni tudó, most is sikeres) együttesek koncertjei, énekesek műsorai, amire úgy mehet el a közönség, hogy biztos lehet abban: nem fog csalódni, mert azt kapja, amire számít, amit ismer lemezről vagy a rádióból, magnószalagról. Legalábbis vidékről az utazás, szállás miatt az ember nem kockáztat egy nem vagy alig ismert együttes miatt, és lehet, hogy véleményem téves egyedül állok vele, de az biztos, hogy Komjáthyt és partnerét (ez egy tény) reklámozás hiánya miatt elmarasztalni nem lehet. „Csak fiataloknak”
Kedves Olvasónk! Cikkírónk nem a „reklámozást” hiányolta elsősorban, hanem éppen azt, hogy ne legyen szükség reklámkampányra. Ez azonban csak akkor lenne elérhető, ha például a Talking Heads zenéjével nem azt követően ismerkedhettek volna mega fiatalok – mint ön is –,amikor már kiderült, fellépnek Budapesten. Cikkírónk éppen azt kifogásolta, hogy egy olyan együttes, amelyik világhírnevet szerzett, teljesen ismeretlen a magyar közönség előtt. Holott „alkalom” bőven lett volna zenéjük bemutatására. Már akár 1980-ban, amikor a Melody Maker című lap szavazatai alapján a Remain In Light című lemezük az év tíz legjobb albuma között szerepelt. A szerk. (Magyar Ifjúság, 1982/44.)

A koncert számsorrendje ide kattintva érhető el.

Ezzel párhuzamosan elindult a Police promóciós kampánya is:

Vártuk a Rolling Stonest, az AC/DC-t, Elton Johnt, Frank Zappát. Nem jöttek. Aztán mégis sikerült két nagyhalat kifogni: emlékezetes koncertet adott a Talking Heads, már ismerősként köszönthetjük a Kraftwerket, de minden bizonnyal az év popparádéja a Police-koncert lesz szeptember 9-én a Népstadionban. Utoljára 1965-ben lépett fel itt világsztár, Louis Armstrong, akinek koncertjére több mint 70 ezer ember volt kíváncsi. Akkor ez a nézőszám abszolút rekord, világcsúcs volt. Azóta volt Woodstock, tavaly amerikai turnéján másfélszázezer ember előtt is játszott a Stones, Magyarországon viszont annyi ember, mint amennyit most a rendezők várnak, az elmúlt 15 évben labdarúgó-mérkőzésre is ritkán gyűlt össze. A nagy kérdés persze: van-e a Police-nak ekkora tábora Magyarországon? A Goombay Dance Bandre háromszor 15 ezer ember volt kíváncsi. A Police-ra, erre a valódi rockünnepre összejön-e ennyi néző? A rendezők bíznak benne, hogy van ennyi rockzenét szerető, tízen, húszon és harmincon túli „fiatal”, mert hiszen a Police zenéje az ő zenéjük is. Sting és társai – ahogy azt az esseni Rockpalota közvetítéséből láthattuk – ma a legjobb, leglátványosabb, a legkifejezőbb rockzenét játsszák. Nem véletlenül sorolták őket a 70-es évek legjobb zenei teljesítménye közé. Ami pedig a 80-as éveket illeti, a Police kedveltebb és kapósabb, mint valaha. Eleinte szokatlan hangvételű zenéjük ma, már nálunk is megihleti nemcsak a szupersztárokat (Új Skorpió: Hej, hej de olcsó), de a klubokban, gimnáziumokban zenélő új, tizenéves zenekarokat is. Nálunk is kapható lemezeiket (Zenyatta Mondatta, Ghost In The Machine) elkapkodták, a Népstadionban tehát nagy bulira van kilátás.

Szegény szerkesztők, valószínűleg már betördelték a cikket, amikor jött a fordulat:

Lapzárta után kaptuk a hírt: mivel a nyugat-európai stadionok mammut bérleti díjakat kértek, a Police az egész koncerttúrát lemondta. (Világ Ifjúsága, 1982/8.

Ez volt a Talking Heads első és utolsó magyarországi fellépése, de David Byrne aztán többször is járt Magyarországon, utoljára 2009-ben játszott Budapesten. A Police sajnos soha nem jutott el hozzánk, Sting viszont annál többször, amelyből talán a legemlékezetesebb fellépése pályafutása egyik csúcspontján az 1988-as Human Rights Now! utazó minifesztiválon volt, amikor Bródy János, Hobo, Tracy Chapman, Youssou N'Dour, Peter Gabriel és Bruce Springsteen társaságában a Népstadionban lépett fel.

Szerző: Bihari Balázs
Nyitókép: David Byrne 2009-ben. Fotó: Wikipedia
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.