„Itt leszek, ha zene szól, fehér lepelben” – 10 éve halt meg Somló Tamás

2026. július 19. - beatkorSzaki

Életemben először 1972-ben láttam Somló Tamást, a tévében, a táncdalfesztiválon. A Non-Stop együttes az Ó, micsoda éjjel című dalával versenyzett, Somló énekelt és klarinétozott. Azt vettem észre, hogy feltűnően nyugisan, lezseren adja elő a nótát, mintha nem a táncdalfesztiválon lenne, hanem mondjuk a barátai körében. 12 éves voltam, és tetszett, sőt, meg is ragadt bennem a színpadi mellékprodukciója: időnként feldobta egész magasra a klarinétot, elkapta, aztán énekelt tovább. Lehet, hogy ő civilben zsonglőr, vagy annak készül?, futott át a fejemben.

Néhány évvel később, amikor az LGT tagjaként már befutott zenésznek számított, és nagy népszerűségnek örvendett, hallani és olvasni lehetett arról, hogy anno az Állami Balettintézet gimnáziumába járt, ahol számos fúvóshangszeren is megtanult játszani, majd átkerült az Állami Artistaképzőbe, és 5 tagú artistacsoportjával zenebohócként bejárta a fél világot. Aha, szóval innen fújt a szél, állapítottam meg a táncdalfesztiválos műsorszámára gondolva. A tanulás éveinek állított emléket a Boogie a zongorán című remek, ironikus dalában.

1973-ban került be Frenreisz Károly helyére az LGT-be. Bevallom, eleinte nem nagyon szimpatizáltam vele. Kicsit irritált a hangja, és nem tetszett a telt, pajeszos arca. (Presser Gábornak is telt, pajeszos arca volt, érdekes, vele nem volt bajom. Ki érti ezt?) Eljutott hozzám hír, hogy Somlót a Locomotiv úgy vette be basszusgitárosnak, hogy még nem is tudott a hangszeren játszani… Ez sem tetszett. Hogyan lehetséges ez? Barta Tamás tanította meg gyorstanfolyamon, de állítólag a Bummm! felvételein még Barta játszotta fel a basszusszólamok nagy részét. A baráti körömben mindenki nagyon csípte őt, főleg a lányok. Jó, persze, összességében azért elfogadtam Somlót, mert a Bummm!, majd a Mindig magasabbra nagylemezeken nagyszerű számok fűződtek a nevéhez: Szabadíts meg; Ülök a járdán, és a legnagyobb dobása, a korszak óriási slágere, az Álomarcú lány, amelyért korosztálytól függetlenül rajongtak az emberek.

1977-ben Csopakon nyaralt a családunk. Egy délután valami kis kertvendéglőben ültünk, és megszólalt a rádióból az Álomarcú lány. Az egyik asztalnál felállt egy erősen kapatos negyvenes csaj, és azt kiáltotta, úristen, milyen szerelmes lehetett a Somló! Aztán az asztalra borulva sírni kezdett.

1976-ban megjelent az LGT V. című duplaalbum. Hetekig folyamatosan hallgattam, beleszerettem a Valamit valamiért című Somló-szerzeménybe, közben régebbi Loksi lemezeket is feltettem, és egyszerűen felszívódott bennem minden averzióm vele kapcsolatban. Ennek a palinak fantasztikus és egyedi hangja van, állapítottam meg. Na és szaxofonjátéka... Az eső és én. A duplaalbum negyedik oldalára tették fel koncertfelvétel formájában. Szerintem maga a nóta simán világszínvonal, és amit Somló szaxofonon fúj, az is.

1977-ben nyár végén megvásároltam a Zene – Mindenki másképp csinálja című frissen megjelent LGT nagylemezt. A Loksi zenéjében az új tagok, Somló, majd Karácsony James új stíluselemeket, ízeket, hangulatokat hoztak, és ez a változatosság szerintem ezen az albumon érhető tetten úgy igazán. 5 Presser-, 3 Somló- és 2 Karácsony-szerzemény. A változatosság itt annyiban még fokozódik, hogy mind a 11 szám más-más műfajú, mondhatni eklektikus az anyag. Például a Mindenki másképp csinálja reggae, az Egy elkésett dal ballada, az Engedj el a latin zenét idézi, az Ugye mi jó barátok vagyunk sláger-rock, a Szól a rádiót nem tudom hova sorolni, zenei szakírók bizonyára tudják. A lemez befejező nótája, a Búcsú (amely a zenekart elhagyó Barta Tamáshoz szól), Presser „magánszáma”, énekel és zongorázik, és a végén van egy rövid, melankolikus Somló szaxofonszóló. Rendkívül erős az atmoszférája, és amikor csak meghallgatom, valahogy az az érzésem, hogy akár Miles Davis is játszhatná a trombitáján.

1976-tól minden tabáni Mini-LGT bulin ott voltam. Somlót addig láttam már tévés interjúkban, laza stílusban, szerényen és manírok nélkül nyilatkozott, és a tabáni koncerteken végre megfigyelhettem a színpadon való szereplését is. Ugyanazt a lazaságot, természetességet hozta, mint az interjúk során civilben, hiteles volt minden mozdulata és szava. Vele érkezett meg a humor a zenekarba. A humor tetten érhető számos saját szerzeménye zenei megoldásaiban, a színpadi mozgásában, és gondolom, ő predesztinálta a humoros hangvételű szövegek felé Adamis Annát (Ülök a járdán), majd később Dusánt (Primadonna; Annyi mindent nem szerettem még), és ide sorolható a Katona Klári előadásában elhangzó Gömbölyű dal is. A színpadon egy-egy szám felvezetésekor szellemes dumákat tolt, miközben a könnyedséget sugárzó pasi testi valója határozott erőt mutatott. Igen, Adamis pontosan fogalmazott egyik dalszövegében:

„Az erősítő megremeg, ha Arthur közeleg,
A barázdáról leugrik a tű.”

A hetvenes években hallgattam a Locomotiv lemezeit, és jártam a koncertjeire, és csak akkoriban tudtam meg pár fontos dolgot Somló zenei múltjáról. Azt, hogy tagja volt a korai Omegának, és azt, hogy még a Non-Stop előtt 1969. és 1971. között a Kexben zenélt, és Baksa-Soós disszidálása után ő énekelt. A rádióban a Slágermúzeum műsoraiban fel-felbukkantak a Non-Stop dalai, a Szép Margit, a Mégis szép az élet, az Ó, micsoda éjjel. Konstatáltam, hogy ez a Non-Stop nagyon jó banda volt. A nyolcvanas évek elején a Múzeum körúti lemezantikváriumban pár forintért vettem egy Non-Stop kislemezt. A Mégis szép az élet mellett a Ne haragudj kedvesem, ma szomorú leszek című nótájuk szerepelt rajta, amelyet még sohasem hallottam. Jó depressziós szám, Závodi izgalmas gitárjátékával, és Somló szuggesztív, csodás énekével. (A mai napig az egyik kedvencem.) A dalt megmutattam a barátaimnak (senki sem ismerte). Imádták. Valaki kölcsönkérte a kislemezt, aztán valaki más is, kézről kézre járt, alig tudtam visszaszerezni.

Fentebb azt írtam, hogy szerintem Az eső és én világszínvonalú szerzemény. Ugyanezt gondolom, és bizonyára sokan mások is a Locomotiv számos más nótájáról is, és az véleményem, hogy az 1980-ban kiadott Loksi című duplaalbum teljes egészében, úgy, ahogy van, világszínvonal. És ezen a lemezen szerepel az egyik nagy kedvenc Somló-dalom, a Nagyon kell, hogy szeress.

1987-ben a tabáni koncert után az LGT tulajdonképpen megszűnt, illetve ahogy a tagok fogalmaztak, „a banda végtelen időre felfüggeszti magát, de nem oszlik fel”. Somló Dániába ment zenélni, és 1992-ben, a visszatértekor szólókarrierbe fogott. Az elkövetkező 15 évben 6 nagylemeze jelent meg. Akkoriban már nem igazán követtem a munkásságát, leginkább régi Loksikat hallgattam, de örömmel fedeztem fel Somlót a Patika című tévésorozatban, amelyben többek között a film egyik betétdalát (Olyan szépek voltunk) énekelte.

1990 után Magyarországon egyre-másra nyíltak az éjszakai mulatók, amelyeket a barátaimmal szorgalmasan látogattunk. Több alkalommal volt szerencsém látni Somlót, például a Made Innben, a Nincs Pardonban és a Piafban. Hosszú, hullámos haj, az elengedhetetlen rágógumi a szájában, két ujja közt a cigaretta. Úgy emlékszem rá, hogy csendesen beszélget a pultnál, majd átül egy asztaltársasághoz, idővel egy másikhoz. Egyszer a mellettem ülő barátom hozzám fordult, és így szólt: ez a Somló a lazaságával és a maga természetességével a magyar rockzenészek között a legnagyobb fazon. Mélyen egyetértettem vele.

Az LGT az 1992-ben a Nyugati pályaudvaron tartott búcsúbulijai után, ahogy legtöbb magyar banda is a nagy elköszönéseket követően, rövidesen folytatta – szórványosan – a koncertezést, és lemezeket is megjelentetett. Az 1990-es évek végétől monstre rendezvények keretében felléptek több budapesti helyszínen, és kiruccantak Marosvásárhelyre is. 2002-ben egésznapos LGT-fesztivál volt az Óbudai-szigeten, 2007-ben a Sziget-fesztivál nulladik napján léptek színpadra, 2013-ban 3 teltházas Aréna-bulit nyomtak, és ez év augusztusában az alsóörsi kempingben 10 ezren tomboltak a Loksi zenéjére. Presser, Karácsony és Solti természetesen tudott Somló súlyos betegségéről, de, mint utóbb elmondták, nem gondolták, hogy az alsóörsi volt az utolsó koncertjük.

Somló halála után a 3 együttes-tag a lehetséges zenei jövőjükről beszélgetett, és végül James mondta ki, amit a másik kettő is gondolt: Tomi nélkül nincs többé LGT. Presser később azt nyilatkozta, hogy találhattak volna megfelelő, méltó utódot Somló helyére, de úgy döntöttek, hogy nem akarják folytatni a Loksit, mert Somló nélkül már nem lenne az igazi.

Somló még 1975-ban elénekelte a saját nekrológját. Ez a Nekem ne mondja senki című szerzeménye a Mindig magasabbra nagylemez B oldalán található. Olyan nagyon somlós lett... Tempós, vidám, játékos muzsika, ironikus, vicces szöveg... Ha már halálról van benne szó.