A Csehszlovákiában kiadott magyar nyelvű Új Ifjúság 1973. áprilisi 24-ei számában az Omega tagjainak véleménye olvasható a többi szocialista országban tevékenykedő zenekarok magyarországi ismertségéről, népszerűségéről.

„Akár Prágában, akár Berlinben vagy más városokban léptünk fel, a közönségnek sohasem kellett bemutatkoznunk, a beat-rajongók többsége meglepően jól ismeri a magyar együtteseket elsősorban rádiófelvételek alapján. Fordítva sokkal szomorúbb a kép, vajon egy szűk rétegen kívül ki ismeri nálunk Ceslaw Niemen nevét, vagy a Blue Effect zenéjét? Magyarországon úgy érezzük, a »hozzáállással« van baj. Túlságosan meghatározzák a könnyűzenei fórumok döntését az előítéletek: csak az angolszász beatzenekarokat érdemes vendégszereplésre meghívni. Nem annyira üzleti megfontolásokról van szó, mint sajátos provincializmusról, hiszen a nyugati együttesek sokszorta több fellépti díjat – méghozzá »kemény valutában« – kérnek. Persze nem a koncertszervezőket kívánjuk elmarasztalni, mert lehet, hogy valóban kevesebb sikerrel kecsegtet egy ismeretlen zenekar felléptetése. Nyugodtan állíthatjuk, hogy megérné a befektetés, akár a cseheket, lengyeleket vagy az NDK-beli nagy együtteseket említjük, számos jó képességű, figyelemre méltó törekvéseket megvalósító zenekarról van szó.”

Természetesen jöttek hazánkba a „béketáborból” előadók, zenekarok, de a vendégszereplések – tisztelet a kivételnek – valóban nem hagytak mély nyomot a magyar könnyűzene történetében. Az esetek többségében nem is önállóan koncerteztek a vendégek, hanem valamelyik magyar együttessel együtt – általában előtte – léptek színpadra. Például a legendás lengyel SBB 1975-ben az LGT, az azt követő évben pedig a Piramis vendége volt, és csak 1977-ben kapta meg a lehetőséget az önálló koncertturnéra a zenekar. A fellépések előzetes hirdetései még csak-csak megtalálhatók a magyarországi sajtóban, azonban a beszámolók, értékelések sok esetben már elmaradtak, így abban sem lehetünk biztosak, hogy a beharangozott zenekarok valóban színpadra léptek.

Az ötvenes és a hatvanas években érkező lengyel vendégek – legalábbis a beszámolók alapján – nagyobb figyelmet kaptak, és mintha nagyobb sikereket is arattak volna – az SBB kivételével –, mint a következő két évtizedben érkezők. 1957-ben a Hot Jazz Kabare nevű formáció a júliusi, háromhetes budapesti fellépéssorozat után hazament két hetet pihenni, majd augusztusban folytatták Magyarország bejárását. Sőt, az újságok egy négyállomásos szeptemberi budapesti turnéról is írtak. A Niebiesko-Czarni zenekar a sikeres 1965-ös vendégszereplése után 1966-ban már 27 koncertet adott és szinte teljesen körbejárta Magyarországot, a No To Co pedig az 1969-es turnéja idején még a Magyar Televízióban is szerepelt, hiszen a 2-es stúdió vendégei voltak, emellett készült velük egy másik tévéműsor is a Feneketlen-tónál.

1957-ben érkezett hazánkba az első külföldi turnéján szereplő lengyel Hot Jazz Kabare, és június 28-től július 12-ig minden egyes napon fellépett a VII. kerületi Fasor Színpadon, sőt, az Állatkerti Szabadtéri Színpadon is szerepeltek. A Pesti Műsor korabeli ajánlójából kiderül, hogy a zenekar koncertprogramjában a saját számok mellett felcsendült a Rock Around the Clock is az egyik szólista előadásában. Ugyanúgy 1957 nyarán, a margitszigeti Dózsa Teniszstadionban lépett fel Jan Walasek Aranyszaxofon együttese. A négy trombita, négy pozan, öt szaxofon, zongora, bőgő, gitár és dob felállású banda nem igazán beatzenei műsort adott – St. Louis Blues, In the Mood, Megy a hajó Kínába, Bajor polka –, de az Esti Hírlap 1957. július 30-án megjelent beszámolójában az olvasható, hogy „az új dalok közt fergeteges sikert aratott Walasek rock and roll szerzeménye sajátos ritmusával, túlzásoktól, ízléstelenségtől mentes előadásával.”

A hatvanas évek közepére megérkeztek az „igazi” beatzenekarok is: a Délmagyarország írta meg 1965. július 9-én, hogy egy egyhetes ORI-turnéra érkezett hazánkba a később legendássá vált Czesław Niement is tagjai között tudó Niebiesko-Czarni (Kék-Fekete) együttes. „Lengyel Beatlesként” mutatta be a kék ingben és fekete nadrágban fellépő csapatot a Vas Népe, de beszámolót nem találtam a július 9-re tervezett szombathelyi színpadra lépésről. Ugyanakkor egy nappal korábban biztosan játszottak Pécsen, ahol a tánczene rajongói a sűrű felhők és a viharos szél ellenére is kitartottak a Szabadtéri Színpadon, bár a beszámoló szerint többen nem a „szocialista erkölcs” szerint élvezték az előadást: „Örvendetes a siker, de néhányan megfeledkeztek a kulturált viselkedésről és üvöltő dervisek módjára végig lármázták a műsort, zavarták a közönség műélvezetét és az előadókat is – írta július 10-én a Dunántúli Napló.

A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteményében három különböző plakát ma is megtalálható a lengyel banda budapesti koncertjeiről, melyeken a zenekar „stílusaként” a „Big Beat Tánczene” szerepel. A zenekar európai körútja során először (Berlin, London, Párizs és Amszterdam után) járt Magyarországon, és a Zeng a gitár elnevezésű műsorukat július 10-én és 11-én a VIII. kerületi Kulich Gyula utcai Szabadtéri Színpadon adták elő Rónai Egon konferálása mellett. Érdekesség, hogy a falragaszokon nem a zenekar lengyel neve, hanem a banda nevének magyar fordítása (Kék-Fekete) szerepel.

Sikeres lehetett az 1965-os vendégszereplés, hiszen a következő esztendő nyarán újra tiszteletét tette hazánkban ez a lengyel beategyüttes, és másfél hónap alatt 27 koncertet adtak országszerte. Ezen a turnén valamiért két magyar táncdalénekessel – Aradszky Lászlóval és Ambrus Kyrivel –, valamint Angyal János parodistával is „megerősítették” a programot a szervezők. A Somogyi Hírlap június 2-án felsorolta a Gitárpárbaj elnevezésű turné összes állomását: a budapesti Kulich Gyula utcai-, és a Rózsavölgyi Színpadokon kívül tervezett helyszín volt még többek között Balatonboglár, Balatonföldvár, Balatonlelle, Debrecen, Esztergom, Gyula, Hajdúszoboszló, Hódmezővásárhely, Jászberény, Kaposvár, Mohács, Nyíregyháza, Pécs, Pétfürdő, Siófok, Székesfehérvár, Szolnok, Tata, Tatbánya, Veszprém.

Valamelyik balatoni fellépésükről – az előző évi pécsi koncerthez hasonlóan – nagyon negatív kritika jelent meg a Népszavában július 1-jén, ami azért furcsa, mert az egy évvel korábbi koncertek után az ORI már nem egy ismeretlen zenekart hívott meg az 1966-os turnéra:

„A Kék-fekete elnevezésű együttes magyar énekesekből és lengyel zenészekből áll. A bemutatkozásuk kétes sikert aratott. A zenekar előadásmódja olyan szertelenül hatásvadászó, beatles-majmoló, hogy hatásuk a fiatalok körében többízben zajos botrányokat idézett elő. Az Országos Rendező Irodának nem ártott volna alaposabban megvizsgálni a zenekar számait, előadásuk stílusát.”

A június 27-én Veszprémben megtartott, kis híján teltházas hangversenyről is volt dorgáló mondat a megyei lap két nappal későbbi számában, de összességében inkább pozitív kritika jelent meg róluk.

„Tánczenéjük az úgynevezett big-beat zene, a gitár hangszerekre épülő jazz, amelyet olyan virtuozitással és temperamentummal adták elő, hogy a parkszínpad közönségét nemegyszer füttykoncertre, hangos tetszésnyilvánításra késztette… A felugráló, kiabáló, kabátjukat, cipőjüket lóbáló néhány fiatal láttán azonban a nyugati jazz-őrület jellegzetes képe idéződik fel. Ettől eltekintve azonban a varsói együttes, Janusz Poplawski vezetésével olyan megérdemelt, forró sikert aratott, amelyet nagyon-nagyon ritkán hallhatunk Veszprémben”

A Szolnok Megyei Néplap 1966. június 25-én azt írta meg a két nappal korábbi szolnoki koncertről, hogy Czesław Niemen a műsor második felében Elvis Presley- és Beatles-dalokat énekelt az eredetit megközelítő előadásban, a Pesti Műsor pedig 1966. július 8-án felsorolta a Budapesten eljátszani tervezett dalokat, amelyek között nem csupán saját szerzemények szerepeltek, hanem a Long Tall Sally, a For Your Love, a Yesterday, The House of The Rising Sound és a Satisfaction.

A Heves Megyei Népújság 1967. augusztus 25-én számolt be arról, hogy néhány nappal korábban Gyöngyösön fellépett a Vörös Gitár nevű lengyel zenekar, két nappal később pedig a hatvani fellépésről közölt egy fényképet az újság. A lengyelül Czerwone Gitary nevű banda a magyarországi ORI-turné előtt nem sokkal szerepelt az opolei fesztiválon (ez az évente megrendezett lengyel dalok fesztiválja), és a két szólista hölgy Magyarországon is elénekelte a fesztiválon díjnyertes két számukat, emellett közkedvelt lengyel, olasz és angol slágerek szerepeltek még a programban.

Salgótarjánban a Megyei Művelődési Házban augusztus 22-én nem volt sok néző a koncertjükön, és a helyi sajtóban megjelentek szerint a már említett két énekesnőnek nem igazán volt sikere, de a zenekar tetszett a közönségnek: „Bizonyították, hogy nem csak mesteri hangszereiknek, hanem kitűnően is énekelnek. Jól hangszerelt számaikat – időnként talán túlzott – ovációval fogadta a fiatalokból álló közönség.” -írta meg a Nógrád Megyei Hírlap augusztus 24-én.

Az 1969-es évben a lengyel No To Co vendégszerepelt hazánkban. A zenekar vezetője – Piotr Janczerski – már a Niebiesko-Czarni tagjaként is fellépett Magyarországon, most pedig az 1967 végén alapított zenekarával érkezett. A „lengyel Illésként” is emlegetett zenekar (aztán majd a Skaldowie zenekar is „lengyel Illés” lesz 1973-ben) május 4-én lépett fel az Erkel Színházban a lengyelül jól beszélő Szécsi Pál konferálásával. A dalaikban népzenei elemeket felhasználó – és népies ruhákban fellépő – banda szerepelt Zalaegerszegen, Salgótarjánban és Győrben. A budapesti fellépéshez készült koncertplakáton a következő szavakkal hirdeti a zenekart Koncz Zsuzsa:

„Otthon olyan népszerűek, mint az Illésék, a muzsikájuk is hasonló stílusú, annak kevésbé lírai változata. Az együttes már világhírű. Produkciójuk a beatzenék kedvelőinek igazi csemege.”

Május 3-án a tévé 1+2 című tánczenei műsorában ők és Szécsi Pál szerepeltek, majd a Feneketlen-tónál is készül velük egy adás, amit a Magyar Televízió júliusban műsorra is tűzött. Egyébként ugyanebben az időben a No To Co helyett cserébe vendégszerepelni ment Lengyelországba az Illés, a lengyel együttes hazaérkezés után pedig – május 16-án – közös koncertje is volt a két zenekarnak Varsóban.

Nem csupán Országos Rendező Iroda szervezett koncerteket, másmilyen „módon” is jöttek lengyel zenekarok hazánkba. Egy ilyet dokumentált a Hajdú-Bihari Napló 1968. április 20-án abban a cikkben, mely a Kossuth Lajos Tudományegyetem „könnyűzenei kapcsolatairól” szól. Az újságíró beszámol arról, hogy Debrecen egyik testvérvárosából – Lublinból – egy egyetemistákból álló négytagú beatzenekar érkezett vendégségbe. A Minstrelle (igazából egy l-lel) nevű banda a – Marie Curie-Sklodowska Tudományegyetem zenekara – korábban fellépett már Franciaországban, a Szovjetunióban és voltak már ezelőtt is hazánkban. Az előzetes tervek szerint a debreceni Kossuth-bálon a Rangers együttessel léptek fel (ugye, ez a Corvina elődje volt), de a programterv szerint voltak önálló fellépések is Derecskén, Hajdúszoboszlón és Hajdúböszörményben. Sajnos, ezekről a koncertekről sem lelhetők fel beszámolók a hazai sajtóban, de a Minstrele lengyel nyelvű Wikipedia-oldala megemlíti, hogy a banda 1968-ban két hetet Magyarországon vendégszerepelt.

Szerző: Hortobágyi Gábor

Nyitókép: Czesław Niemen 1975-ben. Forrás: Wikipedia

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.