A színpadi szereplők mindig is törekedtek arra, hogy lenyűgözzék közönségüket, ennek pedig fontos része a színpadi megjelenés. A komolyzenei előadók általában az ünnepélyes arculatú öltözetet részesítették előnyben, a populáris zenében viszont, az elmúlt évtizedekben komoly változások történtek e téren is.
A fellépők eleinte a komolyzenei előadók attitűdjét vették át. Ezt világjelenségként kezelhetjük, mert a legkeményebb rock and roll-, illetve nálunk beat előadók eleinte egyenöltönyben jelentek meg híveik előtt. A Beatles, a Rolling Stones vagy az Animals, míg nálunk a táncdalfesztiválokon az Illés és az Omega is hasonlóan decens módon lépett a nyilvánosság elé.
Mígnem aztán rájöttek: a hatást az öltözettel lehet fokozni. A Hungaria zenekar már a táncdalfesztiválon is próbált kitűnni egy igen furcsa, népiesnek ható fellépőruhával, míg később az Illés a Sárga tengeralattjáró-féle Beatleséhez hasonló outfitet kapott magára.
Aztán a rockzene berobbanásával elszabadult a pokol. Akkor már egyáltalán nem mondhatjuk egységesnek a képet, mert voltak próbálkozások, melyeknek egyik csúcspontja talán az a pillanat, melynek során Demjén Rózsi combig érő bőrcsizmával, bőr forrónadrágban és szinte félmeztelen felsőtesttel hergelte a Tabán több tízezres közönségét. A magyar fiatalság elfogadta, hogy a nyugati zenészek „jól néznek ki”, míg a mieink, próbálkoznak, de nem igazán sikerül nekik. A menő magyar bandáknak aligha volt külön bejáratú divattervezőjük. Inkább saját kútfőből dolgoztak, barátnők, feleségek, esetleg egy színházi jelmeztervező barát segítségével. Az inspiráció a külföldi lemezborítókról vagy a Bravo magazinból, netán a kevés hozzánk eljutó tévéfelvételből jött. Az Omega például az űrrock korszakában különösen nagy hangsúlyt fektetett az ehhez passzoló öltözékre: csillogó, fémszerű kezeslábasokat és köpenyeket viseltek a sci-fi hatás érdekében. A Karthago és a Korál némely tagján is jelentek meg különös ruhadarabok. De, mint említettem nem feltétlenül egységes a kép. És ha az előző zenekarokról azt mondjuk nem úgy néztek ki, mint fő rajongóik, a csövesek, akkor a másik véglet az, amikor semmilyen speciális fellépőruha nem volt tapasztalható. A Hobo Blues Band vagy a P. Mobil tagjai tulajdonképpen a színpadon úgy néztek ki, ahogyan a hétköznapokban. Nem volt csöves megjelenésük, ruházatuk nem tartalmazta a tipikus szakadt felszerelést. Némileg az Edda vagy a Beatrice is ide sorolható, bár itt már volt bizonyos tudatosság. Pataky Attila munkás kezeslábast húzott magára a koncerteken, hogy ezzel is a Miskolcról jött prolizenekari imázst erősítse. Nagy Feró pedig a térdig érő, Nemzet Csótánya feliratú trikóval égette bele magát retinánkba.
Visszatérve a Hungariára. Amikor 1980-ban a nosztalgiahullámot meglovagolva vagy inkább létrehozva Fenyő Miki összehozott egy teljesen új projektet, azt minden elemével együtt tette elénk. Zene, szöveg és megjelenés. Az idealisztikus, tulajdonképpen így, ebben a formában Amerikában sosem létező külsőségek a csúcsra repítették az akkori Hungariát. Később, az énekesnő kiválásával a Dolly Roll is vitte tovább ezt a rockabilly életérzést. Színes ruhák, napszemüvegek, tupírozott hajak, amerikai autók és pálmafák. Kell ennél jobb menekülés az angyalföldi szürkeségből?
A diszkózenét játszó Neoton Família nem sok teret hagyott a találgatásnak: az eurodiszkó német képviselőitől látott csillogó kelléktár 2.0-ás, magyarított változata voltak ők. Koós János, Korda György és többi táncdalénekes viszont maradt a jól bevált ünnepi öltözéknél, mert hát abban a zsánerben így kellett kinézni.
Az underground attitűdre már az újhullám megjelenése előtt is volt példa, elég csak Baksa-Soós Jánosra a gondolni, aki a Kex zenekarban az akkori viszonyokhoz képest „egyszerűen különleges” ruházatban lépett fel.
Az undergroundban viszont legalább kétfelé trend élt. Az egyik oldalon a direkt „sehogy sem nézünk ki” megjelenést preferálták, és talán ők voltak kisebbségben. A punkok azonban nem kértek elnézést és nem kérdeztek, úgy néztek ki a színpadon, mint a való életben. A Trottel vagy a szegedi CPg tagjainak is a biztosítótűvel dekorált, szakadt szerelés és a színes cukros vízzel felállított taréjfrizura alap volt. A ruházat itt is házilag készült.
Én pedig ska zenészként, a társaimmal együtt nehéz feladat előtt álltam. Abban megegyeztünk, hogy „csak úgy” nem lehet fellépni, a ska életérzésnek a színpadi arculatban is meg kell jelennie. Az anyagi lehetőségeink azonban nem tették lehetővé egy egyenruha létrehozását, így megbeszéltük, mindenki nézzen szét otthon, milyen fekete-fehér, lehetőleg zakó-szövetnadrág-nyakkendő kombinációt tudna összeszedni. Így lett ebből, a csokornyakkendős, fehér szmokingos basszerostól, a fekete csőnadrágos billentyűsig mindenféle, kissé szedett-vedett kinézet.
A punkon és skán túl egyéb underground figurák is borzolták a kedélyeket. Pajor Tamás a Neurotic frontembere hátrazselézett hajjal, szeme körül vastag, fekete festéssel kifejezetten sátáni figuraként mutatott. Ez különösen érdekes későbbi megtérése fényében. Vagy a javarész képzőművészekből álló A.E. Bizottság dadaista zenéjéhez passzoló bizarr öltözet is különösen figyelemfelkeltő volt.
Ne hagyjuk ki az Első Emeletet sem. A kissé könnyedebb, popos-újhullámos zenét játszó zenekar már jóval tökéletesebben vette át a nyugati popzenei attitűdött. Ők már tényleg úgy néztek ki, mint egy popperek által kedvelt angol szintipop banda.
Legyen az bármilyen zenei irányzat, a Kádár-korban mindenki a nyugati mintákról próbált másolni, de a rendszer adottságai miatt ezt csak sufnituning módon lehetett megoldani. íÍgy alakult ki a mi sajátos, egyedi, semmihez sem hasonlítható beat-rock-punk világunk.
Szerző: Magyar Ernő
Nyitókép: A Trottel zenekar tagjai. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
