Korunkban a coming of age sztorik vagy magyar változatban felnövéstörténetek kifejezetten divatosnak számítanak, legyen szó zsánerfilmekről és -sorozatokról (Állj mellém!, Az, A Legyek Ura-sorozat) vagy szerzői drámákról (Eufória, Sráckor, Lady Bird). Ennek a történettípusnak van hagyománya a magyar filmtörténetben is Szabó István Apájától és Gaál István Sodrásbanjától a kortárs Larryig (Bernáth Szilárd) és a Fekete pontig (Szimler Bálint).

A nyolcvanas években több klasszikus vagy kultikus alkotás is született a témában Magyarországon. Gothár Pétertől a Megáll az idő a felszínen egy hatvanas évek-nosztalgiafilm, de valójában a kései Kádár-korszak patthelyzetszerű közérzetét ábrázolja ezen keresztül. A Hungaria zenéjével megtámogatott Cha-Cha-Cha (rendezte: Kovácsi János) már egy könnyedebb mű, ami sokkal inkább működik hatvanas évek-nosztalgiaként, mint Gothár örökzöldje. A korabeli kritikák nagyjából ezen a póluson helyezték el a nemrég elhunyt Dobray György az alapregény írójával, Horváth Péterrel közösen készített kultikus „tinifilmjét”, az idén 40 éves Szerelem első vériget, amelyhez a mostanában a Hogyan tudnék nélküled? sikere miatt újra felkapott Demjén Ferenc írt fülbemászó, keserédes dalt. Holott ez az alkotás több a nyolcvanas évek „bulifilmjeinél”, mint a Házibuli, a Malackodók vagy a Forró rágógumi, és ezt a folytatásai (Szerelem második vérig, Szerelem utolsó vérig) is bizonyítják.

Koltai Ágnes a Filmvilágban írt 1986-os, tehát a bemutató évében keletkezett kritikájában „egyszerű tinimozi”-nak nevezi a Szerelem első vériget, mintegy megfeddve az alkotókat, amiért „Hollywoodot másolják”, és a fiatal nézőket is, amiért nem „igényesebb” filmfogyasztók. Koltai szerint az első két Szerelem-film miatt egy rövid időre tinisztárrá váló Berencsi Attila, becenevén Beri Ary a tengerentúlon legfeljebb statiszta lehetne, nem James Dean (Haragban a világgal) magyar megfelelője (ami mondjuk ő maga nem is akart lenni, kifejezetten teher volt számára a hírnév, a második rész bemutatását és Gazdag Gyula díjnyertes Túsztörténetét követően igyekezett kerülni a filmezést és a nyilvánosságot). Sőt, a Szerelem első vérig

„minden kockájából árad a szándékos leegyszerűsítés, a báj, és a kellem, a vágy, hogy meghódítsa a közönséget. Bármi áron. Akár a valóság eltüntetésével is. […] Vidámkodó filmjükkel azt az illúziót keltik ifjú, a művészet rafinériáira még nem érzékeny nézőikben, hogy övék a világ. Még csak nem is jelzik: márpedig mese ez, gyermek” – írta Koltai.

Ugyanebben a folyóiratban Báron György sem fogalmazott szebben a magyar film 1986-os, a közvélekedés szerint „lesújtó” állapotát elemző cikkében.

„A magyar Házibuli, a Szerelem első vérig, csaknem egymillióan látták, de ha tízmillióan nézik is meg, én akkor is szomorúan, feszengve fogok ülni a nézőtéren, hallván a jópofáskodó, erőltetett, ál-mai dialógusokat, látván jobb sorsra érdemes tinik téblábolását, amint »alakítani« próbálnak, a közhelyes, hatásvadász képeslap-beállítások sorát, a tempótlan vágást” – írja Léhán, komolyan című cikkében Báron, és megjegyzi, a Házibuli-filmek legalább profi munkák, Dobrayék művében viszont csak Dés László „méltán slágerré lett zenéje” nevezhető annak.

Ma már jelentősen pozitívabb a Szerelem első vérig megítélése, amit jelez, hogy a Magyar Művészeti Akadémia Magyar filmek 1896–2021 című lexikonjába, tehát gyakorlatilag a hazai filmtörténeti kánonba is bekerült. Mint azt a filmről szóló szócikkében Barkóczi Janka hangsúlyozza, Dobray és Horváth célja az volt, hogy egy, a nagyközönség számára is fogyasztható történeten keresztül értekezzen korabeli (és például az abortusz és a felelősségteljes szexuális kapcsolat esetében mindenkor aktuális) társadalmi problémákról. Barkóczi kiemeli a film szatirikus élét és azt is, hogy a zene nem pusztán hangulatfestő elem, hanem komolyabb dramaturgiai funkcióval is bír. A szerzővel egyetérthetünk abban, hogy Dobray később készült híres dokumentumfilmjei, a K – Film a prostituáltakról és a K2 – Éjszakai lányok bizonyítják: a rendező nem túlzott, amikor azt állította, hogy a Szerelem első vériget problémafilmnek is szánta, nem puszta Házibuli-másolatnak.

Az író-rendezők nagyon tudatosan komponálták meg művüket audiovizuálisan és elbeszéléstechnikai értelemben egyaránt. A Szerelem első vérig pont úgy indul, ahogy egy hollywoodi tinifilmnek (lásd még a Meglógtam a Ferrarivalt szintén 1986-ból) indulnia kell: zenés montázsszekvenciával, ami a látszólag gondtalan fiatalságot mutatja be. Sőt, a Rocky (1976) is eszünkbe juthat arról, ahogy a 17–18 éves főhős, Füge végigfut Szeged (főleg itt, Szentesen és Budapesten zajlott a forgatás) néhány ikonikus helyszínén. Nagyon tudatos választásnak tűnik a zárójelenet tükrében, hogy a bevezető képsorok alatt Dés és Demjén filmhez írt slágerének angol változata szól.

Mivel az angol nyelv annak idején nem volt olyan általánosan elterjedt, mint manapság, ezért valószínűleg a korabeli mozinézők, a célközönségnek számító tinédzserek jelentős része még nem érthette a sorokat. Úgyhogy a legtöbben valószínűleg csak az „életérzést”, a hangulatot kapták el a nyitószekvenciában, ami így, Demjén angol nyelvű dalával olyan benyomást kelt, mintha egy hollywoodi vagy legalábbis nyugat-európai közönségfilmet néznénk. Ráadásul az angol változat nem tükörfordítás, más a szövege, inkább szerelmes dal, mint a magyar, a magány leküzdéséről és a szerelem, illetve igaz barát megtalálásáról szól.

A Szerelem első vérig-sláger nem tisztán romantikus, hanem kissé melankolikus is, kiváltképp a magyar verzióban. A múló tiniévek reményteli várakozása („Mit hoz az élet számomra?”) keveredik az utóbbiban a felnőttkor közelgő konformizmusának rémével. Ez érthetővé is válik a cselekmény végére, amikor Füge és Ágota (Szilágyi Mariann) valóban szembenéznek a felnőttkor rémével, a felelősségvállalással közös jövőjüket szimbolizáló gyermekükön keresztül. Ekkor érthetővé válik minden magyar számára a Demjén-dal is, mivel ennek magyar nyelvű változata festi alá a zárójelenetet és a stáblistát.

„Álmodunk, a tények szürke tengerétől elfutunk, ezek vagyunk. / Hiszen van még időnk, azért se változunk” – ez hallható a szövegben.

A cselekmény végén Füge is megpróbál szó szerint elfutni „a tények szürke tengerétől”, de az Ágotához fűződő viszonya és a közös gyermek miatt keserűen ironikus módon ezektől, így a felnőttkortól és a vele járó szürke átlagember-életmódtól már nem menekülhet. Eljutottunk tehát a gondtalan, együtt rohanó, „lázadó” ifjúságtól a prózai felnőttkorig, Demjén slágerének angol változatától a magyarig, a hollywoodi romantikától a magyar rögvalóságig a film végére. „Van még időnk, azért se változunk” – ez legfeljebb csak egy vágy Füge és Ágota részéről, azonban a cselekmény éppen arról szól, hogy de, változnak, változniuk kell, mert a társadalom üteme ezt diktálja.

A Szerelem első vérig nemcsak vérbeli felnövéstörténet, hanem egy kijózanodás története is, persze populáris műfajfilmes csomagolásban. A gyermeki csínytevések Demjén dalának angol változatával egyetemben a cselekmény első felére koncentrálódnak, azonban ahogy Füge életébe, úgy a néző önfeledt élményébe is egyre inkább betör a magyar rögvalóság. Dobray műve eleinte csak játék és mese, amelyben Füge és Ágota is pusztán incselkednek egymással, például az a szexuális élményük, hogy fáslival bekötik a fiú testét, ám a lány nagymamája megzavarja ezt a bátortalan kamaszerotikát. Ez csak humor, nincs még súlya a tetteiknek, ez a Demjén dalában is megjelenő „álmodunk” korszak, vagy ha úgy tetszik, az álmodozások kora, hogy Szabó István klasszikus felnövéstörténetére utaljunk.

Habár a Szerelem első vérig első fele még inkább hasonlít a Házibulira és a Malackodókra, tele van elég egyértelmű utalásokkal, amelyek jelzik, hogy a hollywoodi filmek illúzióvilágán lassan áttör a magyar realitás. Fügéék rajztanára, az alkotók Székely B. Miklós által játszott tulajdonképpeni szócsöve így feddi meg a gyerekesen viselkedő diákokat: „Ha nem tudnák, magukon múlik a jövő! És milyen lesz ez a jövő? Erre feleljenek nekem!” Erre válasz lehet akár az a vicces jelenet is, amelyben a fáslikba csavarodott Füge várja vissza a félénk Ágotát, hogy felkészüljön a szexre, majd benyit a nagymama és mindent meghiúsít.

Ennél is beszédesebb az a szatirikus-ironikus momentum, amikor Füge a beteg édesanyja meglátogatása után a lakótelepen belefut egy öregbe, aki egy láthatóan amerikai típusú (ma már veterán) kocsit javít. „Miért nem vesz inkább egy autót magának?” – veti oda Füge a kérdést a férfinek. Egyrészt ez is egy kijózanító jelenet, amelyben a néző szembesül azzal a lepukkant, legfeljebb csak dísznek való amerikai vagy nyugati kocsin keresztül, hogy itt ez pusztán illúzió, ilyet nem igen fog látni az utakon. Sőt, az sem biztos, hogy az egyén a nyolcvanas években megengedhetett magának akár csak egy Wartburgot vagy Skodát (ha dolgozott másodállásban, akkor talán). Az pedig megint egy probléma, hogy vajon Füge megengedhet-e magának egyáltalán saját autót? A fiú egyelőre abban az állapotban van, amit Demjén a dalában megénekel:

 „Még engedem, hogy ár sodorja, szél kavarja életem, meddig jó nekem.”

De ha ebben az állapotban meggondolatlanul cselekszik és becsúszik egy gyerek – mint ahogy be is csúszik a cselekmény során –, akkor könnyen olyan kényszerpályán találhatja magát, amelyen a lakásért is keményen meg kell harcolnia épkézláb szakma híján és az évtizedben egyre inkább fokozódó gazdasági problémák (így az infláció) közepette, nemhogy az autóért.

Füge előtt negatív példaként állnak a szülei, akik a néző számára szintén a magyar rögvalóságot hozzák be a felszínen romantikus felnövéstörténetbe. A fiú szüleinek házassága tönkrement, külön élnek, édesanyja ráadásul fűvel-fával összefekszik, egyfajta nihilista életmódot folytat. Ez a halálos betegségéből is következik, de a betegséggel együtt abból is, hogy nem tudott táncosként karriert építeni. Az egyik jelenetben ki is fakad Fügének, hogy „itt, az isten háta mögött fogok elrohadni”. Nincs nyíltan kimondva, inkább csak félmondatokban, de egyértelmű a veszekedésükből, hogy túl korán jött neki a fia, így a családot kellett eltartania, nem valósíthatta meg az álmait.

A mérnökként dolgozó apa sem sikeresebb: nem anyagilag, inkább mélyebb egzisztenciális értelemben. Meglehetősen hímsoviniszta és szexista tanácsokkal látja el Fügét a csajozás témájában, nagyjából ő is úgy beszél, akár egy kamasz. „Nézz meg engem, elmúltam 43 és, ott vagyok, ahol a part szakad” – vallja meg ő maga. Hiú ábrándokat táplál, nagyokat ígér, például azt állítja: afrikai munkája után majd „jachttal jövök haza a Dunán”. De az egyetlen jelenet alatt frappánsan felépített figura egyik mondata sem vehető komolyan, mintha csak Füge egyik vele egykorú társa lódítana nagyokat a levegőbe. Füge középkorú szüleinek epizódjai a második világháború után felnőtt generáció tragikomédiáját exponálják a néző számára. Ők azokkal az emberekkel egyidősek, akiket az Álmodozások korában és a Sodrásban cselekménye során ismerhettünk meg. Egykoron reményekkel telítve vágtak neki az életnek, hittek az emberarcú szocializmusban, de vagy tönkrementek (mint az anya), vagy részint a paternalista diktatórikus rendszerben nevelkedve megrekedtek a naiv fiatalkorban, így hiú reményeket táplálnak és sírva vigadnak (mint az apa). Jellemző, hogy Füge és apja beszélgetése alatt az utóbbi folyamatosan ételt készít, tortát díszít, és láthatóan pocakos is. Vagyis rosszul nem él, de személyiségéből sugárzik, hogy nincs rendben az élete, valószínűleg a féktelen evéssel és ivással kompenzálja egzisztenciális sikertelenségét, azaz hogy (feltehetően) ő sem valósíthatta meg álmait.

Vajon Füge képes jobbá válni? Nem úgy tűnik a cselekmény során, és a Szerelem-trilógia záró epizódja majd bizonyítja is, hogy nem, nem tudott jobbá válni, sőt! Ugyan zenél – akár az őt eljátszó Beri Ary is a korszakban –, van egy bandája, amellyel fellépnek, de sok tekintetben nagyon hasonló tragikomikus figura már most, a felnőttkor küszöbén, mint az édesapja. Eleve problémás, ahogy a szexualitáshoz áll. Nem kérdés, hogy Ágota szívdöglesztő csaj, utólag megállapíthatjuk róla, illetve az őt megformáló Szilágyi Mariannról, hogy a magyar Sydney Sweeney. Ám fejben még ő is inkább gyerek, vonakodik, hogy belemenjen-e a szexuális együttlétbe, és a cselekmény egy pontján kérdésessé is válik, hogy egyáltalán szükséges-e ez, nem csak egy társadalmi nyomásról van szó. Ebben a korban szokás versenyezni, hogy ki veszíti el előbb a szüzességét, és nyilvánvalóvá válik, hogy Füge és Ágota számára is inkább ez a verseny a fontos, nem az, hogy megkapja az egyik legszebb lányt, illetve a lány részéről együtt legyen az egyik leghelyesebb fiúval. „Hagyjuk a fenébe, majd azt mondjuk, hogy jó volt!” – áll elő a „nagy” ötlettel a főhős. Ha már most, ilyen, amúgy az élet más dolgaihoz képest triviális ügyben is vetít, mint az apja, vajon mennyivel lesz kompetensebb az életben? Nevetségesen teátrális az a jelenet is, amelyben szembesülve Ágota másik udvarlójával, Füge féltékenységében öngyilkosságot kísérel meg. Ám leszakad a lámpával együtt, amelyre megpróbálta felakasztani magát. Patetikus-romantikus hőssé akar válni, ám csak groteszk antihőssé süllyed ezen tettével, ami felidézi Nyikita Mihalkov klasszikusa, az Etűdök gépzongorára harmincas Platonovja hasonlóan enervált öngyilkossági kísérletét a bokáig érő tóban.

Dobray György és Horváth Péter tehát közel sem egy felhőtlen fiatalfilmet hoztak össze, ami csak a bulizásról és a szerelemről szól. Az ilyen részletekben rejlik a Szerelem első vérig társadalomkritikájának nyitja, beleértve természetesen a zenehasználatot is. Számos rejtett és nyílt zenei kommentárral találkozunk a cselekményben. Demjén Ferenc slágere vezérmotívum, több ízben és változatban is megjelenik a filmben, jelezve ez által, hogy Füge és Ágota (és az összes társuk) feje felett ott lebeg a felnőtté várás réme. Idézzük fel ismét a dal sorát egy másikkal együtt:

„Még engedem, hogy ár sodorja, szél kavarja életem, ameddig jó nekem. De azt hiszem, most van itt a perc, hogy fogd a két kezem, az kell nekem!”

Tulajdonképpen ez a fő tézis, ami a dallam révén végigvonul a cselekményen. A „sodródás”-nak hamarosan véget kell érnie, mert „most van itt a perc”, vagyis el kell kezdeni az életet, a becsúszott gyerek miatt talán még korábban is a kelleténél.

Az is egy apró, de lényeges zenei kommentár, amikor az egyik hajós bulijelenet előtt a fedélzeten Füge próbál a szaxofonján és hallhatóan a szocialista Internacionálét játssza el. Ez azonban erőtlen és inkább hamis, illetve ironikus, ráadásul így, hogy a fiú a háttérbe húzódva játszik, halk is. A szocializmus düledezett a nyolcvanas években, de a fiatalok sem tudtak megszabadulni tőle. A levegőben volt a rendszerváltás, de csak nem akart beteljesülni. A korszak számos filmjében megjelenik az apokalipszis motívuma valamilyen módon, legyen szó a Kutya éji dala (r. Bódy Gábor) és a Szörnyek évada (r. Jancsó Miklós) direkt kataklizmáiról, pontosabban robbanásairól, vagy a Megáll az idő ötvenhatos káoszáról és a Kárhozat (r. Tarr Béla) mindent eláztató, konstans esőjéről. Ezekben az is közös, hogy az apokalipszis vagy legalábbis annak előjelei ellenére nem történik meg a teljes megsemmisülés, sőt a rossz állapotok megmaradnak, a valódi, társadalmi szintű változás nem következik be. A Megáll az idő hőse megtorpan a disszidálásban, így betagozódik a rendszerbe, a Kárhozat főszereplője pedig bár lemegy kutyába szó szerint is, bizonyára folytatja vegetatív életmódját alkoholmámorban és elszigeteltségben. Ez a nyolcvanas évek élménye. Ezt a frusztrációt sokan öntötték dalba az újhullámos együttesektől a dühös punkokig.

A Szerelem első vérigben is megjelenik egy ilyen dühös dal éppen a hajón, a korszak egyik ígéretes tehetsége, a több filmben (Túsztörténet, Hótreál) is játszó Czakó „Gombóc” Ildikó előadásában. Ez a szám direkten megfogalmazza a korhangulatot, kiváltképp a lázadó vagy lázadásra vágyó ifjúság gondolatait.

„Unom a fásult arcokat! / Unom, hogy távol van a jövő / Unom a lassú tempót! […] Unom a tisztes látszatot / Unom, hogy játék csak a világ / Unom, ha senki se lázad!”

– ezek a dal legközvetlenebb sorai, és ezek, valamint a zene energikussága és gyors tempója éles kontrasztban állnak az inkább melankolikus és beletörődésre kondicionáló Demjén-slágerrel, ami keretbe foglalja Füge és Ágota történetét. Jellemző, hogy ez a dal egy sziget a Szerelem első vérig cselekményében, ráadásul egy hajón játsszák le, ami tovább erősíti a „szigetszerűséget”. Hiába zenél a főhős is szaxofonon, ennek a számnak ő csak az előadója, de nem a „végrehajtója”, mivel annak ellenére, hogy ő is „unja a fásult arcokat”, nem tesz ezen állapot ellen semmit. Sőt, saját életének sem irányítója, csak sodródik, és ha van is egy lázadó tinikorszaka, az a cselekmény végére véget kell, hogy érjen.

Érdekesség, hogy bár a Demjén-sláger címe a Szerelem első vérig, valójában Gombóc dalában jelenik meg szövegszinten is az, hogy „szerelem első vérig”. „Jöjj el szerelemember” – kiáltja az énekesnő. Azaz, míg a dal első felében az amiatti dühöt artikulálja, hogy nincs változás, addig a második részében a passzív várakozás uralkodik. Várakozás a szerelemre, ami kimozdít a szürke apátiából, az unalmas életből. A szerelem a változás szimbóluma ebben a kontextusban, viszont sem a dal előadója, sem a Szerelem első vérig főhőse nem képes a változás irányítójává válni. Ráadásul a „szerelemember”, ez esetben Ágota sem a lázadó cselekvést, hanem éppen ellenkezőleg, a konformista beletörődést segíti elő. Hiszen a szexuális együttlét miatt, szellemileg éretlenül és felelőtlenül, védekezés nélkül összehoztak egy gyereket, akit Ágota nem volt hajlandó elvetetni, ezért együtt kell, hogy vállalják érte a felelősséget. A gyermek bonyolítja a dolgokat, hiszen etetni és nevelni kell, márpedig, ha valaki lázadozik, az kevesebb eséllyel tudja megteremteni az anyagi és egzisztenciális biztonságot, főleg egy olyan diktatórikus rendszerben, ami éppen a lázadás (1956) vérbe fojtásával és kompromisszumokkal (a „kádári kiegyezés”) jött létre.

A Szerelem első vérig tehát csak a felszínen szórakoztat kedvesnek látszó poénokkal és bohókás karakterekkel. Ám ha a néző belegondol, a humor mögé tekint, akkor szembesül a nyolcvanas évek magyar realitásával. Nem ártalmatlan tinifilm, hanem tragikomikus látlelet, amelynek folytatásai csak még inkább erősítik ezt a vonását. „Mert annyi minden változik, s nem biztos semmi sem, / Legalább te legyél az nekem!” – ez az első részt záró Demjén-szám egyik kulcsmondata. A változás Füge és Ágota életében valóban bekövetkezik, ugyanakkor kérdés, hogy magasabb, társadalmi és generációs szinten jön-e változás. A folytatások mindenesetre a „nem biztos semmi sem”-et tartják meg, a „legalább te”-t nem. A Szerelem-trilógia ugyanis a zsákutcába futó szerelmi kapcsolaton keresztül értekezik a későszocializmus és apokalipszise nagy veszteseiről.

Szerző: Benke Attila

Nyitókép: szeretlekmagyarorszag.hu

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.