Hazánk Budapest-központúsága közismert. Természetesen igaz volt ez a Kádár-korszakban is a könnyűzenére és a kultúra egyéb területeire. Pedig a vidéki nagyvárosokban számtalan zenekar működött, még ha közülük csak kevesen jutottak el az országos hírnévig.
Szeged sem volt e tekintetben kivétel. Talán három együttesnek sikerült saját (szub)kulturális közegén túl szélesebb körű ismertségre szert tenni, mindhárman más korszakban és más zenei stílusban alkotva. A Molnár Dixieland Band a hatvanas években alakult, Molnár Gyula vezetésével és évtizedeket átívelve hozták a dixie életérzést. Azt East, mely Takáts Tamás érkezése előtt instrumentális zenét játszott, a színvonalas progresszív rockzene jeles képviselőjeként. És a nyolcvanas években, a punk-színterén tevékenykedő CPg zenekar, mely a legendás koncertjei mellett a tagok bebörtönzése miatt is kultikus. A szegedi könnyűzenei életben azonban számtalan egyéb banda is létezett.
A beatkorszak előtt a tánczenét éttermek, kocsmák, bárok zenekaraitól hallhatta a közönség. Szegeden is számtalan együttes létezett, melyek közül néhányan a vendéglátón túllépve, önálló entitású zenekarrá váltak.
Induljunk ki a helyekből! Újszegeden működött a Tóth vendéglő, vagy a félig-meddig szabadtéri Vigadó, a belvárosban a Szeged bár, vagy a „Jegesként” emlegetett Jégkunyhó, valamint a Tiszti klub. De voltak különböző, furcsa elnevezésű helyek is, melyek kultúrházaként is funkcionáltak, mint például a Kapca vagy a Csöcsrázó.
A Tóth vendéglőben játszott egy öttagú zenekar, melynek tagja volt az a Molnár Gyula, aki később a Molnár Dixieland névadója és megalapítója lett. Nekik nem is volt nevük, ha mindenképpen említést tettek róluk, akkor Tóth zenekarként hozták szóba őket. Nyaranta az újszegedi ligetben található Vigadóban is játszottak. Azt tegyük azért hozzá, hogy az éttermi együttesek tagjai között volt átjárás, mert jó néhányuknak a zenélés volt a munkahely.
Ha az első beatzenekart akarjuk megkeresni, akkor az 1960-ban alakult, D+C együttest kell megemlíteni. Szegeden nekik volt először filharmóniai engedélyük, melyet tekinthetünk az ORI-vizsga előfutárának. A tagok természetesen, a vendéglátóból jöttek, és először nem is beatzenét játszottak. Táncolható, szvinges dixie muzsikával szórakoztatták a közönséget. Azonban, amikor berobbant a gitárkorszak, így a D+C arculatot váltott. Elsőként alkalmaztak bőgő helyett basszusgitárt, a fúvós szekció helyett pedig három gitáros adta a klasszikus felállást. The Shadows és a The Hurricanes dalai után hamar megjelent repertoárjukban a Beatles vagy a Rolling Stones. Azonban ne esti, tombolós koncertetek képzeljünk el. Játszottak például a Virág cukrászda teraszán nyári délelőttökön, ahol ismert, helyi művészek, színészek, újságírók, közéleti figurák fogyasztották kávéjukat, vagy ették fagyijukat. Esetleg a városszerte jól ismert Zászló utcai tánciskolában, ahol vasárnap délután ötórai tea néven volt össztánc.
A zenekaroktól a közönség fiatalabb fele egyre hevesebben követelte a gitárt. Molnár Gyulának van erről egy kis anekdotája. Amikor egy kapatos vendégnek nem volt már elég a virtuóz klarinétjátéka, felkiáltott a színpadra, hogy menjen haza, és tegyen a hangszerére húrt, és úgy zenéljen tovább.
A beat tehát hengerelt, úgyhogy Szegeden is megkezdődött a nagy átállás. Sorra alakultak amatőr, főként középiskolai zenekarok. A fiatalok a SZUE-ban, a város híres uszodájában (ahová még évtizedekkel később is lejárt mindenki, aki számított), vagy a Tisza parti Stefánián múlatták az időt. Itt gründolták aztán a bandákat is, hiszen mindenki gitározni akart. Számtalan, azóta a feledés mély homályba vesző zenekar közül azért akadt pár figyelemreméltó. Az egyik Yellows néven alakult meg – érdekes módon, először dob nélkül –, aztán a viszonylag hamar Sárgaingesekre váltotta a banda az angol nevet. A sárga ing névjegyükké vált, minden este abban jelentek meg a színpadon. Az öltözéket az egyik tag viszonylag jómódú édesapja finanszírozta. Ők a salgótarjáni Könnyűzenei és Jazz Fesztiválon is szerepeltek, zajos sikert aratva. Később a Fortuna névre váltottak és a nyolcvanas évek közepéig zenéltek, persze számtalan tagcserével. Legnagyobb sikerük, pályafutásuk csúcspontja azonban a Szegedi Nemzeti Színházhoz köthető. A helyi teátrum őket kérte fel a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról itteni adaptációjának zenei munkálataira.
Az egyik könnyűzenei központ a Gépipari Technikum volt. Ma már szinte hihetetlen, de az iskola pénzén vettek hangszereket, erősítőket és egyéb felszereléseket. Itt alakult, nem túl fantáziadús néven a „Gépipar I.” és a „Gépipar II.”. Az egyes számúból, némi tagcsere kíséretében alakult meg a Kristály zenekar, melynek nagy esélye volt arra, valóban országos hírű legyen. Dr. Molnár Gyula visszaemlékezése szerint az alkohol tette tönkre a zenekar karrierjét. A „Gépipari II.”-ből pedig a rövid életű Limitters formáció nőtte ki magát. A Kristály azon ritka zenekarok közé tartozott, mely az ismert nagy világslágerek mellett saját dalokat is írt. Leghíresebb szerzeményük a Villon ballada volt, mely sokáig vezette a Budai Ifjúsági Park toplistáját. Ők alkalmaztak először Szegeden női vokált. Ennek egyik tagja volt a később Molnár Dixieland Banddel óriási sikereket elérő, szupertehetséges zongorista, Garay Márta. És ne feledkezzünk meg a minden lében kanál, aranyifjú Boncz Gézáról, a zenekar és a város mókamesteréről, aki rendszeresen fellépett a Kristállyal.
1965 tájékán egyre több zenekar alakult. És, bár továbbra is érvényes, hogy számtalan amatőr zenész próbálkozott, akadtak profik is. A Móra és az Angyalok zenekar a beatből kifelé fordulva immár a rockzenével próbálkozott. Továbbra is zenéltek bárokban és éttermekben, de egyre többször prezentáltak színpadi fellépeseket is a fiataloknak, természetesen saját dalokkal.
A hetvenes évekre, bár kissé visszafogottabban, de folytatódott a zenekaralapítási láz. A már működő bandák is hasítottak tovább, igaz, számtalan átalakulás, zenészváltás, megszűnés és újjászervezés kísérte útjukat. Az Angyalok például, miután egy tag kivált és hárman maradtak, Hatkéz néven folytatta tovább, Cream- és Jimi Hendrix-nótákat játszva. Országos sikerre számíthattak volna, de ők inkább maradtak Szegeden, minden egyes alkalommal teltházas koncertet adva a SZOTE klubban, vagy a Gambrinus sörözőben.
1972-ben alakult meg Szeged talán leghosszabb ideig létező együttese a PRT (Pincebulik Részvénytársasága), melynek oszlopos tagja volt egy igazi szegedi legenda, a zongorista, Berényi Apolló. Róla azt érdemes tudni, hogy évente nagyjából háromszázszor lépett fel, játszott szinte minden elképzelhető helyszínen. Többek között nemzetközi túra-vonatokon, beleértve az Orient Expresszt is. Legendájára csak ráerősít az a tragikus tény, hogy 2010-ben egy ilyen szerelvényen, munka közben érte a halál.
Szerző: Magyar Ernő
Nyitókép: A VII. Szegedi Ifjúsági Napok közönsége az Újszegedi Szabadtéri Színpadon. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
