„Csak azt szeretném mondani, így egyszerűen, szeretlek…” Négy évtized távlatából arra már nem emlékszem, hogy éppen kinek akartam valami ilyesmit mondani – és persze nem mertem –, arra viszont tisztán, hogy ez a sor elsőre megfogott. A rádióban kaphattam el, minden bizonnyal a Petőfin, mert a nyolcvanas évek közepén legfeljebb ott játszottak ilyesmit. Ma is emlékszem arra a mellkasfeszítő érzésre a szobám magányában, hogy újra akarom hallani, meg kell tanulnom azt a szöveget, mert olyasmiről szól, amiről éppen én is beszélni szeretnék.

Viszont azoknak az éveknek megvolt az a varázsa, hogy amit én hallottam, azt jó eséllyel más is elkaphatta az osztályból. Talán Guszti lépett be hétfőn nyolc előtt azzal a terembe, hogy „ezt nem tudom másképp mondani, szeretlek”. A nagyszünetre megvolt, hogy Bikini, akiknek új lemezük jelent meg.

Bikini? A felsőbb évesek két slukk között, a fiúvécében átadott tuti információjában kicsit kételkedtem – de persze nem mertem kimondani –, leginkább a két vakációval korábbi emlékeim miatt.

Azt a nyarat is az ország másik végében töltöttem, a mindenre rávehető nagymamámnál, aki némi könyörgés és nem kevés értetlenség után születésnapomra hanglemezzel lepett meg. A saját sütésű háromemeletes torta mellett ott volt a Bikini narancssárga Hova lett című albuma. Tizenhárom évesen azonnal továbbálmodott lemezgyűjteményem első darabja. Igaz, meghallgatni nem tudtam, hiszen a mamának nem volt lemezjátszója, így július végén esélyes volt, hogy másfél hónap múlva kerül először tű alá a korong.

De előkerült Gazsi haverom, aki együtt fújt a tűzoltózenekarban a Park Hotel recepciósával. Közösen fűztük meg, hogy a kétcsillagos turistaszálló halljába telepített Teslára feltegye gyűjteményem első darabját. Nem volt egy lemezlovas, a B oldalra tette a tűt. A Ki csinál szódátnál még csak pofákat vágott, a Dolinánál már hangot adott a nemtetszésének, a Születésnapi fűrésznél pedig úgy kapta le a tűnt és vágta hozzám a korongot, a fehér papírtasakkal meg a borítóval együtt, hogy majdnem sírva fakadtam.

„Annyi mindent szeretnék mondani…” Valaki a fiúvécében ezt a sort is tudta, miközben a Rolls Frakcióról magyarázott, akikről addig csak Hofitól hallottam. Biztos, hogy Bikini? Ez nem lehet ugyanaz a zenekar.

A sulival szemben, a Jólét ABC buszmegálló felőli falához könyvespavilon támaszkodott. Soha se vettem ott semmit, de a kirakatával remekül lehetett múlatni az időt, amíg a külváros felé tartó 8-as buszra vártam. A hetedik óra után azonban a pavilon előtt elakadt a lélegzetem. Az érdektelen, néhol már színüket vesztett könyvek, meg pár, szerintem eladhatatlan lemez között mágnesként kapta el a tekintetemet egy sárga, aprópöttyös lemezborító, pontosabban a szemembe néző két kutya melletti csaj alsóteste. A következő pillanatban azonban már láttam a koronás B-betűvel induló zenekar nevet, majd címet: Ezt nem tudom másképp mondani.

És a borító jobb felső sarkában lévő apró, kézzel írt árcédulát is: 100 forint.

Egy kenyérgyári kakaós csiga kettő forint negyven fillér volt, amiből tizenöt évesen reggelire és tízóraira hármat nyomtam be, így a szülőktől általában naponta kapott tízesből a következő hétig összejött két totószelvényre való is. Akkori vágyaim netovábbjával szemezve gyorsan kimatekoztam, hogy ha csak két kakaós csigát veszek reggelente, és hagyom a totót, amin sose nyertem, mert nem érdekelt a foci, akkor egy hónap alatt összejöhet a lemez ára. Éreztem, ennyit nem bírok ki. Viszont az előfizetéses ebéd hetvennyolc forint egy hétre, amire csütörtökön esetleg kaphatok egy százast, ebből a visszajárót simán megtarthattam. Az újabb verzió tehát az volt, hogy a következő héten nem ebédelek, és akkor három nap múlva enyém lehet a lemez, amiről bármikor, bármennyiszer meghallgathatom azt a vallomást. Ez is fájdalmasan távolinak tűnt. És hol volt már a húsvét, a névnapi pénzek, meg hol volt még a nyári születésnap? A hónap vége felé pedig a félig kész házban hiába is kértem volna ilyesmire. Ráadásul a Casucci farmerem is még csak kéthetes volt.

Nem tudom, hogy értem haza, de meglepetésemre nagymamám nyitott ajtót, aki, amikor elunta magát az ország túlsó végében, útra kelt, és váratlanul végiglátogatta a mindenfelé élő gyerekeit és unokáit. Legfeljebb táviratozott, hogy érkezik, bár nekünk hiába, mert a táviratos fiú napközben senkit sem talált otthon. Mama viszont tudta, melyik cserép alatt tartjuk a ház kulcsát, úgyhogy olyan pótebéddel várt, amitől akár el is felejthettem volna azt a lemezt. Ám kiválóan értett a meglepetések fokozásához. Húsvétkor nem találkoztunk, névnapomon nem tudott felköszönteni, meg egyébként is nehéz már nekem ajándékot választani, mondta, úgyhogy egy piros Kossuth-portrés bankjegyet tett elém.

Ötig volt nyitva a Jólét ABC-nek támasztott könyvesbódé. Úgy vert a szívem, mire kivette a kirakatból az egy szem eladó azt a hátul szürke, aprópöttyös albumot, mintha az azon az oldalon is csak félig látható csajnak akartam volna szerelmet vallani. Mint egy kincset, úgy fogtam a lemezt, majd úgy tartottam a buszmegállóban és a buszon is, hogy azért mindenki láthassa, nekem már megvan. Repültem hazáig, anyámnak, apámnak köszönni is elfelejtettem, hiszen sürgősebb volt életem első, önállóan vásárolt lemezét a szürke műbőrborítású, szovjet mono készülékemre feltenni.

A B oldal utolsó számával kezdtem. Dobszóló, zongora, D. Nagy: „ezt nem tudom másképp mondani: szeretlek, szeretlek”. És újra... És ismét… És megint… Reccsenés és vissza: „mondani: szeretle, szeretle, szeretle…”

Pont ott volt karcos. Tehetetlenül sírtam. Apám szerint nem lett volna szabad a bódéban lemezt venni. Anyám kiborult, amikor meghallotta, mennyi pénzt dobtam ki. Nagyanyám meg persze próbált vigasztalni, hogy vigyem vissza, biztos, adnak helyette másikat.

Becsapottnak és magányosnak éreztem magam, ami csak napokkal később múlt el. Akkor, amikor rájöttem, hogy azon a lemezen van még kilenc nagyon jó dal. Szó szerint tropára hallgattam. És ma is életem tíz legfontosabb lemeze között tartom számon, még akkor is, ha az az utolsó dal nekem örökre elakad.

Szerző: Bajnai Zsolt

Nyitókép: D. Nagy Lajos. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.