A Kádár-korszak második felében a lemezkiadás és -gyártás könnyűipari sikersztori volt. A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat berkein belül az idén ötven éve alapított Dorogi Hanglemezgyár mintegy két évtizedes fennállása alatt, nagyjából hetvenmillió hanghordozót – kis- és nagylemezt – készített. A Volt egyszer egy beatkorszak szerzőivel az évforduló alkalmával egy kirándulást szerveztünk, megnézni, mi maradt az egykori üzemből. Idegenvezetőnk az a Szentgyörgyi Pál volt, aki az első pillanattól az utolsóig részese volt a cég életének, először karbantartóként, később pedig telephelyvezetőként. Valamikor 1995-96 tájékán pedig ő tette rá a lakatot a bezárt gyárra.
Dorogon nem egy rozsdaövezeti monstrum fogadott, a telephely egy rendezett, fákkal és zöld növényzettel rendelkező park képét mutatta, ahol a viszonylag jól karbantartott épületekben 21. századi cégek kaptak helyet. Bár főként raktározási céllal, így a területen alig találkoztatunk valakivel. Nyugodt, csendes volt a környezet, középen egy óriási hidroglóbusszal, a hanglemezgyártás ugyanis igen nagy vízigényű iparág.
Szentgyörgyi úrtól először azt kérdeztük, merre vannak a gépek, akad-e esetleg bármiféle relikvia. Megtudtuk tőle, hogy az épületeken kívül egyéb emlék nem maradt, legfeljebb néhány plakát egy raktár falán. Na, meg az ő történetei.
Megtudtuk például, hogy miért Dorogon nyílt meg a gyár. A magyarázat egy része tényeken alapszik, a többi inkább legenda. A hetvenes években az ország vezetői igyekeztek Budapestről kitelepíteni az ipart, vagy legalábbis új gyárakat semmiképpen nem akartak a fővárosban építeni, de azért arra is vigyáztak, hogy ne legyen túl messze se az induló egységek. Dorog ilyen szempontból ideálisnak tűnt, és itt jön a legenda rész. Mivel bányászváros volt, sok „szabadon futó” feleség élt Dorogon, akiknek nem volt munkájuk. A lemezgyár több száz alkalmazottat szívott fel, így a nagyjából háromszázhúsz dolgozó szinte mind nő volt. A szám később négyszázötvenre nőtt, miután külső telephelyen létesítettek egy nagy raktárat.
Mint megtudtuk, a lemezborító nyomdai munkáin kívül itt folyt a termelés minden fázisa. A hajtogatást és a fóliázást azonban ugyancsak itt csinálták, Dorogon. A gyártási folyamat első része a több lépésből álló nyomólemez elkészítése volt. Ez a nikkelezett „fiúpéldány” – melyeket úgynevezett negatív tűvel akár le is lehettet játszani – ment aztán a présgépekbe. Szemben egymással az A és B oldalak. Utána pihentetés, hűtés, majd csomagolás.
Akkoriban már-már családias volt a gyárban a hangulat Szentgyörgyi úr visszaemlékezése szerint, mindenki ismert mindenkit. A vezetőség sem tartott nagy távolságot a munkatársaktól, rendszeresen bejárták a különböző munkaterületeket. Olyannyira, hogy Bors Jenő, a MHV akkori nagyhatalmú igazgatója is viszonylag sűrűn látogatást tett Dorogon. Megesett olyan is, hogy együtt reggelizett a dolgozókkal. Erdős Péter is járt erre, de csak párszor több évtized alatt, és ő jóval kimértebben viselkedett. Kérdésünkre, hogy a kollektíva átérezte-e, mennyire ikonikus helyen dolgoznak, és hogy sztárok karrierje múlik a tökéletes munkájukon, az volt a válasz, hogy teljes mértékben tisztában voltak vele. Sőt, mivel különböző hírességek jelentek meg napi szinten a gyárban, nem volt szokatlan számunkra a velük való találkozás. Nem csak a könnyűzenészekre kell gondolni, mert művészeti szempontból a komolyzene volt a prioritás, így kvázi világhírű karmesterek, zongoristák énekesek látogattak el Dorogra rendszeresen. És mivel prózai lemezek is készültek, az egész ország által ismert színészek is, akik közül Szentgyörgyi úr Sinkovits Imrét emelte ki.
A Dorogi Hanglemezgyár egykori helyisége 2026-ban. Fotó: Magyar Ernő / Volt egyszer egy beatkorszak.
Megtudtuk, hogy miközben a gyártástechnológia egységes volt, a rendszer némi kilengést azért megengedett. A folyamatosan működő hét darab présgépnek egyesével volt külön meósa, aki ellenőrizte a végterméket. Mivel a komolyzenei lemezeket külföldre is exportálták, keleti és nyugati országokba egyaránt, ezért az esetükben kiemelten fontos volt a tökéletes minőség. A könnyűzenénél lazábbak voltak, ott az volt a nézet, hogy azt úgyis hangosan hallgatják, ami már torzít kissé, így a hibákat nem fogják hallani. Ami persze nem jelenti azt, hogy kiadtak volna a kezükből vállalhatatlan minőségű dolgokat.
Érdekes legenda, hogy a gyárban, szovjet gyártású Alla Pugacsova-lemezeket daráltak be, hogy bővítsék az esetleges anyaghiányt. Ahogy a régi vicc mondja, a hír igaz, de nem Alla Pugacsova és nem is más szovjet előadó, hanem egy csehszlovák táncdallemez volt az érintett. Valahonnan volt egy viszonylagos nagy mennyiség, ami nem kellett senkinek, így bedarálták az egészet. És ami a sztorit még viccesebbé teszi, hogy szigorúan a könnyűzenei lemez alapanyagával keverték össze, komolyzenei lemezt nem mertek ebből gyártani. Talán féltek, hogy a zeneileg kifinomultabb közönség kihallaná a csehszlovák könnyűzene gyöngyszemeinek lemezekben maradt szellemét.
Arra a kérdésre, hogy lopások fordultak-e elő, Szentgyörgy úr azt mondta, hogy igen, de kevés és jelentéktelen. Két olyan esetre emlékszik, amikor belső fegyelmivel oldották meg az ügyet, és azt nem jelentették a rendőrségnek – talán nevelő célzattal, a családias légkör okán. Az egyik esetben két dolgozó összefogott, és becsomagoltak egy zsákba egy nagyobb mennyiségű lemezt. Az volt a terv, hogy az egyikük átdobja a kerítésen a szajrét a másiknak. Csakhogy a túloldalon a már mindenről tudó igazgató fogadta a csomagot. Talán amiatt nem volt amúgy sűrű a lopás, mert a gyár mintaboltjában a dolgozók igen kedvezményes áron vehették meg gyakorlatilag bármelyik lemezt.
Szentgyörgyi úr szerint a lopásoknál komolyabb problémát jelentett az alkohol. Tudjuk, a Kádár-kor Magyarországában ez rendszerszintű gond volt, de egy főként női dolgozókból álló közegben erre nem számítana az ember.
A termelés 1993-ban állt le Dorogon, vagyis 17 éven át működött a gyár. A maradék 2-3 évben már csak álltak a gépek, miközben szép csendben „szanálódott” a létesítmény. A kisebb gépek, kéziszerszámok el-eltünedeztek, fogalmazzunk úgy, spontán privatizáció keretében. A dolgozók szerettek volna összefogni, hogy megvegyék együtt a gyárat és folytassák a termelést, de a központi irányelv addigra az volt, hogy nincs szükség Magyarországon hanglemezgyártásra. Mígnem aztán bejelentkezett Londonból két fiatal vállalkozó, hogy megvennék a présgépeket. Szentgyörgyi úr félig viccből megkérdezte tőlük, hogy vajon ki fogja beüzemelni ezeket, tán majd ő? Ebből lett az, hogy meghívták Londonba, ahol két hét alatt működőképessé tette a berendezést. Többek között azért is értett ennyire a gépekhez, mert volt olyan átalakítás rajtuk, melyeket a svéd gyártó az ő javaslatára végzett el.
Napjainkban a dolgozók fenntartanak egy Facebook csoportot, ahol együtt nosztalgiáznak, és szerveznek találkozókat is. Tulajdonképpen a közösségi oldal létrejötte teremtett nekik lehetőséget az újbóli egymásra találásra.
Oké, de hogy jön ide a címben emlegetett Illés és Kádár? Amikor 1981-ben az Illés összehozta A koncertet, abból készült egy dupla lemez. Több százezer példányt rendeltek, viszonylag rövid határidővel. A gyárban alapvetően három műszakos volt a munkarend, de a hétvégék szabadok voltak rendszerint. Ezt az albumot viszont, hogy időben kész legyen, addig nyomták folyamatosan, míg be nem fejezték.
Egy évre rá Kádár János 70 éves lett. A vezetőség, Bors Jenővel az élen, kitalálta, hogy meglepik egy lemezzel az öreget, mely egy válogatást tartalmaz a beszédeiből. Le is gyártották, már éppen készültek piacra dobni, amikor a pártvezér fülébe jutott a dolog, és letiltotta az egészet. Így mindet le kellet darálni és Szentgyörgyi úr állítása szerint két példány maradt meg. Az egyik Budapestre került valakihez, a másik pedig nála van.
Szerző: Magyar Ernő
Nyitókép: A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat Dorogi Hanglemezgyára 1985-ben. Fotó: Szalay Béla / Fortepan.
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül
